Egy nagyon alapvető dolog közös bennünk és az állatokban: a sejt. Ámbár a mi aminosavaink inkább emberi fehérjékbe szövődnek, semmint egérfehérjékbe, maga a folyamat ugyanaz. Amiben különbözünk, az a mentális duzzanatunk – talán csak egy időleges duzzanat –, ami lehetővé teszi számunkra, hogy tudatosan és egyénileg visszaszerezzük az állati sejt magjában tudatalatt és kollektíven eltemetett hatalmat. Azonban a célt összetévesztettük az eszközzel, mintha egy rákocska a tudás felsőbbrendű szervének nézné ollóit. Ha létezik evolúció, és van titka – ha e jóságos Föld felszínén a vírus óta szétszóródott fajok millióinak van bármi értelme egyáltalán (és meg kell említenünk, hogy fokozatosan növekvő jelentősége van a környezetünk vagy az egymást követő környezeteink ismeretének, és hogy fejlesztjük képességeinket, hogy uralkodjunk a környezetünkön, sőt lehet, hogy még élvezzük is azt, bár ez utóbbi fajunk esetében igencsak ritka) –, s ha ez a jelentőség, tudás, képesség és öröm nem az égből pottyan le, akkor annak kezdettől fogva ott kell szunnyadnia elrejtve az Anyag ősi alkotóelemében: az atomban és a sejtben. Csak a már benne rejlő tud kifejlődni – mondta Sri Aurobindo. A mag vagy az atom tartalmazza gyümölcsét. Evolúciós utazásunk – teljes készletével: mancs, csáp, vibráló csillószőr, agytekervény – jelentősége lehet, hogy abban áll, hogy feltárja, ami mindig is ott volt, csak időlegesen elrejtette a külső környezet felfedezésére használt fő szerv. Igaz, közvetve, mancsaink és ciklotronjaink révén felfedeztük az atom erejét, de még mindig tudatlanok vagyunk a sejt ereje és tudása tekintetében, mert ezt nem lehet kívülről vizsgálni: meg kell tapasztalni. Testünk a legkevésbé megtapasztalt dolog: teljes terünket kitölti fejünk, és néhány többé-kevésbé boldog szenvedélyünk. Mégis, a teringettét, ha egyáltalán létezik evolúció, annak az Anyagban kell végbemennie, a mi Anyagunkban!

60.65 – Néha úgy érezzük, hogy majdnem karnyújtásnyira van egy felfedezendő, rendkívüli titok, és érezzük, meg fogjuk ragadni a „dolgot”, mindjárt rájövünk… Néhanapján egy pillanatra megnyílik, és látod a Titkot, aztán újra bezárul. Aztán a dolgokról újra fellebben a fátyol, és egy kicsit megint többet tudunk meg. Tegnap a Titok ott volt előttem, teljesen tisztán, szélesre tárult. És láttam, hogy a Titok a földi Anyagban van, a Földön, láttam amint a Legfelső tökéletessé válik…

A „Legfelső”… mi? A „Legfelső” az az élet tökéletessége, a tudás tökéletessége, az erő tökéletessége, az öröm tökéletessége – tökéletes evolúció.

…Láttam a Titkot – ami növekvően érzékelhetővé válik, amint a Szupramentális [a másik állapot] megnyilvánítja magát –, és a külső, mindennapi életben láttam, magában az összes spiritualista által elutasított fizikai életben: egyfajta szabatosság és pontosság, le egészen az atomig.

Elképzelhető, hogy ez a jelenleg oly pontatlan, otromba, közvetett és fájdalomteli élet, amiből hiányzik a tudás és a képesség megvalósítani látomásait, felfedezheti hatásos pontosságát, hathatós tudását és hatékony látását egy földi testen belül? Egy minden egyes ezredmásodpercben atom-milliói mindegyikének tudatában lévő test, New Yorkban, Hongkongban, e szoba egyik sarkában élő, repülő, menő, mászó vagy elektronköpenyben keringő lények ezreiben, mert az a test minden egyes másodpercben van az összes atom és sejt mindenhol a földi univerzumban?

Ez az „új mód” fejlődött Anya testében, és talán, testén keresztül, a Föld teljes testében. Csak néhány jelentős állomás leírására szorítkozunk.

67.23 – A test átlátszóvá vált, hogy úgy mondjam, majdnem nem-létezővé, nem tudom, hogyan mondjam… Nem áll ellen a rezgéseknek: minden rezgés szabadon keresztülhatol rajta. S maga a test alig érzékeli saját határait. Igencsak új érzés. Azt látom, hogy elég fokozatosan jött létre, de újdonsága megnehezíti leírását. A test maga többé nem érzi magát korlátozottnak, kiterjedtnek érzi magát mindenben, amit tesz, mindenben körülötte, minden körülményben, emberben, mozdulatban, érzésben… egyszerűen kiterjedtnek. Nagyon viccessé vált. Tényleg új! Csak egy kicsit figyelmesnek kell lennem és óvatosnak, hogy ne ütközzek bele dolgokba, figyelmesnek amikor tartok valamit: a gesztusok egy kicsit bizonytalanok. Nagyon érdekes. És ez biztosan átmeneti állapot, amíg az igazi tudatosság meg nem honosodik, aztán a korábbihoz képest teljesen másként fog működni, előre láthatóan rendkívüli és nagyon különböző nagyságrendű pontossággal. Például, sok dolog esetében a látás tisztább csukott, mint nyitott szemmel. De most már látom, hogy néha igencsak nehéz állni a sarat. Nagyon nehéz. Ott vannak a gyötrelem pillanatai, tudod, amiket bármely hétköznapi tudatosság majdnem kibírhatatlan fájdalomként értelmezne, de az eredmény az, hogy maga a test ténylegesen tudatosságot váltott: nincs ott többé semmi, teljesen átlátszó: valami, amin minden át tud hatolni.

71.56 – Amikor a test elhagyja „azt” [a hétköznapi állapotot] érzi, hogy a következő pillanatban szét fog szóródni, hogy az az egyetlen dolog, ami őt összetartja. Hosszú ideig ez olyan érzés, mintha az egó eltűnésével a lény és a forma is eltűnne, de ez nem igaz! Az a nehézség, hogy az élet hétköznapi törvényei továbbá nem érvényesek. Így ott van az összes régi szokás, és ott van a megtanulandó új mód. Olyan, mintha a sejtek, a szervezet alkotnának egy valamit, amit mi emberi testnek hívunk, és összetartanának mindent, és most meg kellene tanulniuk, hogyan folytathatják a létezést az elkülönült egyéniség öntudata nélkül, bár az egó miatt évezredeken keresztül hozzászoktak ahhoz az elkülönült létezéshez. Az egó nélkül folytatják… egy másik, ismeretlen, a test számára még felfoghatatlan törvény szerint. Ez nem egy akarat, ez… nem tudom… valami: egy létezési mód.

67.211 – Most, hogy a sejtek tudatosodnak, eltűnődnek, mi haszna ennek az egésznek: „Milyen az igazi mód? Milyen az igazi működésünk célja, alapja? Mi az isteni létezési mód? Miben tér majd el ?...” És nagyon haloványan érzékelhető egy létezési mód, ami fényes és harmonikus lesz. Az a létezési mód még mindig elég meghatározatlan, de a keresés folyamán állandóan érzékelhető (látomásaimban jelenik meg), egy sokszínű fény, amiben minden szín benne van – nem rétegekben, hanem sokszínű pontok kombinációjaként: egyfajta porszerűség. Mostanság folyamatosan azt látom, mindennel kapcsolatban, és úgy tűnik, ez az, amit úgy hívhatunk „az igazi Anyag érzékelése”…

Van a régi megszokott Anyag, ahogy akváriumunk üvegfalain keresztül látszik, és a másik… falak nélkül, a hal vagy az ember sajátságos szemei nélkül: ahogy önmagát látja – mondhatnánk. És a „látja” még mindig egy külső szervre utal, inkább: ahogy megtapasztalja önmagát, ahogy az Anyag VAN – az igaz Anyag. Egy érzékelés, ami nagymértékben felkeltené a fizikusok érdeklődését.

…Minden lehetséges szín kombinációja – anélkül, hogy egymásba olvadnának –, mint fénylő pontok összessége. Minden ebből áll. A létezés igazi módjának tűnik – nem vagyok még teljesen biztos ebben, de mindenképpen a létezés egy sokkal tudatosabb módja. És egész idő alatt látom, nyitott szemmel, csukott szemmel – egész idő alatt. Azonnal a finomság és áthatolhatóság szokatlan benyomását nyújtja, mondhatnánk, a forma hajlékonyságának, és sokkal kisebb szilárdságának benyomását. Amikor a test először érezte ezt, ebben vagy abban a részében… egy kicsit elveszettnek érezte magát, olyasmi benyomás, mintha valami elmenekülne előled. De ha nagyon nyugodtak maradunk, ezt egyszerűen felváltja az új sejt-létformának tűnő egyfajta képlékenység vagy folyékonyság. Valószínűleg ez fogja anyagilag helyettesíteni a fizikai egót. De természetesen az első érintkezés mindig nagyon… meglepő. Az átmenet az egyik módból a másikba mindig felettébb bajos, bár ez nagyon fokozatosan jön létre, van egy pillanat, néhány másodperc… felfüggesztettség, enyhén szólva. Így bontjuk le az összes szokást. Minden testműködés számára egyforma: vérkeringés, emésztés, lélegzés – az összes testfunkció. És az átmenet nem az egyik létforma hirtelen helyettesítése a másikkal, hanem egy folyékony, közbenső állapot, ami bajos. Ezt látom, és látom, hogy évekig a test, a testi tudatosság gyorsan visszatért a régi módhoz védelemért, hogy elmeneküljön; de ezt sikerült megállítanom, és most ellenkezőleg, a test elfogadja: „Nos, ha ez feloldódás, hadd legyen!” Úgy érzem, mintha az egész megszokott stabilitás szétfoszlana… A nagy kaland.

Hát az biztos, hogy nagy bátorságra van szükséged!

66.221 – Mindenfajta kisebb rendellenesség tör elő, de azokat a tudatosság már tisztán társítja az átalakulással; valami tökéletesen tudja, hogy a rendellenességnek be kell következnie, hogy véghezvigyük az átmenetet a megszokott automatikus működésből a tudatos működésbe, a Legfelsőbb [„az”, a másik állapot] közvetlen irányítása és befolyása alatt. Miután elértük az átalakulás egy bizonyos fokát, azon a bizonyos ponton, egy másik pont kerül megfontolásra, aztán egy másik, és így haladunk… Tehát semmi sem következik be, amíg… nem áll minden készen. Az egész a szokások megváltoztatásának ügye. Az automatikus, évezredes szokások megkövesedett teljes szövevényét át kell változtatni tudatos és közvetlenül irányított tevékenységgé.

