Önmagad megismeréséhez és önmagad irányításához.

Egy céltalan élet mindig egy nyomorúságos élet.

Mindegyikőtöknek kell legyen egy célja; de ne felejtsétek el, hogy a célotok minősége határozza meg az életetek minőségét.

A célotok legyen magas és széles, nagylelkű és önzetlen; ez lehetővé teszi majd, hogy életetek értékes legyen magatok és mások számára.

Mégis, bármi is az ideálotok, bármit is akartok elérni, azt nem tudjátok tökéletesen megvalósítani anélkül, hogy ne valósítanátok meg magatokban a tökéletességet.

Amikor a tökéletességeden dolgozol, az első lépés, hogy legyél tudatos magadra, önmagad különböző részeire, és a részek tevékenységeire. Meg kel tanulnotok megkülönböztetni ezeket a különböző részeket egymástól, így válhattok tisztán tudatossá a bennetek előforduló mozgások eredetére, az impulzusokban, reakciókban és ellentmondásos kósza szándékokban, amik működtetnek benneteket. Ez egy rendszeres tanulmány ami sok kitartást és őszinteséget követel meg; mert az emberi természetnek, főleg annak mentális természetének, van egy spontán tendenciája, hogy kedvező magyarázatot adjon mindenre amit gondolunk, érzünk, mondunk és teszünk. Csak ezeknek a mozgásoknak a nagyon gondos megfigyelésével, azáltal, hogy azokat a legmagasabb ideálunk ítélőszéke elé visszük, őszinte szándékkal, alávetni azokat ítéletének annak reményében, hogy tévedhetetlen tisztánlátást alakíthatunk ki magunkban. Mivel ha igazán fejlődni akarunk, és ki akarjuk fejleszteni a képességet, hogy megismerhessük lényünk úgynevezett igazát, a valódi okot, amiért teremtettünk, amit a földi életünk küldetésének nevezhetünk, akkor következetesen és folyamatosan el kell utasítanunk, vagy ki kell iktatnunk magunkból mindazt, ami ellentmond létezésünk igazának. Ily módon, lépésről lépésre lényünk összes részét, összes alkotóelemét homogén egésszé szervezhetjük a pszichikus középpont köré. Igen sok idő kell, hogy ezen egyesítő munkát a tökéletesség bármely fokára fejlesszük. Így, ha véghez akarjuk vinni, türelemmel és kitartással kell felszerelkeznünk, és el kell határoznunk, hogy meghosszabbítjuk az életünket, amíg csak szükséges, törekvésünk sikeréhez.

Miközben e megtisztító és egyesítő munkát végezitek, nagy gondot kell fordítani arra is, hogy tökéletesítsétek lényetek külső és instrumentális részét. Amikor megnyilvánul a felsőbb igazság, olyan elmét kell bennetek találnia, amely elég rugalmas és gazdag ahhoz, hogy a megfogalmazandó elképzelésnek olyan gondolati formát tudjon adni, amely megőrzi erejét és tisztaságát. Hasonlóképpen, amikor e gondolat a szavak ruháját akarja magára ölteni, elegendő kifejezési erőt kell találnia bennetek, hogy a szavak felfedhessék a gondolatot, és ne torzítsák el azt. És e képletnek, amelyben megtestesítitek az igazságot, az összes érzésetekben, az összes akaratotokban, az összes tetteitekben, lényetek összes mozgásában meg kell nyilvánulnia. Végül, e mozgások folyamatos erőfeszítés árán maguktól elérik a legmagasabb tökéletességet.

Mindezt egy négyes fegyelemmel lehet elérni, amelyet most nagy vonalakban leírunk. A fegyelem négy aspektusa nem zárja ki egymást, egyszerre lehet követni azokat - sőt, így kellene tenni. A kezdőpontot úgy hívhatjuk, hogy pszichikus fegyelem. A "pszichikus" elnevezéssel lényünk pszichológiai központját illetjük, létezésünk legfelsőbb igazának székhelyét, amely ismerheti ezen igazat és mozgásba lendítheti. Így alapvető fontosságú, hogy tudatossá váljunk a bennünk levő jelenlétéről, hogy e jelenlétre koncentráljunk, amíg élő valósággá nem válik, amellyel azonosulhatunk.

Különböző helyeken, különböző időkben több módszert is leírtak e felfogás elérésére, és e végső azonosulás megvalósítására. Vannak köztük pszichológiai, vallási, sőt, még mechanikus módszerek is. Valójában mindenkinek meg kell találnia azt, amelyik a legjobban illik hozzá, és ha heves és rendületlen törekvés van az emberben, kitartó és dinamikus akarattal párosítva, akkor valamilyen módon - kívülről olvasással vagy tanulással, belülről koncentrációval, meditációval, revelációval és tapasztalattal - meg fogja kapni a szükséges segítséget célja eléréséhez. Csak egyvalami van, ami teljes mértékben elengedhetetlen: az akarat a felfedezésre és felismerésre. E felfedezésnek és felismerésnek kell lényünk elsődleges elfoglaltságának lenni, az igazgyöngy, amelyet meg kell szereznünk  bármi áron Bármit is tesztek, bármivel is foglalkoztok, az akaratotoknak, hogy megtaláljátok lényetek igazát és egyesüljetek vele, mindig élnie kell, és ott kell lennie minden mögött amit tesztek éreztek vagy gondoltok.

Buletin, 1950. november (részlet)

Eddig csak olyan oktatással foglalkoztunk ami a földre született minden gyermeknek adható és amely kizárólag emberi képességekkel foglalkozik. De minden emberi lényben megvan a lehetőség, hogy nagyobb tudatosságra tegyen szert, ami túlszárnyalja a jelen életének határait, és lehetővé teszi, hogy részese legyen egy magasabb rendű és kiterjedtebb életnek. Sőt, a különleges lények életét mindig ez a tudatosság irányítja, ez a tudatosság szervezi meg létezésük körülményeit, és az egyéni reakcióikat ezekre a körülményekre. Amit az ember mentális tudata nem ismer, vagy nem tud megtenni, ez a tudatosság ismeri és megteszi. Olyan, mint egy csillag, amely a lényünk közepén ragyog, átvilágítva a külső tudat vastag burkán. Vannak, akik halványan sejtik jelenlétét, sok gyermek pedig a hatása alatt áll, ami spontán cselekedetükben vagy szavaikban olykor egyértelműen megmutatkozik. Sajnos, mivel a szülők legtöbbször nem tudják, miről van szó és nem értik meg, hogy mi történik a gyermekben, nem jól reagálnak. Amennyire csak lehet, tudattalanná nevelik a gyermeket erről a területről, a figyelmét a külső dolgokra koncentrálják, így hozzászoktatják, hogy azt gondolja: csak a külsőségek számítanak. Igaz, hogy a külső dolgokra való koncentrálás nagyon hasznos, feltéve, ha megfelelően alkalmazzuk. A nevelés három fő vonala - a fizikai, vitális és mentális - foglalkozik ezzel a témával és segít, hogy a személyiséget felépítsük, az egyént kiemeljük az amorf tudatalatti masszából, és helyesen meghatározott öntudatos entitást hozzunk létre. A pszichikus oktatással elérkezünk a létezés valódi okának, a földi élet céljának kérdéséhez, valamint a felfedezéshez, amelyhez az életnek vezetnie kell, és amely azt eredményezi, hogy az egyén életét az örök princípiumnak szenteli. Ezt a felfedezést általában misztikus élményhez, vallásos élethez kötik, mivel leginkább a vallások foglalkoztak az élet ezen aspektusával. Pedig ez nem feltétlenül van így: az Istenről alkotott misztikus fogalmat helyettesítheti az igazság filozofikusabb fogalma. A felfedezés ekkor is nagyjából ugyanaz marad, a hozzá vezető útra pedig még a legrendíthetetlenebb pozitivista is ráléphet, mivel a mentális fogalmaknak és elképzeléseknek nagyon kevés szerepe van a pszichikus életre való felkészülésben. A lényeg, hogy megéljük a tapasztalatot, az magával hozza saját valóságát és erejét minden elmélettől függetlenül, ami megelőzheti, kísérheti vagy követheti. Mivel az elméletek általában csak magyarázatok, melyeket azért találunk ki, hogy a tudás illúzióját keltsük magunkban. Az ember különböző nevekkel ruházza fel az eszményt vagy abszolút igazságot, amit keres, attól függően, hogy milyen környezetben született vagy milyen nevelést kapott. A tapasztalat azonban, ha őszinte, alapvetően ugyanaz; csak a szavak és mondatok különböznek, a tapasztaló ember hite vagy mentális neveltetése szerint. Minden megfogalmazás tehát csak megközelítés, amelynek fokozatosan kellene pontosodnia, ahogy az élmény egyre pontosabb és rendezettebb lesz. Ennek ellenére, hogy nagy vonalakban felvázoljuk a pszichikus nevelést, meg kell osztanunk néhány gondolatot arról - bármennyire relatívak legyenek is -, hogy mit értünk pszichikus lény alatt. Azt mondhatnánk például, az egyéni lény teremtése során a megszámlálhatatlan lehetőségek egyike. Ami minden megnyilvánulás legfelső eredetében szunnyad, időben és térben kivetül, és az egyetlen és egyetemes tudat közvetítésével konkrét formát ölt az egyén törvényében vagy igazságában, majd fokozatos fejlődés által annak lelkévé vagy pszichikus lényévé válik.

Hangsúlyoznom kell, hogy amit az imént röviden összefoglaltam, az nem a valóság teljes ismertetése és nem meríti ki a témát - távolról sem. Csak egy nagyon tömör magyarázat, aminek praktikus célja, hogy alapot szolgáltasson ahhoz az oktatáshoz, amelyet áttekinteni szándékozunk most.

Az individualizált lény igazsága a pszichikus jelenlétén keresztül lép kapcsolatba a lénnyel és életének körülményeivel. A legtöbb esetben ez a jelenlét úgymond a színfalak mögül tevékenykedik, anélkül, hogy felismernénk vagy ismernénk. Néhány esetben viszont észrevehető és a tevékenysége azonosítható; nagyon ritkán pedig kézzel foghatóvá válik, a tevékenysége pedig tökéletesen hatékonnyá. Az utóbbi esetben az ember teljes nyugalommal és biztonsággal éli életét, hiszen hatalma van végzete felett. A pszichikus oktatást pont azért kellene gyakorolni, hogy megszerezzük e hatalmat és tudatossá váljunk a pszichikus jelenlétéről. Ehhez azonban még egy különleges tényezőre is szükség van: a személyes akaratra. A pszichikus lény felfedezése és az azzal való azonosulás eddig nem szerepelt a hivatalos tantárgyak között, habár bizonyos művekben találunk hasznos és gyakorlatias utalásokat. Kivételes esetben pedig még olyan szerencsénk is lehet, hogy találkozunk valakivel, aki meg tudja mutatni az utat és segíteni tud a követésében, legtöbbször az egyén saját kezdeményezésére van bízva a próbálkozás. A felfedezés egyéni dolog, nagy elhatározottság, erős akarat és lankadatlan kitartás kell ahhoz, hogy elérjük a célt. Mindenkinek saját magának kell utat törnie önnön nehézségein keresztül. A cél valamennyire ismert, mivel akik már elérték, többé-kevésbé világosan beszámoltak róla. A felfedezés legfelsőbb értéke azonban a spontaneitás, a tisztaság: ez minden szokásos mentális törvény elől megszökik. Ezért ha bele akarunk vágni a kalandba, először fel kell keresnünk valakit, aki már sikeresen véghezvitte, aki tud minket támogatni és meg tud minket világosítani az úton. Vannak azonban magányos utazók is, számukra hasznos lehet néhány általános útmutatás.

A kezdőpont, hogy elkezdjük keresni magunkban azt, ami független a testtől és az élet körülményeitől, ami nem a mentális képződményből származik, mely megadatott nekünk. Nem a nyelvből, amit beszélünk, nem a környezet szokásaiból, amiben élünk, nem az országból és korból, amelyben születtünk. A lényünk mélységeiben meg kell találnunk azt, ami az egyetemesség, határtalan kiterjedés és töretlen folytonosság érzését kelti. Ekkor decentralizáljuk, kiterjesztjük, kitágítjuk magunkat; elkezdünk minden dologban, minden lényben élni, és megszűnnek a korlátok, amelyek az egyéneket elválasztják. Gondolkodunk a gondolataikkal, rezgünk az érzékeléseinkkel, érzünk az érzéseinkkel, minden és mindenki életében élünk. Ami addig élettelennek tűnt, hirtelen élettel teli lesz, a kövek felgyorsulnak, a növények éreznek, akarnak és szenvednek. Az állatok olyan többé-kevésbé artikulálatlan nyelven beszélnek, ami mindazonáltal tiszta és kifejező; mindent egy idő és határok nélküli, csodálatos tudat mozgat. És ez csak az egyik tényezője a fizikai megvalósításnak, sok más tényező is létezik. Mind segít, hogy meghaladjuk egoizmusunk korlátait, külső személyiségünk falait, a reakcióink erőtlenségét és akaratunk gyengeségét.

De mint már mondtam, a megvalósításhoz vezető út hosszú és nehéz, teli csapdával és megoldandó problémával, ami nem lankadó eltökéltséget igényel. Olyan ez, mint mikor a felfedező őserdőn vágja át magát egy ismeretlen földet kutatva, egy nagyszerű felfedezés reményében. A pszichikus lény is hatalmas felfedezés, ami legalább annyi lelkierőt és kitartást igényel, mint az új földrészek felfedezése. Néhány egyszerű szó talán hasznos tanácsként szolgálhat annak, aki eldöntötte, hogy elindul az úton.

Az első és talán legfontosabb tényező, hogy az elme képtelen spirituális dolgokat megítélni. Mindenki ezt állítja, aki írt valamit a témában; de nagyon kevesen valósították meg gyakorlatban. Mindazonáltal, akik haladni akarnak az úton, tartózkodniuk kell minden mentális véleménytől és reakciótól.

Minden személyes kényelem, kielégülés, élvezet vagy boldogság utáni törekvést fel kell adnod. Legyél csupán a fejlődés tüze, és mindent ami az utadba kerül, vedd úgy, hogy az a fejlődésedet segíti, és azonnal tedd meg a szükséges lépéseket a haladás érdekében.

Próbálj meg élvezni mindent, amit csinálsz, de soha ne tégy semmit az élvezet kedvéért.

Soha ne légy izgatott, ideges vagy nyugtalan. Maradj minden körülmények között tökéletesen nyugodt. Mégis légy mindig résen, hogy fel tudd fedezni, milyen irányba kell fejlődnöd, és soha ne vesztegesd az idődet.

Soha ne értelmezd a fizikai történéseket látszat szerint. Mindig csak egy ügyetlen kísérletei annak, hogy kifejezzenek valami olyant ami az igaz dolog és elkerüli a felszínes megértésünket.

Soha ne panaszkodj más viselkedésére, hacsak nincs meg az erőd, hogy megváltoztasd a természetében azt, ami ilyen cselekvésre készteti: ekkor változtasd meg, ahelyett, hogy panaszkodnál.

Bármit is teszel, soha ne feledd a célt, amit kitűztél magad elé. Ha elindultál e csodás felfedezés útján, nincs többé kicsi vagy nagy; minden ugyanolyan fontos, vagy gyorsítja, vagy késlelteti a felfedezés sikerét. Ezt tudván, mielőtt eszel, koncentrálj néhány másodpercig arra, hogy az étel, amelyet el fogsz fogyasztani, nyújthassa a testednek a szükséges szubsztanciákat, melyek egy szilárd alapként szolgálhatnak a hatalmas felfedezéshez, és energiát adnak, hogy kitarts a törekvésed során.