67.224 – A nehézség mindig az átmenet: ha a másik mód (az összes emberi lény szokványos és egyetemes módja) emléke jön, hirtelen – ez elég furcsa – a test teljesen gyámoltalannak érzi magát, pontosan úgy, mintha ájulás szélén állna. Tehát azonnal reagál, és a régi mozgásforma újra átveszi a hatalmat.

61.26 – Szokatlan érzés: hirtelen, többé nem tudom, hogyan kell lépcsőt mászni – többé nem tudom hogyan csináljam! Egyszer valami hasonló történt ebéd közben: többé nem tudtam, hogyan kell enni! A külvilág ezt így hívja: „visszatérés a gyermekkorba”. Mégis ez igazán szükséges, szükséges elengedjek mindent: minden képességet, minden megértést, minden intelligenciát, minden tudást, mindent – hogy teljesen nemlétezővé váljak. Ez nagyon fontos.

Egészen addig, amíg kapaszkodsz a régi faj képességeibe és tudásába, teljesen nyilvánvalóan nem válhatsz a másikká – az azonnali falat épít, az akvárium régi üvegfalát.

69.2112 – Ennek a szegény testnek nincs semmi mondanivalója, mert nem tud semmit. Minden, amit megtanulni vélt a kilencven év alatt, kristálytisztán, teljesen értéktelennek bizonyult! És hátravan minden, hogy megtanulja. Tehát a test ilyen: tele jószándékkal, de teljességgel tudatlan.

70.184 – Vannak pillanatok, amikor a test még fel sem tud állni, és ennek oka nem… Többé nem engedelmeskedik ugyanazoknak a törvényeknek, mint azok a törvények, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy álljunk, így…

67.309 – Az átmenet úton van. Ma reggel minden cselekedet, minden gesztus, minden mozdulat, a test és a sejtek viselkedése, az anyagi tudatosság legnagyobb része – minden – számára a régi mód megszünt. Nem volt semmi más, csak „az”, valami… hogy is mondhatnám?... Valami egyöntetű. Nem létezett többé semmilyen konfliktus, semmilyen csikorgás vagy nehézség, minden áramlott a legkisebb cselekedetben is. Egy és ugyanazon ritmus szerint, valami oly sima és olyan puhának érezhető, tudod, FANTASZTIKUS erővel! Az az állapot állandó és zavartalan maradt körülbelül négy órán keresztül. Most már többé semmit sem teszek a régi módon, sem az öltözködést, sem az evést, semmit – nem tudom, hogy magyarázzam el… Nincsenek többé emlékek, nincsenek többé szokások. A dolgokat nem azért teszem, mert megtanultam bizonyos módon tenni őket: ez önkéntelen, a tudatosság teszi őket. Ez azt jelenti, hogy helyettesíti a felidézést, az emlékezetet, a tettet… a tudatosság új módja, ami tudja a HELYES dolgot pontosan abban a pillanatban, amikor meg kell valamit tenni: ezt kell tenni! Nem úgy, hogy: „Ó, el kell oda mennem.” Minden pillanatban ott vagy, ahol lenned kell, és amikor elérted a rendeltetési helyet: „Ó igen, ez az.”

Amikor a madarak elhagyják az északisarki havat Ceylon lagúnái felé, repülési útvonalukat nem „keresik”; minden pillanatban ott vannak, ahol lenniük kell, mert a világtérkép bennük áramlik, vagy ők áramlanak a világ közvetlen földrajzában. Ezt úgy hívjuk: „ösztön”, de ez csupán a mi tudatlanságunk; a világ ösztöne, ami a világ maga, teljesen, elválasztófalak nélkül. Majd Anya hozzáteszi:

…És tisztán megértjük, hogy a szentek, a bölcsek és mindenki, aki folyamatosan azt az isteni légkört akarta érezni, miért igyekezett elszakítani az összes anyagi köteléket: nem alakultak át, így mindig újra és újra elkerülhetetlenül visszaestek a létezés másik módjába. Az Anyag átalakítása azonban végtelenül magasztosabb! Rendkívüli stabilitást, tudatosságot, ténylegességet okoz: a dolgok válnak az igazi látássá, az igazi tudatossággá, olyan ténylegessé válnak, olyan valóssá [igen, az igazi Anyag]! Semmi, de semmi más nem tudja megadni azt a teljességet. A menekülés, megszökés, álmodás, meditálás, a tudatosság magasabb állapotaiba szárnyalás, mind teljesen rendben van, de ehhez hasonlítva szegényesnek látszik – oly silány, oly korlátozott!

68.45 – A testi személyt kitevő teljes szilárd alap eltűnt, puff, megszűnt! Például, volt egy teljes emlékezet-kihagyásom… Mostanra már hozzászoktam, így ilyenkor a sejtek nyugton maradnak, mozdulatlanul, kizárólagosan a Tudatosság felé fordulnak, és várnak. Látod, minden, amit teszünk, minden, amit tudunk, a dolgok egyfajta féltudatos emlékén alapszik – ez eltűnt. Nincs többé semmi. Egyfajta fénylő jelenlét lépett a helyére… és a dolgok megtörténnek, nem igazán tudom, hogyan. Erőfeszítés nélkül következnek be, PONTOSAN az, ami szükséges és pontosan a helyes időben. Nincs semmi abból a poggyászból, amit állandóan cipelünk magunkkal: CSAK az, amire szükséged van.

61.186 – Amikor a megoldásnak meg kell érkeznie, megérkezik: tényekben, cselekedetekben, mozdulatokban.

69.52 – Többé már nincs az a felhalmozott kusza halmaz, az úgynevezett tudás. Minden önkéntelen, természetes és teljesen mesterkéletlen, nagyon-nagyon egyszerű, egyszerűségében majdnem gyerekes.

70.58 – Látod, minden lehetetlenség, minden „nem lehet”, az összes „nem lehet megtenni” – mindez halomra dőlt.

69.263 – A tudatosság [a másik állapoté] folyamatosan munkálkodik, a dolgok nem a megszokott egymásutániságukban történnek meg, hanem annak eredményeképpen, amit a tudatosság érzékel MINDEN PILLANATBAN. A szokványos elme szerinti működésben következménye van korábbi tettünknek – itt azonban nem: a tudatosság FOLYAMATOSAN gondoskodik arról, hogy mi következzék be most, figyelemmel követ minden másodpercet, követi saját mozgását. Ez mindent lehetővé tesz! Így lehetségesek a csodák, vagy a helyzetek megrázó hirtelenséggel történő visszafordítása. Minden lehetségessé válik!

Mi van akkor, ha a halál, a betegség, a fizikai „lehetetlenségek”, „törvények” – minden – nem lenne más, mint egy bizonyos hamis emlék kikristályosodása… egy hamis Anyagé, egy bizonyos akváriumé? Egy megrögzött szokás?

69.2211 – Az akadály a „koncentrikus” rezgés, egyfajta egyközpontú rezgés. Azt értem ezen, hogy önmagunkhoz viszonyítva szemléljük a dolgokat ahelyett, hogy egy végtelen örökkévalóság részeként tekintenénk rájuk. Ez az akadály. Az egocentrikus (önközpontú - a ford.) ostobaság!

62.121 és 64 – Ez egy különösen kifinomult működés, valószínűleg mert szokatlan: a legapróbb mozdulat, a legcsekélyebb mentális rezgés felkavar mindent… Például, abban a pillanatban, amint megjelenik a régi mód, ahogy viselkedünk a testünkkel (ezt „akarom”, azt „akarom” és „akarom”…), minden leáll. Csak egyetlen szokványos mozdulatra, a szokványos működés egyetlen mozdulatára van szükség, amikor megszokásból belecsúszol – és minden leáll. Ez nagyon kicsiny, nem látod meg ezeket a dolgokat könnyedén. Ez finom, finom, nagyon finom, és akkor várnod kell, amíg a régi mozgás beleegyezik abba, hogy leálljon. És amikor el tudod kapni „azt” újra, és benne tudsz tartózkodni néhány pillanatig, az csodálatos! Aztán megint visszacsúszol, és mindent elölről kell kezdeni.

62.2711– A dolgok elkezdenek egy másik törvénynek engedelmeskedni. Például, tudni percnyi pontossággal, hogy mit tegyek, mit mondjak, mi fog történni – azonban ha a legkisebb figyelmet szentelem, az eredménynek, vagy koncentrálok egyáltalán abból a célból, hogy tudjak – nem működik. Viszont ha csak egyszerűen így maradok, egyfajta benső mozdulatlanságban, az élet legparányibb részletei ismerté válnak pontosan a megfelelő pillanatban: tudom, mit mondjak, mit válaszoljak egy levélre; a személy, akinek el kell jönnie, belép. Egyfajta áramlásban teszed a dolgod. A mentális világban először gondolkozol, aztán cselekszel: ott ez nem így van.

70.184 - Például, amikor jobb lenne, ha nem mondanék ki valamit, ahelyett, hogy végigmennék a gondolkodási folyamaton: „nem szabad azt mondanom”, egyszerűen képtelenné válok a beszédre! És minden fajta ilyen dolog. A működés közvetlen.

66.67 – Mindig visszatérünk ehhez: a létezés az egyetlen dolog, aminek ereje van.

Elképzelhetjük az életet olyan önkéntelennek, „önműködőnek” és harmonikusnak, mint amilyen az állati lét, s ez önmagában szinte hihetetlen javulás lenne órákkal, orvosokkal és telefonokkal mérhetetlenül túlterhelt fajunk számára. Azt még csak el tudjuk képzelni, hogy minden pillanatban tudjuk, mit helyes tennünk, mondanuk, és tudunk minden a világban tudhatót, mint ahogy a madár „tudja”, hogy merre van a 4000 mérföldnyire lévő lagúna. De mi lenne akkor a tevékenységi eszközünk, azon kívül, hogy áramlunk a nagy ritmussal?... Megkülönböztet minket más fajoktól, hogy képesek vagyunk megváltoztatni a világot, s ez olyasvalami, amit egy állat képtelen megtenni, valószínűleg, mert tökéletesen ráhangolódott, és boldog mindennapi foglalatosságával. Boldogtalanságunk néha erősségünk. Kényelmetlen evolúciós kerülőutunk a mentális akváriumon keresztül – ahol el vagyunk vágva, és elválasztva mindentől, ahol ki kellett eszelnünk, és gépesítenünk mindent, hogy helyettesítsünk egy egyszerű hiányzó szervet, és közelebb hozzuk azt, amit kiinduláskor elűztünk – valószínűleg előre elterveztetett. Nemcsak azért, hogy egyénileg tudatossá tegyen, hanem hogy pontosan boldogtalanságunk révén kényszerítsen minket a „törvények” legyőzésére (nem legyőztük, csupán megkerültük őket, mert nem ismerjük belső működésüket, a „közvetlen kulcsot”, ahogy Anya mondaná), és hogy végül megragadjuk az igazi energiát, a biológiai sablont megváltoztató fogantyút – ez olyasmi, amit egy állat nem tud megtenni – és a halált. Ugyanannak a galaxisokat és a sejteket kialakító energiának minden bizonnyal hatalmában áll átváltozatni ugyanazokat a sejteket egy teljesebb és kevésbé bomlékony szervezetté. A tevékenység új „szerve” nagyon egyszerű, mint ahogy várható volt, nem új állkapcsok, se nem új agytekervények, hanem a létezés. Egyfajta „létezés”, aminek semmi köze a metafizikához, viszont minden köze a fiziológiához és a sejttudatossághoz. Itt megint csak megemlítünk néhány állapotot, azon szerv kialakulásában:

64.1010 és 66.263 – Például felkapok egy oldalt, és olyan tisztán olvasom, mint annak előtte; aztán a régi szokás visszatér (vagy egyszerűen a gondolat vagy az emlék), hogy általában nagyítóra van szükségem az olvasáshoz… és többé nem látok! Aztán MEGFELEDKEZEM a látásról vagy nem látásról, és képes vagyok végezni a munkámat nagyon könnyedén, többé nem szentelek semmi figyelmet annak, hogy látok vagy nem látok!... És ez ugyanígy van mindennel.