Mielőtt elalszol, koncentrálj néhány másodpercig arra, hogy az alvás állítsa helyre elfáradt idegeidet, hozzon békét és csendet agyadnak, így felébredvén megújult erővel folytathatod a nagyszerű felfedezés felé vezető utadat.

Mielőtt cselekszel, koncentrálj az akaratra, hogy a cselekvésed segíthesse, vagy legalábbis semmiképpen ne akadályozza a menetelésedet előre, a nagyszerű felfedezés felé.

Amikor beszélsz, mielőtt a szavak kijönnének a szádon, koncentrálj elég időn át, hogy ellenőrizhesd szavaidat és csak azokat mondd ki, amelyek feltétlenül szükségesek, és amelyek nem károsak haladásodra a nagyszerű felfedezés felé.

Összefoglalva, soha ne feledd az életed célját. A hatalmas felfedezésre való törekvés lebegjen mindig feletted, a tetteid és te magad felett, mint egy óriási fénymadár, mely lényed minden mozgásán uralkodik.

A törekvésed, fáradhatatlan kitartásod előtt hirtelen meg fog nyílni egy belső ajtó, és olyan tündöklő ragyogásban találod magad, ami által megbizonyosodsz a halhatatlanságodról. Ténylegesen megtapasztalod, hogy mindig is éltél és mindig is élni fogsz, csak a külső formák enyésznek el, melyek a te valóságodhoz képest olyanok, mint a ruhák, amelyeket kidobsz, ha tönkremennek. Ekkor kiegyenesedsz, megszabadulsz minden láncodtól, és ahelyett, hogy a Természet által rád rakott súlyok alatt görnyedve fáradoznál - amelyeket el kell viselned és meg kell tartanod, ha nem akarod, hogy összeroppantsanak - képes leszel továbbmenni, egyenesen és határozottan, tudatosan a végzetedről, az életed mestereként.

És mégis ez a leválás minden rabszolgaságából a húsnak,   ez a felszabadulás minden személyes kötődés alól, nem a végső eredmény. Más lépések is vannak a csúcsra érés előtt. És még ezeket a lépéseket lehet és kell is követni másoknak, amelyek megnyitják a jövő kapuit. Ezek a következő lépések alkotják a tárgyát annak, amit én spirituális oktatásnak hívok.

Ám mielőtt belépünk az új szakaszba, és foglalkozunk a kérdéssel részletesen, magyarázat szükséges. Miért teszünk különbséget a pszichikai oktatás, amiről az imént beszéltem, és a spirituális nevelés között, amiről most hamarosan beszélni fogunk?   Mivel a kettőt általában összekeverik a "jógikus fegyelem" általános kifejezés alatt, jóllehet nagyon különböző célok felé törekszenek: az egyik egy magasabb megvalósításra a Földön,  a másik egy menekülés minden földi megnyilvánulás elöl, akár az egész univerzumból, visszatérve a megnyilvánulatlanba.

Így azt mondhatjuk, hogy a pszichikai élet halhatatlan élet, végtelen idő, határtalan tér, egyre progresszívabb változás, töretlen kontinuitás, a formák világában, míg a spirituális tudatosság más felől azt jelenti, hogy élni a végtelenség és az örökkévalóság, ami kivetítendő az egész teremtésen, időn és téren túlra. Ahhoz, hogy tudatossá váljunk a pszichikai lényünkre és pszichikus életet éljünk, meg kell szüntetnünk minden egoizmust. Ám ahhoz, hogy igazán spirituális életet éljünk nincs szükségünk tovább egóra.

Itt a spirituális nevelésben is, a célt előbb kitesszük magunknak, az elme megfogalmazásában, bevonva különböző elnevezéseket, attól függően, hogy mi az a környezet amelyben felnőttünk, milyen útvonalat követtünk és milyenek az alkati vonzódásaink. Azok, akik vallásosak, hajlamosak Istennek nevezni, és az ő spirituális erőfeszítésüket azonosítják a minden formán túli transzcendens Istennel, szemben az immanens Isten minden formában lakozásával. Mások az Abszolútnak fogják hívni, a Legfelsőbb Eredetnek, mások Nirvánának; megint mások, akik a világot egy irreális illúziónak látják, az Egyetlen Valóságnak fogják nevezni, és azoknak, akik minden megnyilvánulást hamisságnak tekintenek, ez lesz az Egyetlen Igazság. És ezen kifejezések mindegyike tartalmaz némi igazságot, ám hiányosak, csak az egyik oldalát fejezve ki annak. Itt a mentális megfogalmazásnak szintén nincs nagy jelentősége, és ha egyszer már áthaladtunk a közbenső fázisára, a tapasztalat azonos.   Minden esetben, a leghatékonyabb kiindulási pont, a leggyorsabb módszer a teljes önátadás. Ezenfelül, nincs tökéletesebb öröm, mint a teljes önátadás öröme, mindannak ami fogantatásunk csúcsa: néhányaknak ez az Istenről alkotott elképzelés, másoknak pedig a Tökéletességről. Ha ezen önátadás kitartással és lelkesedéssel készül, eljön a pillanat amikor túlmegyünk a fogalmon és megérkezik egy tapasztalat ami megszökik bármilyen leírástól, ám szinte mindig azonos hatásaiban. És amint az önátadás egyre tökéletesebbé és teljesebbé válik, kísérni fogja a törekvés az azonosulásra, egy  teljes egyesülésre Azzal, akihez adtad magad,   és apránként ez a törekvés le fog győzni minden különbséget   és minden ellenállást, különösen akkor, ha a törekvéssel együtt van egy intenzív és spontán szeretet,   mert akkor semmi sem állhat a győztes lendület útjába.

Van egy lényeges különbség az iménti azonosulás, és a pszichikai lénnyel való azonosulás között. Az utóbbit egyre inkább tartóssá lehet tenni, és bizonyos esetekben állandóvá válik, és soha nem hagyja el a személyt, aki felismerte, függetlenül az ő lehetséges külső aktivitásától. Más szóval, az azonosulás már nem valósul meg csak a meditációban és a koncentrációban, ám ezek a hatással vannak az egyén életének minden pillanatára, alvásban valamint ébrenlétben.

Másrészt viszont, a  felszabadulás minden formája, és az azonosulás  azzal,  ami túl van formán, nem tarthat abszolút módon; mert automatikusan elhozza az anyagi forma feloldódását. Egyes hagyományok azt mondják, hogy ez az oldódás elkerülhetetlenül megtörténik a teljes azonosulást követő húsz napon belül. Ám ez nem feltétlenül van így, és akkor is, ha a tapasztalat csak pillanatnyi, ez létrehoz a tudatosságban következményeket, amik soha nem halványulnak el, és kihatnak a lény minden belső és külső állapotára. Továbbá, amint az azonosulás már megvalósult, szándékosan meg lehet újítani, feltéve, hogy tudjuk, hogyan helyezzük magunkat ugyanazon körülmények közé.

Ez a belemerülés a forma-nélkülibe, a keresett legfelsőbb megszabadulás azoknak, aki el akarnak menekülni egy létezéstől, aminek már nincs semmilyen vonzereje számukra. Nem meglepő, hogy elégedetlenek a világgal a  jelenlegi formájában. De egy felszabadítás, amely elhagyja a világot, ahogy van, és semmilyen módon nem befolyásolja az életfeltételeket melyektől mások szenvednek, nem elégíti ki azokat, akik visszautasítják egy adomány élvezetét, aminek a kizárólagos birtokosai, vagy majdnem, azokat, akik egy tündöklésre méltóbb világról álmodnak, amely a látszólagos zűrzavar és általános nyomor mögött rejtezik. Ők megosztják álmukat másokkal, a csodákat amiket felfedeznek saját belsejük feltárásában. És az ehhez szükséges eszközök elérhető közelségben vannak, most már, hogy megérkeztek felemelkedésük csúcsára.

A forma határain túlról, egy új erőt lehet előhívni, egy tudatosság hatalmat, amely még ki nem fejezett, és annak megjelenése által képes lesz megváltoztatni a dolgok menetét, és létrehozni egy új világot. Az igazi megoldása a szenvedés,  tudatlanság és halál problémájának, nem egy egyéni menekülés a földi nyomorúságból az önmegsemmisülés által a megnyilvánulatlanba, sem egy problematikus kollektív szökés az egyetemes szenvedéstől, egy teljes és végső visszatéréssel a teremtésnek a teremtőjéhez, így gyógyítva meg az univerzumot annak eltörlése által, hanem egy átalakulás, az anyag a Természetnek a tökéletesség irányába való felfelé menetelésének logikus folytatásával előidézett teljes színeváltozása, egy új faj létrehozása által, amely olyan az emberhez képest, mint az ember az állathoz képest, és ami egy új erőt, egy új tudatosságot és egy új hatalmat hoz el a Földre. És így kezdődik egy új oktatás, ami szupramentális oktatásnak nevezhető; ez annak a mindenható tevékenységével nem csak az egyes lények tudatosságára fog hatni, hanem arra az anyagra is, amelyből azok felépülnek, és arra a környezetre is, amelyben élnek.

Ellentétben az oktatási típusokkal melyeket korábban említettük, amely alulról felfelé haladás a lény különböző részeinek emelkedő mozgásával, a szupramentális oktatás haladása felülről lefelé lesz,  a befolyása terjed a lény egyik állapotából a másikba, míg végül elér a fizikaiig. Ez az utolsó átalakulás csak akkor jelenik meg láthatóan amikor a lény belső állapotai már jelentősen átalakultak. Ezért meglehetősen ésszerűtlen, megpróbálni felismerni a szupramentális jelenlétét a fizikai megjelenése által. Mert ez fog utoljára változni és a szupramentális erő sokáig munkálkodhat az egyénben, mielőtt bármi is érzékelhetővé válik az ő testi életében.

Összefoglalva elmondható, hogy a szupramentális oktatás nem fog az emberi természet egy progresszív formációjában és látens képességeiben egy növekvő fejlődést eredményezni, hanem a természet saját átalakulásában, a lény teljes egészének színeváltozását, egy új emelkedést a fajok fölé, az emberen túl az emberfölötti felé, hogy elérje egy isteni faj megjelenését a Földön.

Bulletin, 1952. február

Egy integrált oktatás folytatásához, amely elvezet a szupramentális megvalósításhoz, négy önmegtartóztatás és azokkal együtt négy megszabadulás szükséges.

Az önmegtartóztatást általában összekeverik az önsanyargatással, és ha valaki önmegtartóztatásokról beszél akkor az aszkéták fegyelmére gondolunk, akik azért, hogy elkerüljék a fizikai vitális és mentális élet spiritualizálásának fáradságos feladatát, kijelentik, hogy az képtelen az átalakulásra, és elvetik könyörtelenül, mint haszontalan terhet, mint egy leigázottságot és akadályt minden spirituális fejlődés felé, mindenesetre, mint valami javíthatatlant, mint egy terhet, amit meg kell tartani többé-kevésbé vidáman, amíg a Természet, vagy az isteni Kegyelem megszabadít attól a halállal. Legjobb esetben a földi élet egy terület a fejlődéshez, és használjuk ki, mint az egyik legjobb lehetőséget annak érdekében, hogy elérjük a lehető leghamarabb a tökéletesség fokát, amely véget vet a megpróbáltatásnak azáltal, hogy szükségtelené teszi.

Számunkra a probléma egészen más. Az élet a földön nem egy átjáró, vagy egy eszköz; átalakítással egy céllá és egy megvalósítássá kell válnia. Tehát, amikor önmegtartóztatásokról beszélünk, az nem megvetése a testnek, sem önmagunk leválasztása attól, hanem, mert szükség van ellenőrzésére és uralására. Mert van egy önmegtartóztatás, ami sokkal nagyobb, sokkal teljesebb és sokkal nehezebb, mint az aszkéta önsanyargatása, ez az az önmegtartóztatás amely szükséges a teljes átalakuláshoz, a négyszeres önmegtartóztatás, amely előkészíti az egyént a szupramentális igazság megnyilvánítására. Például, mondhatjuk, hogy néhány lemondás ugyanolyan szigorú, mint amelyeket a testnevelés követel a test tökéletesítéséhez. De még visszatérünk ehhez a ponthoz kellő időben.

Mielőtt elkezdenénk leírni a négyféle önmegtartóztatás előírásait, szükséges tisztázni egy kérdést, amely sok félreértés forrása és összevisszaság a legtöbb ember fejében. Ez az aszketikus gyakorlat kérdése, amit ők összetévesztenek a spirituális fegyelemmel. Ezek a gyakorlatok, amelyek keretében szabályszerűen kegyetlenül bánnak a testtel, mondván: felszabadítani a szellemet abból, ez valójában a spirituális fegyelem valamilyen érzéki torzulása; ez egyfajta perverz szükséglet a szenvedésre, amely ösztönzi az aszkéta önsanyargatását. A szádhunak a segédeszköze a szöges ágy, vagy a Keresztény remetének az eszköze az ostor és a szőrcsuha az egy többé-kevésbé burkolt szadista hajlam eredményeként, be nem vallott és nem bevallható, ez egy egészségtelen hajsza, vagy erőszakos érzések egy tudatalatti igénye. A valóságban ezek a dolgok nagyon távol állnak minden spirituális élettől, mivel kellemetlenek és hamisak, sötétek és betegesek; amíg a lelki élet, épp ellenkezőleg a fény és egyensúly élete, szépség és öröm. Ők kitaláltak, és magasztaltak egyfajta mentális és vitális kegyetlenkedést a test felé. De ez kegyetlenség, sőt tekintettel az embernek a saját testére, nem kevésbé kegyetlenség, és minden kegyetlenség a számottevő tudatlanság egy jele. A tudattalan természetnek nagyon erős érzékelések kellenek, mert nélkülük nem éreznek semmit; és a kegyetlenség, ami a szadizmusnak az egyik formája, nagyon erős érzékelést okoz. Az ilyen gyakorlatok bevallott célja eltörölni minden érzést, úgy, hogy a test már ne álljon útjában az ember repülésének a szellem felé; de ezen módszer hatékonysága kétségbe vonható. Az egy elismert tény, hogy gyorsan fejlődjünk, ne féljünk a nehézségektől; ellenkezőleg, döntsünk amellett, hogy minden alkalommal a nehéz dolgot tegyük, növelve akaraterőnket és erősítve az idegeinket. Na mármost, sokkal nehezebb mértékletesség és egyensúly által vezetni egy életet, nyugalomban és békességben, mint megpróbálni küzdeni a tobzódással az élvezetben, meg az ezzel járó sötétséggel, a tobzódással az önsanyargatásban, meg a felbomlással amit az okoz. Sokkal nehezebb elérni az ember fizikai lényének a harmonikus és progresszív fejlődését nyugodtságban és egyszerűségben, mint gyötörni azt a megsemmisülési pontig. Sokkal nehezebb józanul, és vágy nélkül élni, mint megfosztani a testet nélkülözhetetlen táplálékától és tisztaságtól, és dicsekedni büszkén az ember absztinenciájával. Sokkal nehezebb, elkerülve vagy leküzdve úrrá lenni betegségen egy belső és külső harmóniával, mint semmibe véve elutasítani, és hagyni, hogy szabadon tegye a pusztítás a munkáját. És a legnehezebb dolog az egészben az, hogy fenntartva a tudatosságot folyamatosan a kapacitása csúcsán, soha nem engedve a testnek cselekedni az alacsony impulzusok hatása alatt.