Még egyszer megcsap minket az a fajta „emlékezet”, ami megvakít, megbetegít vagy amitől meghalsz; aztán az emlékezet eltűnik, és a dolog is eltűnik! Többé nem létezik: tisztán látsz, nincs többé rákod, és egyáltalán nem halsz meg. A következő egy olyan faj lesz, amelyik elveszíti még a halál emlékét is. És Anya hozzáteszi:

…Ez zavarosnak tűnik. Függenie kell egy másik törvénytől, amit én jelenleg nem ismerek, és ami uralja a fizikait.

66.93 és 3011 – Az emberek belső valóságának érzékelése végtelenül pontosabb, mint korábban. Amikor ránézek egy fényképre például, többé már nem valamin „keresztül” látok; majdnem kizárólag azt látom, AMI a személy. A „keresztül” elhanyagolható és néha nem létező: azt látom, hogy a fénykép hirtelen élővé válik, háromdimenzióssá, a személy arca kiemelkedik! Tényleg nagyon különös: mintha megtanítottak volna más módon látni.

Más szavakkal: a látáshoz nincs többé szükség szemre és retinára, sem bármilyen valamin „keresztüli” látásra, mintha az evolúció az adott környezetre alkalmazva előállított volna egymást követő látószerveket és látástípusokat, aztán az akvárium darabokra törik, és eléred a „teljes” környezetet, a „teljes” szervvel.

65.26 – Ez a látás eléggé furcsa. Mindig úgy tűnik, hogy egy fátyol lóg köztem és a dolgok között [meg fogjuk beszélni ezt a „fátylat”, ez valószínűleg a minket a másik állapottól elválasztó, sejt eredetű válaszfal], és akkor, hirtelen, minden látható ok nélkül, egy bizonyos dolog tisztává, pontossá, élessé válik – egy perccel később elmúlik. Néha egy fénylő szó egy lapon, néha egy tárgy. És a látás minősége is különböző: olyan, mintha a fény a tárgy belsejében lenne, nem rajta – nem egy visszavert fény, nem úgy fényes, mint például egy gyertya; ahelyett, hogy kivetített fény lenne, saját fénye van, ami nem sugárzik. Ez egyre gyakrabban és gyakrabban történik, de a legkisebb logikai értelem nélkül – vagy inkább, nem értem a logikáját. Azonban a látás rendkívül pontos! És annak teljes tudásával jár, hogy mit látok, amikor látom. Ma reggel például láttam a megvilágítatlan fürdőszobában, hogy egy üveg a szekrénykében oly fényessé vált, olyan… belső élettel! „Nos” ámultam, „hogy is van ez…” – a következő percben elmúlt. Nyilvánvalóan felkészítésem folyik a belső fény, és nem a kivetített fény általi látásra. És ez nagyon… ó, meleg, élő, heves és oly pontos! Mindent látok egy időben: nemcsak a színt és a formát, hanem a rezgés jellegét egy folyadékban – rendkívüli!

Mi ez a „belső fény” az Anyagban, egy folyadékban? Az igazi Anyag?... Amilyen az valójában, torzító látás nélkül, minden „keresztül” nélkül?

70.31 és 72.81 – A tudást meglepő módon helyettesíti valami, aminek semmi köze a gondolathoz, és egyre kevesebb a látáshoz. Valami magasabb rendű, ami az érzékelés új fajtája: egyszerűen tudsz. Messze a gondolat és a tudás felett áll. Ebben az érzékelésben nincs többé megkülönböztetés a szervek között, vagyis az érzékelés teljes: egyidejűleg látvány, hang és tudás. Egy újfajta érzékelés. És valóban tudsz. Helyettesíti a tudást. Egy sokkal igazabb érzékelés, de olyan új, hogy nem tudom, hogyan fejezzem ki.

62.610 – Amikor ránézek az emberekre, nem úgy látom őket, ahogy ők látják magukat: látom a bennük lévő és rajtuk áthaladó összes erő rezgését. Ez az, ahogy látom őket! A fizikai látásom nem romlik, hanem jellegében változik, mert a normális fizikai látás fizikai részletei hamisak számomra! De ez nem akadályoz meg engem a fizikai módon való látásban. Például, ha megpróbálok cérnát fűzni egy tűbe úgy, hogy ránézek, ez szó szerint lehetetlen, de ha be kell fűzzek egy cérnát, maga befűződik. Nem kell semmit tennem vele: tartom a cérnát, tartom a tűt, ennyi. Úgy gondolom, amikor ez az állapot tökéletesedik, lehetségessé válik mindent MÁS MÓDON tenni, és az a mód nem függ a külső érzékeléstől; és természetesen az egy szupramentális kifejezés kezdete lenne, mert ez egyfajta belső tudás, ami CSINÁLJA a dolgokat.

Lehet, hogy ugyanaz a belső tudás, ami „csinálja” az egész világot és az összes fajt: egy belső tudás, minden sejt és atom magjában? A hélium atom tökéletesen „tud” két elektronjáról. Megkérdeztem Anyától:

(Kérdés:) De nem így lát egy „médium”?

Egyáltalán nem! Semmi köze azokhoz a látomásokhoz, amelyek régebben voltak nekem. Ez nem „látomás”! Még azt sem mondhatom, hogy van egy kép: ez egy tudás. Még azt sem mondhatom, hogy ez egy „tudás”: ez valami, ami egyszerre MINDEN, ami tartalmazza saját igazságát.

63.318 – A „valós” érzete egyre jobban és jobban elmosódik. Egyre messzebb és messzebb távolodik egy valótlan múltba; és azt a fajta száraz, élettelen „valóst” [emberi érzékelésünk az Anyagról] valami nagyon egyszerű, nagyon teljes helyettesíti, abban az értelemben, hogy minden érzékelés részt vesz egyidejűleg, és mindennel nagyon BENSŐSÉGES. Korábban minden dolog nagyon felületes, különálló, megosztott, másokhoz nem kapcsolódó volt, mint a tű hegye. Többé már nem így érzem. Főként egy bensőséges érzést nyújt, hogy úgy mondjam, nincs többé távolság, nincs különbség, nincs „valami, ami lát”, és „valami, amit látnak”, és mégis tartalmazza a látás, a hallás, tapintás, ízlelés és szaglás, az összes érzékelés megfelelőjét… A tökéletes működést csupán akadályozza az összes régi szokás. Ha képesek lennénk elengedni, és nem akarnánk „jól látni”, „jól hallani”, a másik, a sokkal IGAZABB érzékelés állandóvá válna… És ez mindig ugyanazon konfliktusok nélküli, megrázkódtatások nélküli, komplikációk nélküli valami benyomását adja, mintha többé nem lenne lehetséges bármibe is beleütközni… Elég érdekes.

72.121 – Amikor jön, nem gondolatokként jön, egyáltalán nem, olyan mintha FÜRDENÉK BENNE, és aztán… Nem tudom, ez nem valami, amit „látok” – valami rajtam kívüli, amit látok – ez… az VAGYOK, hirtelen. Nincs többé én-te, nincs többé… Nem találok szavakat, hogy leírjam azokat a tapasztalatokat. Például, teljes emlékezet kiesésem van, de érzem, hogy ez szándékos, a dolgok látása sokkal kevésbé spontán és őszinte lenne, ha képes lennék emlékezni. Ily módon, mindig olyan, mint egy új, hirtelen kinyilatkoztatás, és mindig más- és másképpen. Ennyi: a dologgá VÁLSZ – azzá válsz. Nem „látod”, ez nem valami, amit látsz, értesz, vagy tudsz, hanem valami…, ami vagy.

66.145 – Ami itt történik [retinai Anyag-látásunkban, amit hívhatnánk „hamis Anyagnak”], amit leírunk annyira durva, annyira a finomság híján van, elnagyolt, mint egy gyatrán kifaragott szobor; durva, nyers, túlhangsúlyozott és torzult, az egó elválasztottság érzése miatt. Míg OTT, nem tudom, hogy magyarázzam, ott minden EGY, ott csak egyetlen dolog van, ami felveszi az összes formát, de nem egy központtal az érzésre, egy másikkal a látásra, és egy megint másikkal a megértésre, ez nem olyan: az egy EGYETLEN, rendkívül hajlékony szubsztancia, ami alkalmazkodik minden mozgáshoz, és mindenhez, ami történik, elválasztottság nélkül. Ezután órákig olyan állapotban maradtam, ahol ebben a világban vagyok [a miénk], és mégsem vagyok. Mert… nem úgy érzek, ahogy a világ többi része érez. Ez egy nagyon furcsa dolog.

Hisz ez pontosan a fizikai kontinuum látványa!

68.86 – Látok most… Olyan, mint egy számtalan – legalább billió – csillogó pontból álló egység. EGYETLEN, számtalan önmagára tudatos csillogó pontból álló tudatosság. És ez nem a pontok összessége. Egyáltalán nem összesség: ez egy, de egy megszámlálhatatlan egység. Attól hogy szavakkal próbálom kifejezni, olyan ostobának hangzik!

64.268 – Minden ÉLŐ tudatossággá válik, minden dolog kisugározza saját tudatosságát, és annak következtében létezik. Például, egy másodperccel mielőtt az óra ütne, vagy valaki belépne a szobámba, vagy egyáltalán megmoccanna, én már tudom a tudatosságban… És ezek nem mentális dolgok, mechanikusak, és mégis a tudatosság jelenségei: ÉLŐ dolgok, és ELMONDJÁK neked, hol vannak, hol helyezkednek el. Kicsi, mikroszkopikus jelenségek az élet egy új módját alkotó egész világa, ami a tudatosság termékének tűnik, átlépve azt, amit „tudásnak” hívunk. Például, néha-néha hallom, hogy az emberek egyik vagy másik dologról beszélnek, és azt mondják „így lesz, és úgy lesz”; ez azonnal beindítja bennem a dolog egyfajta tapintó látását (hogy is mondjam?...). Olyan, mint a látás és a tapintás, és egyikük sem, és mindkettő együtt: a dolog, amint VAN, ez AZ. Bármiféle mentális tényezőtől mentes tudatosság. És oly tiszta! És oly aprólékosan pontos, mint egy közvetlen kapcsolat a dologgal – amint van. Az élet egy másik módja.