Ez az, amiért mi igénybe vesszük a négy önmegtartóztatás eredményeként a négy felszabadulást bennünk. Ezen önmegtartóztatásoknak a gyakorlata egy négyszeres fegyelmet jelent majd, vagy Tapaszját, amelyek meghatározása a következő:

1) A szeretet Tapaszjája
2) Az ismeretek Tapaszjája
3) A hatalom Tapaszjája
4) A szépség Tapaszjája

Ezek a meghatározások felsorolva fentről lefelé, hogy úgy mondjam, de sorrendjük nem kell, hogy jelezzen bármi mást, jobbat, vagy rosszabbat, vagy többé-kevésbé nehezet, vagy a sorrendet, amelyben e diszciplínákat lehetne és kellene gyakorolni. A sorrendiség, fontosság és nehézség, változik minden egyénnel, és nincs abszolút szabály amit megfogalmazni lehet. Mindenkinek meg kell találni és kidolgozni saját rendszerét, személyes igényei és képességei szerint.

Ennek megfelelően, itt csak egy átfogó kép lesz adott, bemutatva egy ideális eljárást, mint a lehető legteljesebbet. Mindenkinek annyit kell alkalmazni ebből amennyit csak tud, a lehető legjobb módon.

A szépség tapaszjája vagy fegyelme, elvezet minket az önmegtartóztatáson keresztül a fizikai életben a szabadsághoz a cselekvésben. Alapvető programja lesz egy test építéséhez, hogy az szép legyen formában, harmonikus testtartásban, rugalmas és fürge mozgásaiban, erőteljes tevékenységeiben, szilárd egészségében, és organikus műkódésű.

Ezen eredmények elérése érdekében, ez jó lesz általános szabályként, szokásként használni, mint egy segítséget anyagi életünk megszervezésében, a testfunkciók könnyítéséhez egy hétköznapi rutin keretei között. De tudni kell hogyan elkerülni, hogy ne váljunk rabszolgájává szokásainknak, bármennyire jók lehetnek azok; a legnagyobb rugalmasságot kell tartani, úgy, hogy megváltoztathassuk azokat minden alkalommal, amikor szükségessé válik megtenni.

Fel kell építenünk acélból inakat, erőteljes és rugalmas izmokban, hogy képesek legyenek elviselni bármit, amikor ez elengedhetetlen. Ám ugyanakkor nagy gondot kell arra fordítani, hogy ne kívánjunk több erőfeszítést a testtől, mint amennyi feltétlenül szükséges, valamint az energia ráfordításra, amely elősegíti a növekedést és a fejlődést, ugyanakkor kategorikusan kizárni mindent, ami kimerültséget okoz, és végül a fizikai hanyatláshoz és a széteséshez vezet.

A testnevelés amely célja egy test felépítésénél, hogy az alkalmas eszközként képes legyen szolgálni egy magasabb tudatosság megkövetelte nagyon szigorú szokásoknak, mint nagy rendszeresség alvásban, étkezésben, testmozgásban, és minden tevékenységben. A saját testi szükségletek lelkiismeretes tanulmányozásával, melyek egyénenként változnak, egy átfogó programot kell létrehozni, és ha egyszer ez jól megtörtént, akkor szigorúan be kell tartani, bármi szeszély vagy lazaság nélkül. Nem szabad apró kivételeket tenni a szabálynak ott, amelyet megengedhetünk "csak egyszer" de ez igen gyakran ismételt - mert amint valaki enged a kísértésnek még "csak egyszer" is, csökkenti az akaraterő ellenállását, és megnyitja az ajtót minden sikertelenségnek. Ezért le kell mondjunk minden gyengeségről: nincs több éjszakai kalandozás, ahonnan kimerülten térünk vissza, nincs több lakoma és tivornyázás, amely felborítja a gyomor normális működését, nincs több szórakozás, mulatság és élvezet, ami csak energiapocsékolás és erő nélkül maradunk a napi gyakorláshoz. Engedelmeskednünk kell egy ésszerű és rendszeres élet önmegtartóztatásainak, koncentrálva minden fizikai figyelmünket egy test építésére ami annyira közelítse a tökéleteset amennyire csak lehet. Ahhoz, hogy elérjük ezen ideális célt, szigorúan kerüljünk minden mértéktelenséget és minden vétket, nagyot vagy kicsit, el kell utasítanunk magunktól olyan lassú mérgek használatát, mint a dohányzás, az alkohol, stb., ami az embernek egy fejlődő szokása nélkülözhetetlen szükségletekbe, melyek fokozatosan elpusztítják az akaratot és az emlékezetet. Azt a minden figyelmet lekötő érdeklődést az étel iránt, annak az elkészítésében és annak a fogyasztásában, amellyel szinte minden ember rendelkezik, még a legintellektuálisabbak is, a test szükségleteinek egy majdnem kémiai tudásával kellene helyettesíteni és egy nagyon szakavatott mértékletességgel kielégíteni. (Az alvás mértékletességét még muszáj hozzáadni az evés mértékletességéhez) Egy másik önmegtartóztatás amit hozzá kell adni az ételhez, az alvás önmegtartóztatása. Ez nem abból áll, hogy ne aludjunk egyáltalán, hanem, hogy tudjuk, hogy hogyan aludjunk. Alvás nem lehet egy lezuhanás a tudattalanságba, amely elnehezíti a testet ahelyett, hogy felfrissítené azt. Étkezés mértékkel és tartózkodva minden feleslegestől, jelentősen csökkenti az alvással töltendő órákat; azonban az alvás minősége sokkal fontosabb, mint annak a mennyisége. Azért, hogy egy valóban hatékony nyugalom és pihenés legyen alvás közben, jó lehet, mint szabály, inni valamit lefekvés előtt, például egy pohár tejet, levest vagy gyümölcs-juicet. Könnyű étel nyugodt alvást hoz. Az embernek ugyanakkor tartózkodnia kell minden bőséges étkezéstől, mert akkor az alvás izgatottá válik és rémálmokkal zavart vagy pedig sűrű, nehéz és eltompult. De a legfontosabb az egészben az, hogy az elmét tisztává tenni, lecsendesíteni az érzelmeket és nyugtatni a vágyak pezsgését és az aggodalmakat, amelyek kísérik azokat. Ha lefekvés előtt valaki sokat beszélt vagy egy élénk vitája volt, ha olvasott egy izgalmas, vagy rendkívül érdekes könyvet, meg kell pihennie egy kicsit alvás nélkül, hogy lecsillapíthassa a szellemi tevékenységet úgy, hogy az agy ne vegyen részt a rendezetlen mozgásokban, míg a test másik része önmagában alszik.  Azok, akik gyakorolják a meditációt jó lesz koncentrálni néhány percig egy magasztos és pihentető elképzelésre, egy törekvésbe egy nagyobb és hatalmasabb tudatosság felé. Álmukban ez nagy előnyt jelent és nagymértékben kímélve lesznek a tudatlanságba zuhanás veszélyétől miközben alszanak.