63.411 – Olyan, mintha mindent először látnánk, és egy teljesen másik szögből – teljesen mindent: az emberek tulajdonságait, a körülményeket, még a Föld és a csillagok mozgását is, minden teljesen új, és… váratlan, abban az értelemben, hogy az egész emberi, mentális szemléletmód elvész. Tehát a dolgok kezdenek rendbe jönni!

(Kérdés:) Egy „másik világ” látványa?

A dolgok eme új látása nem azt jelenti, hogy elhagyjuk az Anyagot, hogy egy másik perspektívából lássuk a világot, (az elég általános, természetesen az összes bölcs és médium azt tette; abban nincs semmi új vagy csodálatos), semmi olyasmi: itt az ANYAG néz magára teljesen új módon, ez az, ami vicces! Az Anyag lát mindent teljesen eltérő módon.

Érthetjük az új szerv látásmódját, még tapintó jellegét is, s az így létrejövő közvetlen tudást, de nem tudjuk elhessegetni a gondolatot, hogy csupán egy némileg excentrikus hölgyről van szó egy karosszékben, aki „távolból” érzékel vagy lát, egyfajta bizarr televízión keresztül, méghozzá tapintó módon. Ez azért lehet, mert nem értettük meg teljesen a jelenség természetét. Nincs „távolság”: a hölgy ténylegesen ex-centrikus! Egy elektromágneses hullám nem kötődik konkrét helyhez, nem helyezkedik el egy bizonyos karosszékben – nem inkább (vagy nem kevésbé), mint amennyire testünk atomjai különböznek a szomszédos atomoktól – kivéve, ha ezen az időleges, elkülönítő két szemlencsés káprázaton keresztül érzékelünk, amiben élünk. Hogy konkrétabbak legyünk, azt mondhatnánk, hogy egy előnyben részesített vagy gyakorlati központ hajlamos bevonzani egy összetett tapasztalatot vagy összetett létezést egy bizonyos karosszékhez Pondicherryben. A központ nem oldódott fel, mivel megmarad egy tökéletesen fizikai testben, elvégezve napi házimunkáit, kuncogva és mesélgetve tapasztalatait, de lehet időlegesen bárhol, a szükséglettől függően – ott lehet ténylegesen, nemcsak gondolatban, vagy látomásban, vagy valami fajta „tele” révén – fiziológiailag vagy atomilag lehet ott (és sok más módon). Így elkezdhetjük megérteni, hogyan fog a szupramentális lény, vagy a következő faj működni. A szupramentális lény elsődlegesen tevékeny lény, felsőbbrendűen és közvetlenül tevékeny, mondhatnánk fertőző. Nem a karosszékünkből élvezett szuper előadás (tekintetve a mai helyzetet, az „előadás” bármi, csak nem élvezetes; még fájdalmas is), azonnali, közvetlen átalakító tett: amit elérünk a saját testünkben, azt azonos módon elérjük mindenki más testében, mivel vagyunk ez a test, az a test, és számtalan test (és nemcsak testek).

A legjobb, ha követjük a jelenség útját, egyelőre Anya testében. Valójában a magyarázatok később jönnek, pillanatnyilag ez bizarr.

Először az alábbi felkiáltás:

63.107 – Közvetlen hatalomra lenne szükség, hogy mindezt megváltoztassuk! Közvetlenül érezhető hatalomra, azaz sejtrőlsejtre: azonos minőségű rezgések.

A válasz brutálisnak bizonyult: agyvérzés valaki „más” testében.

63.64 – Tudatos vagyok a testemre, de nem erre gondolok (Anya megérinti a testét): tudatos vagyok A testre – lehet az bárki teste! Tudatos vagyok a leggyakrabban sugallat formájában bejövő rendellenességek rezgéseire: például egy sugallat agyvérzésre. A testtudatosság visszautasítja. Elkezdődik egy csata (mindez mélyen a sejtekben, az anyagi tudatosságban) aközött, amit úgy hívhatunk „akarat az agyvérzésre”, és a test sejtjeinek reakciója között. Teljesen olyan, mint egy szabályos csata, egy valódi harc. De hirtelen nagyon erős eltökéltség lesz úrrá a testen, és kiad egy parancsot, és a hatás azonnal éreződik: minden fokozatosan visszatér a normálishoz. Mindez az anyagi tudatosságban történik. A testemnek megvan minden fizikai érzete, kivéve magát az agyvérzést, érted; de megvannak az érzetei, vagyis az összes érzékszervi benyomás. Rendben. Ha egyszer vége a csatának ránézek minderre, és látom a testem (amit eléggé megrázott, hidd el), és azt mondom magamnak: „Mi a fene értelme van ennek az egésznek?...” Néhány nappal később levelet kapok valakitől, és a levélben ott a teljes történet, a roham, az agyvérzés, és hogy a lényen hirtelen egyfajta ellenállhatatlan erejű eltökéltség lesz úrrá, és hallja a szavakat: pontosan az ITT kiejtett szavakat! A végén pedig meggyógyul, megmenekül. Visszaemlékeztem a saját történetemre. S így elkezdtem rájönni, hogy a testem ott van mindenhol! Látod, nem csak e sejtek ügye. Ezek a sejtek, ott vannak ki tudja hány emberben, talán százakban vagy ezrekben… Ez A test! Olyan nehéz az emberekkel megértetni ezt. Ez A test – ez a bizonyos test nem inkább az enyém, mint más testek. S így ezen a testen folyamatosan úrrá lesznek olyan dolgok, mint amiről az előbb beszéltem, folyamatosan, rávetik magukat folyamatosan, innen, onnan, minden oldalról.

71.242 – Ez excentrikus, teljesen excentrikus…

68.207 – Napjában nem tudom hányszor, a következő történik: hirtelen egy rendellenességre, kényelmetlenségre vagy fájdalomra leszek figyelmes, valahol – a test valamelyik, de nem egy idezárt részében (Anya testére mutat), mint egy hatalmas test egy bizonyos helyén. Pillanatokkal később megtudom, hogy egy bizonyos személy ilyen és ilyen fájdalomtól szenvedett, amit azon hatalmas test részeként éreztem!

70.281 – Eléggé furcsa éjszakám volt… A test, a testtudatosság egy haldokló test tudatossága volt, és ugyanakkor teljes mértékben tudta, hogy nem haldoklik! De egy haldokló test tudatossága volt, az összes gyötrelemmel, szenvedéssel, mindennel, de annak tudatában, hogy ő [Anya teste] ténylegesen nem haldoklott. Ez hosszú ideig tartott, egész éjszaka. Később megtudtam, hogy X aznap korán reggel meghalt. Így hát megértettem…

Anya szintén így értette meg fokozatosan a halál mechanizmusát, és a kulcsot. Mert ha az Anyagot akarjuk átalakítani, a halál bizonyosan az első alakítandó dolog. Az a bizonyos kulcs a kulcs minden máshoz. Lehet, hogy még az üvegakvárium kulcsa is.

A kísérlet folytatódik:

61.187 – Elárasztanak a kívülről jövő dolgok! Micsoda keverék! Minden oldalról, minden embertől, és nem csak innen: messziről, a Föld távoli részeiről, néha időben is távolról – időben távolról, a múltból, jönnek dolgok a múltból, hogy elrendeződjenek, hogy a megfelelő helyükre kerüljenek. Ez egy folyamatos munka… Mintha örökösen ágynak esnénk egy új betegséggel, és gyógymódot kellene találnunk rá.

68.2610 – Számtalan tapasztalat ér, napjában több tucat, mutatva, hogy az egység, a más testekkel azonosulás felelős ezen vagy azon ember nyomorúságának átérzéséért… Ez TÉNY. És nem olyan, mintha egy másik testtől jönne, hanem a sajátodtól. Úgy értem: most nehéz megkülönböztetni. Így ez a test nem a személyes nyomorúsága miatt jajgat: MINDEN az ő nyomorúsága lett!

63.289 – A szenvedés, az általános szenvedés majdnem elviselhetetlenné válik, mint egyfajta heves kín – ami bizonyára szükséges a kivezető út megtalálásához. Kivezető úton egy gyógymód, egy változási mód, nem egy menekülés értendő. Nem szeretem a menekülést. Ez volt a fő kifogásom a buddhistákkal szemben: minden, amit tanítanak arra irányul, hogy menekülési lehetőséget nyújtsanak – igazából nem tetszik. De megváltoztatni, az igen!

Megváltoztatni az Anyag halálos működését.

Az azonosulás vagy egység megtapasztalása nem korlátozódik az élőlényekre. Kiterjed a mindennapi élet körülményeire és „önkéntelen” eseményeire – ténylegesen mindenre kiterjed.

66.169 – Megjelent a tevékenység egy új fajtája. Folyamatában vagyunk… Azon kapom magam, hogy egy tevékenység folyamatába kerültem, hogy pontos legyek; beszélek emberekhez, akiket gyakran nem ismerek, és leírok számukra egy jelenetet: ha megtesznek egy bizonyos dolgot, ez és ez fog bekövetkezni. Ezek olyanok, mint egy regényből vagy moziból vett jelenetek. Aztán ugyanaznap vagy a következő nap valaki azt mondja nekem: „kaptam egy üzenetet tőled, és azt mondtad nekem, hogy írjak ennek a személynek, és mondjam meg neki ezt és ezt!” És ezt nem mentálisan teszem, egyáltalán nem: én MEGÉLEM – megélek egy jelenetet, vagy elmesélek egy jelenetet valakinek, és ezt veszi valaki más (és én nem gondolok arra a személyre!). Ez végbemegy itt, Franciaországban, Amerikában, mindenhol. Kezd viccessé válni… Valaki írja, „ezt és ezt mondtad nekem”, és ez „jeleneteim” egyike! Az egyik jelenet, amit megéltem – nem megéltem: megéltem és teremtettem, mindkettő. Nem tudom, hogyan magyarázzam. Olyan, mint a formázódó agyag. Néhány történet bizonyos országot vagy kormányt érint; azokban az esetekben nem ismerem a kimenetelt – talán egy kis idő múltán meglátjuk. És abban a fajta tevékenységben mindenféle tudással rendelkezem, amivel nem rendelkezem! Néha még orvosi vagy műszaki tudással is, amivel egyáltalán nem rendelkezem! És tudom azokat a dolgokat, látod, mert így szólok: „Így kell tenned, vagy úgy kell tenned!”. Ez elég vicces.

64.151 – Mindez FÉNYES NAPPAL zajlik, nem amikor alszom. Ez a bizonyos történet [egy a sok közül], pont akkor történt, amikor éppen befejeztem a fürdést! Hirtelen valami eljön hozzám, felkap engem, és belépek egy életbe, élek benne, amíg valami meg nem történik – egy tett –, s ha egyszer a tett megtörtént, minden nyomtalanul eltűnik.