Egy teljes pihenésben és egy nyugodt békés álomban eltöltött éjszakának a mértékletessége után egy napnak a mértékletessége jön, amely érzékelhetően szervezett; a tevékenységek megoszlanak majd a test kiműveléséhez szükséges progresszív és ügyesen osztályozott gyakorlatok és valamilyen más munka között. Mindkettőnek lehet és kell részét képezni a fizikai tapaszjának. Tekintettel a gyakorlatokra, mindenki válassza a saját testének legjobban megfelelőt és, ha lehetséges kérjen útmutatást egy szakértőtől a témában aki tudja hogyan lehet kombinálni és osztályozni a gyakorlatokat a maximális hatás érdekében. Ezeknek a gyakorlatoknak sem a választását, sem a kivitelezését nem irányíthatja a jóleső érzés. Nem tehetjük ezt vagy azt, mert könnyebbnek vagy élvezetesebbnek tűnik; nem kellene, hogy változás legyen az edzésben; amíg az oktató nem nyilvánítja szükségesnek. Minden egyes test öntökéletesedése vagy egyszerűen csak önfejlesztése egy olyan megfejtésre váró probléma, melynek megoldása sok türelmet, kitartást és rendszerességet követel. Annak ellenére, hogy sok ember mit gondol, egy atléta élete nem élvezkedésekből és szórakozásból áll; ellenkezőleg, egy rendszeres erőfeszítések és szigorú szokásokkal telt élet, amelyben nincs helye a haszontalan élvezkedéseknek, amelyek ellene mennek annak az eredménynek amit el akar érni.

A munkában is van egy mértékletesség. Abból áll, hogy semmit nem részesítek előnyben és megcsinálok mindent amit érdeklődéssel csinálok. Aki a saját maga tökéletesítésében nőni akar, annak nincs kicsi vagy nagy feladat, egyik sem fontos, vagy nem fontos; mindegyik ugyanolyan hasznos annak, aki önuralma növekedésére törekszik. Azt mondják, hogy csak azt csináljuk jól ami érdekel minket; ez igaz. Ám ami még inkább igaz, az az, hogy meg tudjuk tanulni megtalálni az érdeklődést, mindenben amit csinálunk, még a legjelentéktelenebbnek tűnő házimunkát is. Emez elérésének a titka, az öntökéletesedésre való törekvésben rejlik. Bármilyen foglalkozás vagy feladat hárul rád osztályrészül,   meg kell csinálnod, egy akarattal a haladásra; bármi, amit csinálunk, nem csak megcsinálnunk kell a legjobban ahogy tudjuk, hanem törekednünk kell jobban és jobban csinálni, állandó erőfeszítéssel a tökéletességre. Ily módon kivétel nélkül minden érdekesé válik, a leganyagibb házimunkától a leginkább művészi és intellektuális munkáig. A szabad tér a haladáshoz végtelen és a legkisebb dologra is lehet alkalmazni.

Ez egészen természetesen elvezet bennünket, a felszabaduláshoz a cselekvésben; mert a cselekvésünknek mentesnek kell lennie mindenféle társadalmi konvencióktól, minden erkölcsi előítéletektől. Azonban ez nem jelenti azt, hogy szabados és kicsapongó életet kellene élnünk. Éppen ellenkezőleg, ezzel kirovunk magunkra egy szabályt, amely sokkal szigorúbb, mint az összes szociális szabályok, mert nem tűri a képmutatást, és tökéletes őszinteséget követel. Teljes fizikai tevékenységünket úgy kell megszervezni, hogy segítse a testet növekedni egyensúlyban, erőben és szépségben. Ebből a célból, tartózkodnunk kell minden élvhajhászástól, beleértve a szexuális élvezet. Minden szexuális aktus egy lépés a halál felé. Éppen ezért a legősibb időkben, a legszentebb és titkos iskolákban, ez a cselekedet tiltott volt, minden halhatatlanság felé törekvőnek. A szexuális aktus mindig követi a tudattalanságnak egy hosszabb vagy rövidebb időszaka, amely megnyitja az ajtót, mindenféle hatásoknak és csökkenést okoz a tudatosságban. Nos, ha fel akarjuk készíteni magunkat a szupramentális életre, soha nem engedhetjük, hogy tudatosságunk lazaságba és következetlenségbe csússzon, öröm, vagy akár pihenés és kikapcsolódás ürügyén. Meg kell találnunk a pihenést az erőben és fényben, nem a sötétségben és gyengeségben. Azok számára, akik a haladásra vágynak, megtartóztatás a szabály. Ám különösen azoknak, akik szeretnének felkészíteni magukat a szupramentális megnyilvánulásra, ezt a megtartóztatást le kell cserélni egy teljes absztinenciára, nem kényszerrel és elnyomással elérve, hanem egyfajta belső alkímiával, amelyen keresztül a nemző aktusban általánosan használt energiákat, átalakítják energetikai fejlődéssé és integrált átalakulássá. Nyilvánvaló, hogy az eredmény, akkor lehet teljes, és valóban hasznos, ha minden szexuális impulzust és vágyat eltávolítunk a mentális és vitális tudatosságból, valamint a fizikai akaratból. Minden radikális és tartós átalakulás belülről kifelé érvényesül, úgy, hogy a külső átalakulás a normális, szinte elkerülhetetlen következménye ennek a folyamatnak.

Döntően választanunk kell aközött, hogy a testet a Természet ügyeinek adjuk, engedelmeskedve a szükségletnek, hogy úgy tartsuk fenn a fajt ahogy van, és aközött, hogy ugyanezt a testet előkészítsük, hogy egy lépés lehessen az új faj megteremtésében. Mivel a kettőt nem lehet egyszerre, minden pillanatban döntenünk kell, hogy az emberiség tegnapjának része akarunk-e maradni, vagy a holnap szuper emberiségéhez tartozzunk.

Le kell mondjunk arról, hogy a jelenlegi élethez alkalmazkodjunk és sikeresek legyünk benne, hogyha fel szeretnénk készülni és aktív és hatékony részei szeretnénk lenni annak az életnek ami lesz. Vissza kell utasítanunk az élvezetet, ha a létezés örömére akarunk ráébredni, a maga teljes szépségében és harmóniájában.

Ez elvezet bennünket, egészen természetes módon, a vitális önmegtartóztatáshoz, az érzetek józan mértékletességéhez, a tapaszja erejéhez. Az erő, a célravezető lelkesedés székhelye a vitális lény. A gondolat a vitálisban válik akarattá, majd cselekvésre irányuló dinamizmussá. Az is igaz, hogy a vitális, a vágyak és szenvedélyek, erőszakos késztetések és ugyanilyen erőszakos reakciók, a lázadás és depresszió székhelye is. A szokásos megoldás, hogy elfojtjuk és éheztetjük a vitálist úgy, hogy megfosztjuk minden érzékeléstől; mivel az érzékelések a fő táplálékai és nélkülük elalszik, eltunyul, és éhen hal.

A vitálisnak gyakorlatilag három fenntartó forrása van. Az első és számára legkönnyebben elérhető alulról jön, a fizikai energiákból az érzékelésen keresztül.

A második a saját síkjáról jön: amikor elég kiterjedt és befogadó, az univerzális erőkből merít.

A harmadik, amely felé csak akkor nyílik meg, ha nagy vágyat érez a fejlődés iránt, felülről jön, spirituális erők és inspirációk elegyeként és felszívódásaként.

Az ember többé-kevésbé mindig küzd, hogy ezekhez a forrásokhoz hozzáadjon még egyet, amely ugyanakkor a legtöbb kínja és szerencsétlensége forrása. Ez a társaival való vitális erőcsere, amely általában kétfős csoportokban történik, ezt sokszor összetévesztik a szeretettel, de csak két erő vonzódásáról van szó, amelyek örömüket lelik a kölcsönös energia cserében.

Ily módon, ha nem akarjuk éheztetni vitális lényünket, az érzékelést nem utasíthatjuk el, vagy csökkenthetjük le számban és intenzitásban. Nem szabad elkerülnünk; inkább bölcsesség és megkülönböztetés segítségével fordítsuk hasznunkra azokat. Az érzékelés a tudás és tanulás kiváló eszköze, ne használjuk egoisztikus módon az élvezet kedvéért, az öröm és önelégültség utáni vak és tudatlan kutatásban.

Az érzékeknek képesnek kellene lenniük mindent elviselni ellenszenv, vagy kiábrándultság nélkül, de ugyanakkor meg kell szerezniük és ki kell fejleszteniük a megkülönböztetés képességet, hogy a különböző vitális rezgések minőségét, eredetét és hatását el tudják különíteni, hogy tudják, melyik kedvez a harmóniának, szépségnek és jó egészségnek, vagy melyik káros a fizikai lény és a vitális egyensúlyára és fejlődésére. Ezen felül az érzékeket eszközként kellene kezelni, melyek segítenek megközelíteni és tanulmányozni a fizikai és vitális világokat teljes összetettségükben; így az igaz helyükre kerülnek az átalakításra irányuló nagyszerű törekvésben.

A vitális megvilágosítása, megerősítése és megtisztítása, nem pedig annak gyengítése által járulhatunk hozzá a lényünk igazi fejlődéséhez. Ha megfosztjuk magunkat az érzékeléstől, az éppolyan veszélyes, mintha ételtől fosztanánk meg magunkat. De amiként az ételt is bölcsen és egyenként kell megválogatni a test megfelelő fejlődéséhez és működéséhez, úgy az érzékelések kiválasztását, és annak ellenőrzését is szakavatott szigorúsággal kell véghezvinnünk, ennek a nagyon dinamikus eszköznek, a lény többi részének fejlődéséhez elengedhetetlenül szükséges vitálisnak, a fejlődése és tökéletesítése érdekében.

Ez a vitális nevelés által finomítható, érzékenyebbé és finomabbá alakítható, még akár azt is mondhatjuk, hogy elegánsabbá, a szó legnemesebb értelmében, így átléphetünk az erőszakosságán és brutalitásán, amelyek valójában a faragatlanság, tudatlanság és ízléshiány más formái.

Valójában egy kiművelt és megvilágosult vitális olyan nemes és heroikus és önzetlen tud lenni, amennyire most spontán módon vulgáris, egoisztikus és romlott, ha magára van hagyva neveltetés nélkül. Elég, ha tudjuk, hogyan alakítsuk át magunkban az örömkeresést szupramentális teljesség iránti törekvéssé. Ha a vitális nevelése elég kiterjedt, kitartó és őszinte, eljön az idő, amikor meggyőződvén a cél nagyszerűségéről és szépségéről, a vitális feladja a kicsinyes és illuzórikus érzéki kielégítést, hogy elérje az isteni örömöt.

Bulletin, 1953. február

Megjósolni a végzetet! Hányan próbálták már, hány rendszert dolgoztak ki, hány jövendöléstudományt hoztak létre és fejlesztettek, csupán elenyészni a sarlatánság vagy babonaság terhe alatt! És a végzet miért ennyire megjósolhatatlan? Hiszen be lett bizonyítva, hogy minden elkerülhetetlenül determinált, hogy lehet akkor, hogy egy csepp bizonyossággal sem ismerhetjük ezt az elrendeltetést?

Itt a megoldást ismét a jógában találjuk. És a jóga előírásaival nem csupán megismerjük a végzetet, de módosíthatjuk, és teljesen meg is változtathatjuk. Először is a jóga megtanítja, hogy nem vagyunk egyszerű lények, egysíkú entitások, akiknek szükségszerűen egyetlen végzete van, mely átlátható és logikus. Inkább tudomásul kell vennünk, hogy a legtöbb ember sorsa összetett, gyakran az összefüggéstelenség fokáig. Nem pont ez az összetettség adja a kiszámíthatatlanság, a meghatározhatatlanság és az ebből eredő megjósolhatatlanság benyomását?

A probléma megoldásához először is tudnunk kell, hogy az összes élő teremtmény, de leginkább az ember, több entitás kombinációjából áll, amelyek társulnak, áthatják egymást. Olykor megszerveződnek és kiegészítik egymás, néha szemben állnak és ellentmondanak egymásnak. Az összes ilyen lény vagy létállapot önnön világához tartozik, s magában hordja saját sorsát, saját determinizmusát. E determinizmusok kombinációja - mely néha nagyon összetett - adja az egyén végzetét. Azonban személyes fegyelemmel és akaraterővel ezen entitások szerveződése és kapcsolata megváltoztatható, mivel ezek a determinizmusok különböző módon hatnak egymásra a tudatosság koncentrációjának megfelelően, kombinációjuk szinte mindig változó, ezért előreláthatatlan.

Például a lény testi vagy materiális végzete az apai és anyai őseitől származik, azokból a fizikai körülményekből és állapotból, amelyekben megszületett; az ember előre kell lássa fizikai életének az eseményeit, egészségi állapotát és, hogy teste körülbelül mennyi ideig fog kitartani. De aztán kialakul a vitális lénye (a vágyak és szenvedélyek, valamint az ösztönző energia és cselekvő akarat lénye), amely magával hozza saját végzetét. Ez a végzet befolyásolja a fizikai végzetet, akár teljesen meg is változtathatja, ráadásul gyakran rossz irányba. Például vegyünk egy személyt, aki nagyon jó fizikai egyensúllyal született és jó egészségben kellene élnie, vitálisa azonban mindenféle mértéktelenségre, rossz szokásra, akár hibákra készteti ezzel részben tönkreteheti a kedvező fizikai végzetét, elvesztheti egészségének egyensúlyát és erejét, amellyel bírt volna, ha nem jön közbe ez a szerencsétlen kölcsönhatás. Ez csak egyetlen példa. A probléma viszont sokkal összetettebb, mivel a fizikai és vitális végzethez hozzájön a mentális, a pszichikus végzet, és még sok más.

Tulajdonképpen minél magasabban áll egy lény az emberi skálán, annál összetettebb a létezése, annál több végzettel rendelkezik, következésképp annál megjósolhatatlanabbnak látszik a sorsa. Ez azonban csak látszat. E létállapotok és a hozzájuk kapcsolódó belső világok ismerete lehetővé teszi, hogy felismerjük a különböző végzeteket, egymásra hatásukat, összehangolt vagy uralkodó tevékenységüket. Nyilvánvalóan a magasabb végzetek állnak a legközelebb az univerzum központi igazságához, és ha érvényesülni tudnak, akkor a tevékenységük szükségszerűen jótékony hatással van. Az élet művészete abban áll, hogy a tudatosság legmagasabb állapotában tartózkodunk, engedve, hogy a legmagasabb rendű végzetünk uralja a többit életünk és cselekedeteink során. Így a hibák miatti szorongás helyett azt mondhatjuk: legyünk mindig tudatosságunk csúcsán, s mindig a lehető legjobb történik velünk. Olyan csúcsról van azonban szó, amelyet nem könnyű elérni. Ha kiderül, hogy ez az ideális állapot megvalósíthatatlan; mikor valaki veszéllyel vagy kritikus helyzettel néz szembe, legalább megpróbálhat a magasabb végzetéhez fordulni törekvés, imádság és az isteni akarat előtti meghódolás által. Hívása őszinteségének megfelelően, a magasabb végzet kedvező módon beavatkozik az egyén alapvető végzetébe, és megváltoztatja az események folyását, amennyiben azok személyesen érintik. Ezek az események a külső tudatosság számára csodának, isteni beavatkozásnak tűnnek.