71.177 és 217 – Például ez a történet Amerikáról és Kínáról [Kissinger titkos kínai látogatása], és minden féle ilyen dolog, így jött hozzám… Nagyon különös. Egyfajta egyetemlegessé válás. Hogy is tudnám elmagyarázni… Olyan, mintha a körülményekké, az emberekké, a szavakká, a… VÁLNÉK. A test egyre tudatosabb és tudatosabb, de egyáltalán nem mentális módon, hanem… élő tapasztalatok révén. Nem tudom hogyan magyarázzam el.

66.1911 – Ezek nem kimondott szavak, nem gondolatok, mégis valami tökéletesen konkrét, ami mintha egy képernyőn jelenne meg. És a képernyő a tudatosságom BELSEJÉBEN van: nem kívül, belül. És a dolgok így jönnek. A felületes tudatosságban megkérdezném magamtól „miért gondolok erre?”. De ténylegesen nem „gondolkodom”, ez nem egy gondolat, ez… ez a szerveződő élet (Anya formázó kézmozdulatot tesz). Nagyon érdekes. A legapróbbtól a legnagyobb dolgokig terjed: ciklonok, földrengések, forradalmak, az apró kicsi dolgokig, az élet apró körülményeiig. Egy nekem küldött adomány vagy egy ajándék, apró kicsi dolgok, látszólag nem fontosak: minden egyforma értéket képvisel! Nincs „nagy” és „kicsi”, vagy „fontos” és „jelentéktelen”. Egész idő alatt így megy. Furcsa. Majdnem olyan, mint egy még meg nem történt esemény emléke.

71.1711 és 70.58 – Olyan, mintha a tudatosság többé nem lenne ugyanabban a helyzetben a dolgokkal kapcsolatban, így azok teljesen különbözőnek tűnnek. A hétköznapi emberi tudatosság, még a legtágabb is, mindig központi helyet foglal el, és a dolgok e központ viszonylatában léteznek: az emberi tudatosságban te egy pontban vagy, és minden e tudatosságpont viszonylatában létezik. De most a pont többé nincs ott. Így a dolgok önmagukban léteznek. A tudatosságom a dolgokon BELÜL van; nem valami, ami „befogad”. Majdnem az a benyomásom, hogy a bensődben mozgom, mintha belülről cselekednék. Nem érzékelem a testem határait többé. Hogy is mondhatnám? Tényleg, majdnem olyan, mintha folyékonnyá váltam volna. Nem egy másokat magába fogadó önmagát kiterjesztő személy, hanem egy a dolgokra KITERJEDŐ erő, tudatosság. Nem érzékelek semmi korlátot: valami kiterjedtség érzésem van, még fizikailag is.

Így elkezd derengeni a szupramentális tevékenység kulcsa. Vagy inkább fertőzést kellene mondanunk, mint tevékenységet? Ténylegesen egy „sejtről-sejtre” terjedő erő.

63.207 – Megjelent egyfajta bizonyosságom [mondta Anya a sejteken végzett, végtelenül aprólékos munkája kezdetén, amikor egy átjárót keresett a sejtkorláton keresztül], hogy ha egyszer ez a mikroszkopikus munka véget ér, majdnem megsemmisítő eredményei lesznek. Mert az erő az elme révén érvényre jutó bármilyen hatása hamarosan feloldódik, legyengül, alkalmazkodik, átalakul, és mi éri el az alacsonyabb szinteket? Míg ellenben, amikor az Anyag révén tud hatni, hatása természetesen elsöprő lesz.

63.107 – Csak amikor a „helyi” [sejt] átalakulás effajta aprólékos munkája befejeződött, az erő használatának teljesen tudatos és tökéletes ismeretével, bármilyen ellenszegülés nélkül, csak akkor lesz… olyan, mint egy kémiai kísérlet, amit megtanultál jól elvégezni, és szándékod szerint bármikor meg tudod ismételni, amikor csak szükséges.

61.112 és 254 – (Kérdés:) Hogyan tud hatással lenni a testeden végzett munka, a rajtad kívüli fizikai Anyagra?

Mindig ugyanúgy: terjed a rezgés. Ez fertőzés kérdése. A spirituális rezgések elég nyilvánvalóan fertőzőek. A mentális rezgések fertőzőek. A vitális rezgések szintén fertőzőek (ez nem mindig kellemes, de nyilvánvaló: az egyik ember dühe például nagyon könnyedén átterjed másokra). Ugyanígy a sejtrezgések minőségének is fertőzőnek kell lennie. Például minden alkalommal, amikor képes voltam legyőzni valamit (ezen azt értem, megtalálni az igazi megoldást arra, amit „betegségnek” vagy rossz működésnek neveznek – az igazi megoldást, azaz a rezgést, ami eltávolítja a rendellenességet, és eligazítja a dolgokat), mindig nagyon könnyűnek találtam, hogy meggyógyítsam azokat, akiknek ugyanaz a bajuk volt, kiküldve azt a rezgést. Ez így működik, mert az egész Anyag EGY. Minden egy, tudod, csakhogy ezt állandóan elfelejtük! Folyamatosan az elválasztottság érzésével élünk –, de ez teljesen hamis! Mert arra hagyatkozunk, amit a szemünk lát –, ez valóban hamis. Olyan mintha egy hamis képet mázolnánk valamire, tudod, de nem igaz. Még az Anyag leganyagibb alakjának is, még egy kőben is, abban a pillanatban, hogy megváltoztatod a tudatosságodat, az egész elválasztottságérzés, a teljes megosztottság tökéletesen eltűnik. Csak különböző… (hogy is mondjam?), koncentrációs (sűrítési, figyelem összpontosítási – a ford.) módok vagy rezgésmódok vannak UGYANABBAN A DOLOGBAN.

64.73 – X heves érzelmi állapotban volt, és mikor pillantásunk összetalálkozott, a belőle kiáramló érzelem belémlépett, oly erővel, hogy majdnem könnyekben törtem ki, akár hiszed, akár nem, és a világgal való azonosulás mindig itt, az alhasban megy végbe. Azonnal megállítottam X rezgéseit (néhány percet vett igénybe), és minden visszatért a normális kerékvágásba. Megértettem, hogy e fertőzés szerepe, hogy reagálhass – és ez nem túlságosan kellemes a test számára. Amikor rendet rakok itt (hasára rámutat), az ott is rendet tesz.

63.1112 – Amikor a tapasztalat [a másik állapoté] jön, eléggé kiterjedt: „az” áramlik a vérben, rebben az idegekben, rezeg a sejtekben és mindenhol; és nemcsak e test sejtjeiben: érzem, hogy sok test vére, sejtjei, idegei résztvesznek. Természetesen a személy központi tudatossága nincs mindig ennek tudatában, a személy nincs tudatában (egy rendkívüli érzékletet tapasztal meg, de nem tudja, mi az), míg ellenben a sejtek tudják, mi az, de nem tudják kifejezni. Látod, vannak a tudatosságnak FOKOZATAI, és ez (Anya teste) csupán egy tudatosabb tudatosságközpontnak tűnik, ez minden, de egyébként…

És a tapasztalat egyre precízebbé, egyetemlegesebbé válik.

68.186 – Vicces, ahogy követek egy bizonyos mozgást, felemelkedem [a „hullámzásba”]. Ez bármikor megtörténik. Miközben eszem, ebéd közben jön valami, és én követem a mozgást kanalammal a levegőben, és akkor rájövök, hogy mindenki vár!

(Kérdés:) egyfajta eltávolodás?

Egyáltalán nem! BELÜL vagyok, sokkal inkább, mint eleddig. Nem itt „belül” (Anya a testére mutat): mindenben belül. Mindig, amikor így elszállok, mindig olyan, mintha… rezgéseket formáznék. Később tudomásomra jut, hogy valakivel történt valami: valami elromlott, tehát dolgozom, hogy kiegyengessem, visszahozzam a fényt, a megfelelő rezgést.

64.269 – A test sejtjeiről beszélek itt, de ugyanez vonatkozik a külső eseményekre, sőt a világeseményekre is. Még földrengések, vulkánkitörések, stb. esetén is feltűnő. Úgy tűnik, hogy az egész Föld olyan, mint a test.

62.237 – Ez egyre inkább egy általános jóga – az egész Föld. Ez folyik éjjel és nappal, amikor sétálok, amikor beszélek, és amikor eszem: mint tésztát gyúrni, és formába tenni.

Végül a tapasztalat tökéletesen világossá vált, és egy nap Anya felkiált:

61.2312 – Érzékeltem az erőt, az erőt, ami a legfelsőbb szeretettől jön [a másik állapot], fantasztikus! Megértette velem, hogy azért kerülök bele ebbe az állapotba, hogy elnyerjem az összes anyagi dologgal való azonosulásból származó erőt… Gyakorlati nézőpontból tekintettem arra az erőre, megszervezni az Anyagot, de nem véletlenségből vagy görcsösen, mint a médiumok esetében, hanem MEGSZERVEZNI AZ ANYAGOT. És akkor érthetővé válik: nos, „azzal” meg van az erőnk, hogy mindent a helyére tegyünk!... Feltéve, hogy elegendően egyetemleges vagyunk. Fantasztikus! Megvan az ereje, hogy megváltoztasson mindent a legfelsőbb szeretettel! Egyszerűen „az” VAGY, „annak” egyetlen rezgése. Hogy úgy mondjam, te VAGY „az”, és ennél fogva te TESZED „azt”. Nos, ez a kulcs!

58.262 – Egy közvetlen kulcs, ami használatához nincs szükség bonyolult tudományra.

Mondhatnánk, hogy az egész mentális, sőt állati királyság, a „közvetett” királyság, a mechanizmusok királysága: az erdei cickánytól – aki a fogát használja, hogy elrágjon egy indát a fizikusainkig, akik atommagokat hasítanak ciklotronjaikban. Számtalan és növekvően bonyolult mechanizmus, a rezgő csillószőröktől a szárnyakig, uszonyokig, a sugárhajtású hajtóművekig és telexekig. Óriási találékonyság! Egy kicsit olyan, mintha az evolúció, azaz egy bizonyos energia (és az energia együtt jár a tudatossággal, akár az egyetlen elektronját megkaparintó hidrogén atommag „tudatosságáról” van szó, vagy valami másról) felvett volna egyre megfelelőbb és találékonyabb mechanizmusokat vagy szerveket, hogy végül elérje azt az evolúciós fordulópontot, amikor a mechanizmus tudatossá válik motorjára. Abbahagyja, hogy számtalan testre ossza fel magát, hogy újra eggyé váljék összességével, Anyagának galaxisoktól atomokig tartó teljességével, és elkezd közvetlenül működni szubsztanciáján, atommagjain, sejtjein és az egész egyetemleges Anyagon. Az ásványi, növényi és állati királyság után, jön egy jövőbeli, „közvetlen” királyság: az Anyag újraszervezése, az Anyag saját hatalma révén, és a minden atomban és sejtben benne rejlő tudatosság révén. De el kell érjük azt a pontot, atomi és sejt szinten, ahelyett, hogy nirvánai és mennyei magasságokba szárnyalnánk; át kell törnünk a korlátot, ami elválaszt minket a jövőbeli „totális” környezettől, következő globális fajunktól, úgy, mint ahogy egy nap az ásványi forma keresztültört mozdulatlansága korlátain. Az evolúció eleje találkozik a végével: az erő megint megtalálja hatalmát és a tudattalanság eltemetett tudatosságát.

„Az üdvözülés fizikai” – mondta Anya.

68.1112 – A test egy nagyon, nagyon egyszerű dolog, nagyon gyermeki, s oly magától értetődő módon szerzi meg ezt a tapasztalatot. Tudod, nem kell semmit se „keresnie”: OTT van. És csodálkozik, hogy az ember a kezdetektől fogva miért nem tudta ezt soha: „Nos, de miért hajszolt az ember mindenféle dolgot – vallásokat, isteneket és azt az összes dolgot?” Míg ez olyan egyszerű! Olyan egyszerű! Annyira nyilvánvaló a test számára.

64.3010 – Az összes mentális építmény, amiből az ember megpróbálta fenntartani és megvalósítani magát a Földön, jön hozzám minden oldalról: a gondolkodás összes nagy iskolája, a nagy eszmék, a nagy felismerések, a nagy… és aztán lejjebb a skálán, a vallások; ó milyen gyermetegnek látszik mindegyik! És egyfajta bizonyosság az Anyag mélyében, hogy a megoldás OTT van. Ó, micsoda zaj, ó milyen hiábavalóan próbálkoztál! Menj le magadba eléggé mélyen belülre, maradj ott csöndben, és „az” lesz. Azonban megérteni nem, csak LENNI tudod azt.

61.182 – (Kérdés:) De szükséges belülre menni? Miért nem felülről hatunk az Anyagra?

Felülről hatni? Felülről hatottam több mint harminc éven át! Az semmit sem változtat meg! Az nem alakít át. Az átalakítás átalakítást jelent. Ahhoz, hogy átalakíts, le kell szálljál a testbe, s az borzasztó… Másképp sosem fog semmi megváltozni, megmarad ugyanannak. Meglehetősen egyszerű a szupermen szerepében tetszelegni! De ő éteri marad, nem a valódi dolog, nem a földi evolúció következő állomása.

62.245 – E két beállítottság, a spirituális és a materialista – melyek mindegyike egyedinek és kizárólagosnak tekinti önmagát, és ily módon az igazság nevében tagadja a másik érvényességét – alkalmatlan, és nemcsak azért, mert nem ismerik el egymást, hanem, mert mindkettő elismerése és integrálása NEM ELEGENDŐ a probléma megoldására. Van valami más – egy harmadik, nem e kettőből származtatott beállítottság, amit meg kell találni, ami valószínűleg ki fogja nyitni a teljes tudásba vezető ajtókat. Azt a „valamit” keressük – lehet, hogy nem csupán keressük, hanem LÉTRE IS HOZZUK.

Egy új fiziológiai beállítottság az Anyagban. Többé nem filozófiai beállítottság, az ő úgynevezett materializmusaival és spiritualizmusaival, melyek nem mások, mint az Anyag ugyanazon hamis látásmódjának két oldala, hanem a test egy beállítottsága – ugyanabban a testben –, ami meg fogja változtatni a régi „viszonyítási keret” összes törvényét.

Az élet egy új fajta módja az Anyagban, ami újra fogja szervezni az Anyagot saját hatalma révén, és véglegesen meg fogja változtatni a halált – mert a halál csupán ezen élet fonákja volt, mint ahogy az akvárium másik oldala nem a hal veszte, hanem egy új életforma kezdete az Anyagban.

És jövőbe tekintésünkkel elkezdjük megérteni a szupramentális lény cselekvési eszközeit, vagyis, hogy hogyan kezeli az Anyagot.

58.192 és 32 – Bármikor, amikor valami változásra van szükség, az nem mesterséges és külső eszközök révén valósul meg, hanem egy belső művelet révén, A TUDATOSSÁG EGY MŰVELETE RÉVÉN, ami közli az alakot és a megjelenést a szubsztanciának. Az élet megteremti saját formáit… Ami abszurd itt, az az összes mesterséges eszköz, amit használnod kell: bármilyen bolond több hatalomhoz jut, hogyha a megfelelő készülékek megszerzésére több erőforrás áll rendelkezésére. A szupramentális világban ellenkezőleg történik: minél tudatosabb vagy, és minél jobban ráhangolódsz a dolgok igazságára, annál több hatalmad van a szubsztancia fölött. A hatalom, igazi hatalom. Ha ruhát akarsz, megvan az igazi hatalmad, hogy megteremtsd. Ha nincs meg a hatalmad, nos, akkor mezítelen maradsz. Nincs semmiféle készülék, amivel helyettesíthetnéd a hatalom hiányát. Itt, ebben a világban, a hatalom millióból egyszer sem valami igaz tükröződése. Minden hihetetlenül ostoba!

Ó, mily igaz!

A szupramentális tudatosság közli a formát az Anyaggal; formázza az Anyagot, a megfelelő rezgés kiküldésével, ugyanúgy, ahogy ma gondolatokat mintázunk szavak révén. De hogyan jutunk el oda? Mi az eljárás?

Na és hogyan fogunk hozzá a leereszkedéshez a testbe?... Testünk tökéletesen természetes számunkra, két lábán járunk és tápláljuk, az egész dolgot filozófiák és szóbeli akrobatikák néhány kényelmes rétegével magyarázzuk és igazoljuk. S ez így működik. Nos, ha meg akarunk érteni bármit is a testről, először is abba kell hagynunk „természetesnek” venni. Egészen addig, amíg a tengeri malac normálisan viselkedik ketrecében, csak tengeri malacokat fog gyártani, és azok még több tengeri malacot fognak gyártani. Megpróbálhatod megváltoztatni az étrendedet, vagy az alvási rendedet, sőt még a belélegzett levegő minőségét is – a hatha jógik kiterjedt kísérleteket folytattak ezekkel a technikákkal – akár még a szívverésedet is leállíthatod. És akkor mi van? Nem a régi faj zsonglőrködései iránt érdeklődünk, mégcsak nem is a régi faj „javított változata” iránt. Valami mást keresünk. Játszogathatunk az összes testi mechanizmussal, de azok nem fognak semmi igazán újat adni, mert pusztán a felületet érintik – és ez az, ami miatt sem a biológusok, sem a hatha jógik nem találták meg soha a kulcsot, sőt még igazából meg sem értették a problémát. Mint ahogy már korábban említettük: a mezei egér ideje óta nem tettünk mást, mint zsonglőrködtünk az egyik vagy a másik mechanizmussal. Valami mást kell megtalálni, egy másik, mélyebb kulcsot a testen belül.

És hogyan jutunk oda?

A tapasztalat valójában egyszerű: mindenesetre leírni egyszerű, de értelmetlen, ha csak nem éljük meg, mert nem egy könyv lapjain változtatjuk meg a test működését. Nem egy másik elméletre áhítozunk, hanem egy új teremtésre.

A biológiát és jógát kombinálva azt képzelhetnénk, hogy az a „leereszkedés” az idegek és vénák zsibongó hálózatát fogja felfedni, szívdobbanásokat fogunk hallani, sejtmagokkal és idegsejtnyúlványokkal fogunk együtt rezegni – röviden: mikroszkopikus szinten fogjuk megélni testünket, valamifajta elektromos vagy jógikus nagyítólencse révén, abbéli igyekezetünkben, hogy napvilágra hozzuk a „kulcsot”. De a kulcs nem e szép és jó dolgokban rejlik – testünk egy kitűnő test, olyan jó, mint a kígyó vagy a jégmadár teste, csupán néhány kisebb gépészeti különbséggel. Tehát, mi akadályozza meg e kitűnő dolgot, hogy oly kitűnő legyen? Mi okozza, hogy emberi lények teste legyen, és ne egy bogár teste? Meg kell jegyezzük, mindkettő halandó. A biológusok, akik mindig működési eljárásokban gondolkodnak, mert ez az egyetlen dolog, amit fel tudnak fogni, azt fogják válaszolni, hogy egy test azért emberi és nem valami más, mert bizonyos aminosavak – ugyanazok a primitív vírusoktól végig egészen Einsteinig – egy bizonyos módon állnak össze vagy „tekerednek fel”, egy bizonyos rend szerint emberi fehérjéket alkotva, és nem valami mást. És nincs menekvés, ez kérlelhetetlen és tudományos az első hidrogénfelhőtől kezdődően: ugyanilyen módon fognak feltekeredni a továbbiakban is, vagy egy hajszálnyit különböző módon, örökkön-örökké. „A materializmus a halál evangéliuma” – mondta velősen és megrázóan Anya (és mivel a spiritualizmus a mennyország evangéliuma, tényleg valami mást kell találjunk, ami e két szélsőség között egy kicsit kényelmesebb lesz, és jobban alkalmazható az életre). De mi csavarja őket föl egy bizonyos módon? Milyen elsődleges mechanizmus, mögöttes erő éri el náluk – vagy kényszeríti őket –, hogy egyáltalán feltekeredjenek, a Homo sapiens és egy gyík közötti nagyobb eltérés nélkül? Nem a gyík és az emberi lény közötti különbség érdekel minket, hanem a feltekeredés ténye maga. Milyen törvénynek engedelmeskedik? Ez az, amit a tudósok nem tudnak. Anya viszont tudja. A „kulcs” érdekel minket. Mert ha ismerjük azt a titkot… nem arról van szó, hogy elkezdenénk tekergetni a fehérjéket egy különböző rendben, hogy néhány vitatható új fajt hozzunk világra, hanem birtokunkba kerülne az élet kulcsa maga: miért jön létre ez vagy az, egy hal vagy egy emberi lény, vagy inkább, hogy miért ragad bele egy sajátságos, tipikus szokásba, és talán, hogy miért hal meg. Az egyik fajtól a másikig csak a szokás különböző ugyanazon Anyag feltekeredésében. Mi irányítja az Anyag e szokását? Ez a valódi kérdés. Ha megtaláljuk ezt a választ, akkor talán megtaláljuk, hogy mi okozza halálunkat, és lehet, hogy felhagyunk a halál szokásával.

Mert a halál kétségtelenül szokás.

Ennél fogva a leereszkedés a testbe nem bármiféle jógatechnika révén hajtandó végre, hanem a lehető legegyszerűbb módon: belemész abba, ami ott van. És nem vérerek vagy idegnyúlványok bármiféle hálózatába hatolsz be, hanem valami teljesen másba, ami úgy néz ki, mint egy furcsa amazóniai dzsungel. Hogy megtapasztaljuk a sejteket, először át kell jutnunk az őket borító átlátszatlan, zsongó rétegeken, egyiken a másik után.

E rétegek közül az első: intellektuális rétegünk – az, amiben szokványosan élünk. Ez az akvárium legfelső rétege. Az összes eszme, filozófia, vallás stb. – nyilvánvalóan semmi közük a testhez. Még észre sem veszed ezt a réteget, olyan mint a belélegzett levegő, de egy óriási, fortyogó maszza. Mindezt el kell csöndesíteni. Ugyanúgy mint egy folyadéknak is le kell ülepednie, ha át akarsz látni rajta. Ennél fogva az első lépés az elme lecsendesítése. Amint ezt a szintet kitisztítottad, feltűnik egy második réteg, nagyobb élességgel, mivel többé már nem cicomázza a nagy eszmék és nemes filozófiai fogalmak erős zaja: ez az emocionális elme rétege. Ez a réteg észrevehetően ragacsosabb. De az érzelmeknek, legyenek bármily magasztosak is, nincs semmi közük a testhez. Ennélfogva a második lépés az emocionális elme lecsendesítése. Ez összetettebb feladat, olyasmi mint a gerilla hadviselés a sivatagban. Amint ez a réteg egy kissé letisztul és lenyugszik, feltűnik egy mostanáig az első kettővel teljes mértékben összevegyült harmadik réteg: a reakcióinkat vezérlő szenzorikus elme (érzékelési, érzékekre vonatkozó – a ford.). E ponton tényleg a dzsungel sűrűjébe értünk, teli mindenféle kis kígyóval és mocsárral. Még nem teljesen értük el a testet, de már közeledünk. A fáradtság és alvás, a félelem, fájdalom és öröm, kedvelés és nem kedvelés, vonzódás és taszítás, összehúzódás és ellazulás érzése – egy folyamatos nyüzsgés –, de rájövünk, hogy az egész mennyire a szokás, a kulturális környezet, a nevelés eredménye: egy igazi kotyvalék, aminek semmi köze a testhez: mintha csak rárakódott volna. A harmadik lépés, a szenzorikus elme átlátszóvá tétele, más szóval a tökéletes semlegesség. A legkisebb összehúzódás vagy visszautasítás olyan, mintha azonnal felhúznánk egy falat: a behatolás megáll és megakadsz Amazónia közepén. A testnek fel kell szabadulnia az akciók és reakciók teljes hálózatától. Azon a ponton elkezd egy kissé tétovázni, mintha elvesztette volna horgonypontjait, és elbizonytalanodna tömegét illetően – valójában szokatlanul határtalanná és könnyűvé válik, elkezdjük egy kicsit érezni a „testet”. S ekkor elérjük a korlátot: a negyedik szintet, a fizikai elmét.

Azonban nem tudod, hogy ez a korlát, vagy hogy hol vagy, mit csinálsz abban a bizarr dzsungelben – csak utána, ha egyszer átlépted, akkor veszed észre, hogy ez volt a korlát, és mit jelentett. Időközben – és ez az „idő” Anyának évekig tartott – csak egy végtelen, mikroszkopikus, ragacsos, bugyogó magma, és nem teljesen tudod, hogy vajon a „másik oldalra”, vagy a test széthullásához vezet, hogy egyáltalán létezik-e másik oldala annak a mikroszkopikus pokolnak, ami oly szilárdan rárakódott a testre, hogy úgy tűnik, e réteg lehúzásának kísérlete a test darabokra szakítását jelenti. Amikor Francesco de Orellana lejőve az Andokból első alkalommal elért az Amazonaszhoz, akkor azt nem Amazonasznak hívták, hanem egy „helynek” kúszónövényekkel és aligátorokkal, és nem tudta, hogy vajon az Atlanti óceánba vezeti-e őt vagy a halálba; és arról sem volt fogalma, hogy min megy keresztül. Könnyű térképeket rajzolni utólag.

A fizikai elme korlátjához vezető rétegeken való áthatolás csak néhány állomását vagy útjelző tábláját említjük meg.

65.247 – Közelről megvizsgálva rájövünk, hogy az tart legtovább, amíg tudatossá válunk arra, hogy mit kell megváltoztatni, hogy létrehozzuk a változást lehetővé tévő tudatos kapcsolatot.

Meddig tartott az emelkedett főemlősöknek rájönni, hogy nem az ágakon himbálódzás számít, hanem az üldögélés a bozót egy sarkában elmélkedve, és a bámulás… a semmibe?

66.303 – Ha meg akarod tapasztalni a testet, élned kell a testben! Az ősi bölcsek és szentek nem tudtak testükkel mit kezdeni: elhagyták és meditáltak, így a test egyáltalán nem vett részt.

63.108 – Ez egy nagyszabású harc az évezredekre visszanyúló szokások ellen.

59.195 – Amikor a testhez érsz, és akarod, hogy tegyen egyetlen lépést előre – ó, még csak nem is egy teljes lépést, csak egy aprócskát – minden elkezd csikorogni: olyan mintha hangyabolyba lépnél.

56.276 – Amint előremenetelt akarsz, azonnal beleütközöl annak minden ellenállásába, ami visszautasítja az előremenetelt benned és körülötted.

58.256 – Oly hosszú utat kell megtenni a test szokásos állapota – a megszokott majdnem tökéletes tudattalanság, mert hát „ez a dolgok menete” –, és a tudatosság tökéletes felébredése, az összes szerv, az összes sejt, és a testfunkciók válasza között… A kettőt, úgy tűnik, évszázadok munkája választja el.

53.1410 – A halál nem elkerülhetetlen, hanem egy baleset, ami mindig megtörtént ezidáig (vagy úgy tűnik, hogy mindig bekövetkezett), és a fejünkbe vettük, hogy meghódítjuk és legyőzzük ezt a balesetet. Azonban ez hatalmas, gigantikus harcot jelent a természet törvényei ellen, az összes kollektív sugalmazás, az összes földi szokás ellen. Hacsak nem vagy bármin keresztülmenni kész félelemmentes harcos, jobban teszed, ha bele sem kezdesz az ütközetbe. Tökéletes félelemmentesség szükséges, mert minden egyes lépésnél, minden egyes másodpercben háborút kell viseljél, minden meghonosodott ellen. Így hát nem könnyű. Még egyénileg is harcolnod kell magaddal, mert ha azt akarod, hogy a fizikai tudatosságod elérje a fizikai halhatatlanságot megengedő állapotot, szabadnak kell legyél a jelenlegi fizikai tudatosság képviselte mindentől. Így ez minden másodpercben csata: minden érzés, minden érzékelés, minden irtózás – fizikai életünk szövevényének minden szála legyőzendő, átalakítandó, és megszabadítandó az összes szokástól. Ezer és millió ádáz ellenfél elleni küzdelmet jelent minden egyes másodpercben.

64.3010 – A test kezdi megérteni: MINDEN, ami történik, a fejlődést szolgálja. Minden, ami történik, arra való, hogy elérjük az igaz állapotot: az állapotot, ahová a sejteknek jutniuk kell, hogy a megvalósulás végbemehessen. Még a csapások, még a fájdalmak, még a látszólagos rendzavarás is, mind e célt szolgálják. Csak amikor a test ezt idiótaként rosszul fogja fel, akkor fordulnak rosszabbra a dolgok.

60.281 – A nehézségek teljes mértékben banálisnak tűnő, nagyon kis dolgokból fakadnak –, de lezárják az utat. Ok nélkül jönnek, egy csekélység, egy szó, egy közelálló megbetegedése: valami összehúzódik bennem, és teljesen újra kell kezdenem a munkát, mintha eddig semmit sem tettem volna. Úgy vélhetnénk, hogy a test alakja egy koncentrációs pont, és hogy anélkül a koncentráció vagy szilárdság nélkül a fizikai élet lehetetlen lenne. De ez nem igaz! A test valójában egy csodálatos eszköz, képes kiterjedni, hatalmassá válni; és akkor minden, a legapróbb gesztus, a legapróbb cselekedet is csodálatos harmóniában megy végbe; aztán teljesen hirtelen egy triviális részlet, egy szellőlibbenés, egy semmiség, és elfelejti – visszahúzódik önmagába, az eltűnéstől, a többé nemlétezéstől való félelme miatt. És mindent újra kell kezdeni, az elejétől.

61.157 – Szentnek vagy bölcsnek lenni nem olyan nehéz, végül is, de a szupramentális átalakulás egy egészen más dolog, ó!... azon az ösvényen soha senki sem járt; Sri Aurobindo volt az első, és ő elment, mielőtt elmondta volna nekünk, hogy mit csinált. Szó szerint utat vágok egy szűz erdőn keresztül – rosszabb mint egy szűz erdő. És úgy érzem, hogy egyáltalán nem tudok semmit. Tisztán anyagi szempontból, azaz kémiailag, biológiailag, orvosilag vagy gyógyászatilag szólva, nem hiszem, hogy sok ember tudja (lehet néhány; viszont én semmi esetre sem); jógikus szemszögből nagyon könnyű, tudod mit kell tegyél, és megteszed ugyanolyan könnyedén, nincs benne semmi; de az Anyag átalakítása, az valami más! Mit kell tenni? Hogyan kell azt megtenni? Mi a módja? Van rá mód? Létezik rá eljárás? Valószínűleg nem. Cseppenként kapom a tudást, hogy milyen hatalmas a dolog, … így nem semmisülök meg. Elérte a pontot, ahol az összes spirituális élet, az összes ember és faj, aki a Föld kezdete óta megpróbálta, mind semminek tűnik, gyerekjátéknak ezzel összevetve. És ez egy dicstelen munka: nincsenek eredmények, nincsenek eksztázissal vagy örömmel eltöltő élmények – semmi ilyesmi. Ocsmány, förtelmes munka. Igazából egy utazás a semmibe, a semmivel, egy minden elképzelhető csapdával és akadállyal teli sivatagba. Vakon haladsz, nem tudsz semmit.

Ha a test szemei ki akarnak nyílni, az elme szemeinek be kell csukódniuk.

60.165 – Ott fenn minden nagyszerű, azonban ott lent óriási a nyüzsgés. Ténylegesen ez egy csata, kicsi, nagyon parányi dolgok ellen: a létezés bizonyos szokásai, az érzés, a reagálás bizonyos módozatai ellen…

69.2712 – Amikor anyagi dologról van szó, az intelligens emberek automatikusan úgy érzik, hogy ez mind meghonosodott tapasztalaton alapuló mindennapos tudás és szilárd talaj, és itt vagyunk sebezhetőek. Azok csak a testnek tanított dolgok: jelenlegi látásmódunk és megértésünk ostobasága a helyesen és helytelenen, a jón és rosszon, a fényen és sötétségen, az összes ilyesfajta ellentmondáson alapszik. Az anyagi életre vonatkozó teljes értékelésünket és felfogásunkat ezekre alapozzuk. Még fizikai részünknek is, amiről azt hisszük, hogy tudja hogyan éljen, mit tegyen, és hogyan tegye, meg kell értenie, hogy az nem egy valós tudás, nem a külső dolgokkal való bánás igaz módja. Például, a működő tudatosság folyamatosan „ingerkedik” a testtel, mintha azt mondaná „Nézd, így érzel; nos, ez min alapszik? Azt hiszed tudod, de tényleg tudod, hogy mi van az érzésed mögött?...” És így tovább, a mindennapok kicsi dolgaira. Folyamatos, élő bemutató, hogy bármikor, amikor dolgokat a megszerzett bölcsesség, a megszerzett tudás, vagy múltbeli tapasztalatok alapján teszel, milyen… hamis is az valójában, és hogy ténylegesen van mögötte valami MÁS.

58.105 – Ütések és pofonok záporoznak rád, amíg meg nem érted – amíg nem kerülsz abba az állapotba, amiben az összes test a te tested.

A legkisebb „én” reakció beavatkozása a testbe azonnali falat emel: ez az egysejtű szervezet, és védőhártyájának ősi története.

60.1211 – Egyre tökéletesebb és tökéletesebb teljes jóváhagyás, egyre elfogadóbb és elfogadóbb megadás… S ekkor azt érezzük, hogy az egyetlen mód, olyannak lenni, mint egy gyermek. Ha elkezded azt gondolni: „Ó, szeretnék olyan lenni! Ó, olyannak kellene lennem!” – csak vesztegeted az idődet! Hogy is tudhatnánk milyennek kell legyünk, hogy a következő fajjá váljunk?

60.1712 – Néha azt érezzük: ez az, megvan! De visszaesünk a gürcöléshez. Néha úgy érzed bezuhansz egy lyukba, egy valódi lyukba, és hogy jutsz ki belőle? Így tart hetekig. De mindenek előtt a „fontos” és „nem fontos” érzése tűnik el. Így maradsz… a semmivel. Nincs fokozata a fontosságnak! Az teljesen a mi mentális ostobaságunk: mert vagy semmi sem fontos, vagy MINDEN egyformán fontos. Az asztalról letörölt porszem, vagy az eksztatikus elmélkedés, mind ugyanaz.

Magától értetődő: mi „fontos” a következő faj számára? Csak oda eljutván fogjuk megtudni. A farokcsigolyák lényegtelen maradványok egy, a majmoknak igencsak fontos szervből.

62.610 – Könnyű megérteni: ha arról lenne szó, hogy egy dolgot abbahagyjunk és elkezdjünk egy másikat, azt elég gyorsan megtehetnénk. De életben tartani egy testet, biztosítani, hogy folytassa működését, míg ugyanezen idő alatt egy új működésre és átalakulásra törekedni… ez egy nagyon nehezen megvalósítható kombináció. Különösen, ha például a szívről van szó: a szívet helyettesíteni kell az Erő-központtal, ami egy fantasztikus, dinamikus erő! Mely PILLANATBAN fog megállni a vérkeringés, és belépni az Erő… ez nem egyszerű. A hétköznapi életben gondolsz dolgokra, aztán megteszed őket – itt pont az ellenkezője! Először tenned kell dolgokat, aztán megérted őket, de sokkal később. Először tenned kell gondolkodás nélkül. Ha gondolkodsz, nem érsz el semmit; egyszerűen visszakerülsz a régi kerékvágásba.

62.3010 – Ez új. Azt jelenti, nem tudod, hogy haladsz-e vagy sem! Nem tudod, merre tartasz, vagy milyen ösvényen vagy. Mindenféle dolog történik, de vajon ezek az ösvény részei vagy sem? Fogalmam sincs. Majd csak az út másik végére érve fogom megtudni.

63.226 – Ez valójában egy nem megnyugtató átmeneti időszak, abban az értelemben, hogy többé már nem rendelkezel a korábbi erővel és képességgel, és nincs meg egyike sem az előre látható erőknek és képességeknek – középúton vagy, sem itt, sem ott. Teljesen elképesztő dolgok történnek, ámulatba ejtő dolgok: „Aha, tehát ez ilyen!” De aztán, ugyanakkor olyan fárasztó korlátozások, oly fárasztóak!

71.2912 – Számomra a legrövidebb út az volt… (hogy is mondhatnám ezt?) Saját semmiségem egyre növekvő érzékelése – a nemlétezés. A tehetetlenségemre, tudatlanságomra eszmélés, minden ambícióm feladása… Csakhogy, nincs helye félelemnek – ha félsz, rémisztővé válik. Szerencsére, a testem nem fél.

65.1010 – Lényegtelennek címkézett dolgok tömege akadályozza a fizikai átalakulást. És mivel elhanyagolhatónak tekintett apró dolgok, ezek a legkomiszabb akadályok. Most az igazságban élő megvilágosodott tudatosságú emberekről beszélek, akik erősen vágyódnak, és csodálkoznak, hogy erős vágyódásuk miért hoz létre oly sovány eredményeket – most tudom. A sovány eredmények abból fakadnak, hogy nem adnak fontosságot azoknak az apró, kicsi dolgoknak, amelyek a tudatalatti folyamat részei, így lehet, hogy elérted a szabadságot gondolataidban, érzéseidben, sőt még az ösztöneidben is, de fizikailag rabságban vagy. Mindezt le kell bontani, le kell bontani, le kell bontani! Ez mind csupán gépies szokás. De kapaszkodik, igazán ragacsos, ó…

67.267 – Világunkat nevezhetnénk a rossz szokások világának.

67.28 és 19 – Ez egy lassú, láthatatlan, majdnem érzékelhetetlen földalatti munka. Egy mocskos harcmező.

65.257 – Ezt nevezem őszinteségnek: minden pillanatban képesnek lenni rajtakapni magunkat, hogy a régi ostobaság része vagyunk.

65.121 – A régi jó időkben azt mondták: „Csak menj el! Ne törődj azzal a háborgó dologgal!” Nincs jogunk ezt tenni! Ez munkánk ellenére lenne. Tudod, majdnem teljesen szabaddá váltam a testemtől. Képes voltam teljesen érzéketlenné válni a fizikai fájdalomra, teljesen; de most még arra sincs jogom, hogy elhagyjam a testem, hiszed vagy sem. Amikor fájdalmam van, amikor a dolgok igencsak nehézzé válnak, azt mondom magamnak: „Ó! Bárcsak eltávozhatnék az üdvözült állapotba!” De ez nem megengedett. Ide vagyok kötve. Itt, ITT LENT kell megvalósítanom!

60.2611 – A dolgok egyáltalán nem oly módon történnek, mint a hétköznapi életben, mégis három vagy négy, néha tíz percig förtelmesen beteg vagyok, a vég elérkeztének összes jelével. Mindez csak azért, hogy megtapasztalhassam, hogy megerősödjem. Csak „azokban a pillanatokban” ragadod meg a kulcsot, amikor a hétköznapi fizikai logika szerint itt a vég. Ez annak kérdése: keresztül tudsz-e menni az egészen, visszarettenés nélkül. Még hány ilyen „pillanatra” lesz szükség? Fogalmam sincs. Vágom az ösvényt.

A történelem egy pontján nyilvánvalóan szükség volt a hüllő utolsó vonaglásaira a madárhoz vezető kulcs megtalálásához.

69.35 – A halál, az étel és a pénz, az emberi élet három nagy „uralkodó eleme” az új tudatosság szerint – az emberi élet e három dolog körül forog: evés, pénzkeresés és halál; annak a tudatosságnak e három… időleges találmány, egy átmeneti állapot eredménye, ami se nem állandó, se nem mélyen gyökerező. Így hát tanítja a testet másképpen létezni.

61.125 – Még az életnek azon pillanataiban is, amikor megpillantod a halhatatlan tudatosságot, a kapcsolatot az igazsággal, még azok az élmények is mind szépek és jók, de nem AZ. Mi az élet igazi ÉRTELME: miről szól az élet ténylegesen? Mi van mögötte? Miért tette ezt vagy azt az Úr? Mi a célja?... Nyilvánvalóan van egy titka, és azt nem árulja el. Nos, ami engem illet, akarom a titkát. Miért vannak így a dolgok? Bizonyosan nem azért, csakhogy így legyenek: arra szánattak, hogy valami mássá váljanak. Nos, én akarom azt a valami mást.

62.2311 – Minden előre tett lépés továbblépésre kényszerít. Nem vissza, hanem a sötétbe. És fizikai értelemben ez szörnyű. Mint megérinteni a tudattalan mélyét, és… a mozdulatlan Anyag mélyét.

63.218 – Nem tudom, hogy ez az utolsó csata-e, de nagyon mélyre hatol. Bizonyos szempontból olyan, mint az Élet felhasználta eredeti szubsztancia, egyfajta képtelenséggel ezen Élet bármily értelmének megérzésére, vagy megtapasztalására. Érzem, hogy igencsak közel van az aljához. Egy ponton rémisztő gyötrelemet éltem át ott, a végső semmiség miatt – egy semmiség, amiből nem tudtam kijutni. Nem volt menekülés abból a semmiségből, mert az semmi volt. Egy pillanatig, olyan szörnyű feszültség vett rajtam erőt ott, hogy… eltünődtem: „Fel fogok robbanni?” S ez az alap, minden materializmus alapja.

És a korlát hirtelen világossá vált:

61.157 – A test tudattalanjának minden lehetséges nehézsége egészében felemelkedett – ahogy ennek történnie kellett, és ahogy ennek történnie kellett Sri Aurobindo számára is, most értem! Nos, ez nem tréfa! Tűnődtem, őt miért üldözték azok a dolgok – most tudom, mert pontosan ugyanazon fúria üldöz engem is. Pontosabban nem a test tudatosságában van, hanem a testi anyagban, ahogy az elme szervezi, mondhatnánk: az első mentális ébredezés az Életben. Tudod, ami létrehozta az átmenetet az állatból emberbe – az Anyag első mentalizációja. Nos, valami abban tiltakozik, s a tiltakozás természetesen fizikai rendellenességeket hoz létre.

Itt vagyunk az emberi élet küszöbén, mielőtt „valami”, ami nem létezik az állatokban, és ami az emberi lét összes komplikációját okozza – tudatlanságát, fájdalmát, elválasztottságát, betegségeit – összes „szerencsétlenségét”, amelyek végső soron az igazi fogantyúk a belőle való kikerüléshez, mert kényszerítenek minket megtalálni a kulcsot, lehatolni a dolgok gyökeréhez, azaz a fizikai elméhez, az Anyag első „mentalizációjához”. Ez a korlát. És ugyanakkor ez a nyílás egy még radikálisabb dolog felfedezéséhez, egy még mélyebb réteghez: a sejtelme rétegéhez, ami birtokolja nemcsak boldogtalanságunk szokása lebontásának, hanem minden faj tipikus szokása lebontásának, és végső soron a halál ősi szokása lebontásának hatalmát is.