Bulletin, February 1950

Kellene lennie valahol a Földön egy olyan helynek, amelyre egyetlen nemzet sem tarthatna igényt tulajdonaként, ahol minden jó szándékú ember őszinte "aspirációval", szabadon élhetne világpolgárként, és egyetlen tekintélynek, a legfőbb igazságnak engedelmeskedne; a béke, az egyetértés és a harmónia helyének, ahol az ember összes harcos ösztöneit kizárólag arra használná, hogy megbirkózzon a szenvedés és a nyomor okaival, legyőzze az ember gyengeségeit és tudatlanságát, diadalmaskodjon korlátozottságain és tehetetlenségén; olyan helynek, ahol a szellemi szükségleteket és a haladás gondját előnyben részesítenék a vágyak és szenvedélyek kielégítésével és az anyagi jellegű szórakozással és élvezetekkel szemben. Ezen a helyen a gyerekek úgy növekedhetnének és fejlődhetnének integrális módon, hogy nem veszítenék el kapcsolatukat a lelkükkel. Tanítás nem azért folyna, hogy a tanulók vizsgákat tegyenek le, vagy bizonyítványt és állást kapjanak, hanem hogy már meglévő képességeiket gazdagítsák, és újakat bontakoztassanak ki. Ezen a helyen a címeket és állásokat a szolgálat és a szervezés alkalmai helyettesítenék. A test szükségleteinek ápolására mindenkinek egyformán lenne lehetősége, és az általános szervezetben a szellemi, erkölcsi és lelki fölény nem az élvezetek és a hatalom gyarapodásában fejeződne ki, hanem a kötelességek és a felelősségvállalás növekedésében. A szépséghez mindenki egyformán hozzájuthatna minden művészi formában - festészetben, szobrászatban, zenében és irodalomban egyaránt. A szépség nyújtotta örömben való részesedés lehetőségét csak az egyes emberek képességei korlátoznák, nem pedig szociális vagy anyagi helyzetük. Ezen a helyen ugyanis a pénz többé nem lenne korlátlan úr. Az ember egyéni értékének nagyobb jelentősége lenne, mint az anyagi gazdagságnak és a társadalmi állásnak. A munka itt nem a létfenntartás megkeresésnek eszköze lenne, hanem az önkifejezés, valamint az egyéni képességek és lehetőségek kibontakoztatásának eszköze, egyidejűleg pedig a közösséget szolgálná, amely aztán a maga részéről fedezné az egyes emberek megélhetésének költségeit, és gondoskodna munkaterületükről. Röviden, olyan hely lenne, ahol az emberek közti szokásos kapcsolatokat, amelyek rendszerint szinte kizárólag a becsvágyó versengésre és a harcra épülnek, annak a versengésnek a kapcsolatai váltanák fel, amelynek során mindenki azon fáradozik, hogy a megtegye a legjobbat, ami csak telik tőle - vagyis együttműködés és igaz testvériség.

A föld minden bizonnyal nem áll készen felismerni egy ilyen eszményt, az emberiség még nem rendelkezik elegendő tudással ennek a megértéséhez és elfogadásához, vagy a tudatos erővel amely elengedhetetlenül szükséges a végrehajtáshoz; ezért hívom egy álomnak.

És mégis ez az álom a megvalósulás folyamatában van; ez az amire törekszünk Sri Aurobindo Ashramjában, kicsiben, ami arányos a mi korlátozott eszközeinkhez. A megvalósulás persze távol van a tökéletestől, de halad; lépésről lépésre haladunk a célunk felé, amelyet reméljük, egy nap képesek leszünk bemutatni a világnak, mint egy gyakorlati és hatékony módját annak, hogy kilábalunk a jelenlegi káoszból, és beleszületünk egy új életbe, amely igazabb és harmonikusabb.

Bulletin, 1951 augusztus.

Azoknak, akik az integrál jógát gyakorolják, az emberiség boldogulása csak egy következmény és egy eredmény lehet, de nem egy cél. És ha minden, az emberi lét állapotának javítására irányuló erőfeszítés szánalmasan meghiúsul a végén, a bennünket elsőre megihletett minden hév és rajongó lelkesedés és önfelajánlás ellenére, az pontosan azért van, mert az emberi élet létállapotának átváltoztatása, egy másik, azt megelőző átváltozással érhető el, és ez, az emberi tudatosság átalakítása, vagy legalább néhány kivételes egyéné, akik képesek alapul szolgálni egy szélesebb körű átváltozásnak.

De ehhez a témához visszatérünk később; ez lesz a befejezésünk. Elsőként szeretnék nektek beszélni, két meglepő elöljáróról, akiket az igazi filantrópia szakértői közül választunk ki.

Két kimagasló lény, a gondolat és cselekedet két végletén. Két kifinomult emberi lélek kifejeződése, két érzékeny és együtt érző szívben, akik ugyanazt a pszichikai sokkot élték át amikor az emberiség szenvedésével találták szembe magukat. Mindketten az egész életüket arra szánták, hogy az embertársaik szenvedéseire találjanak gyógyírt, és mindketten azt hitték, hogy megtalálták. De mivel az ő megoldásaik, amelyek ellentétesek egymással, a maguk területein belül részlegesek és befejezetlenek voltak, mindketten sikertelenek voltak az emberiség szenvedésének enyhítésében.

Az egyik keleten, Siddharta herceg, később Buddha néven ismert, és a másik nyugaton Monsieur Vincent, akit Páli Szent Vincének neveztek el halála után. Ők álltak úgymond az emberiség tudatosságának két pólusán, és a segítségnyújtó módszereik homlokegyenest ellenkeztek. Viszont mindketten a lélek általi üdvözülésben hittek. Mindkettő, a gondolat számára ismeretlen, az Abszolúton át, amelyet az egyik Istennek nevezett a másik Nirvánának.

Páli Vince a lélekben hitt, és azt prédikálta a nyájának, hogy az egyén önmaga lelkét kell megmentse. De amikor az emberi boldogtalansággal találta szembe magát, hamarosan felfedezte, hogy ahhoz, hogy valaki megtalálja saját lelkét, ahhoz muszáj neki ideje legyen arra, hogy keresse. És azoknak, akik reggeltől-estig és gyakran estétől - reggelig dolgoznak, hogy összekaparják a jövedelmüket a megélhetéshez, ténylegesen mikor van idejük a lelkükön gondolkodni? Tehát az ő adakozó szívének az egyszerűségéből arra jött rá, hogy ha biztosítanák a szegényeknek a minimális megélhetést azok akiknek több van, mint amennyire szükségük van, ezeknek a szerencsétlen embereknek jutna elég szabadidő, hogy egy jobb életet éljenek. A társadalmi munka erényében és hatékonyságában hitt, az aktív és materiális adományozásban. Abban hitt, hogy a szenvedés gyógyítható azáltal, ha megsokszorozzuk az egyéni gyógyítást, hogy többeknek hozzunk enyhülést, egyének nagyszámú tömegének. De ez csak csillapítószer, nem egy gyógymód. A felszentelés teljessége, az önmegtartóztatás és a bátorság, amivel a munkáját végezte az egyik legszebb és meghatóbb alakká tette az egész emberiség történetében. És mégis a törekvései úgy tűnik, hogy megsokszorozták ahelyett, hogy eltörölték volna a rászorulók és tehetetlenek számát. Minden bizonnyal a legpozitívabb eredménye az apostoliságának az volt, hogy jelentős értelme lett az adománynak egy bizonyos jómódú körök mentalitásában. És ezért a munkája igazán hasznosabb volt azoknak, akik adakoztak, mint azoknak, akik az adakozás tárgyai voltak.

A tudatosság másik végén Buddha áll, a tiszta és alázatos együttérzésével. Szerinte az létből jövő szenvedést, csak úgy lehet megszüntetni, ha a létet magát szüntetjük meg, mivel hogy az élet és a világ a lét iránti vágynak a következménye; a tudatlanság gyümölcse. Rombold le a vágyakat, szüntesd meg a tudatlanságot és a föld eltűnik, és vele együtt minden szenvedés és boldogtalanság. A szellemi törekvés nagy erőfeszítésében és a hangtalan koncentrációban dolgozta ki a tudományágát. Az egyik legfelemelőbb és leghatékonyabb ágat, amit a felszabadulásra vágyók valaha kaptak.

Milliók hittek az elméletében, annak ellenére, hogy azoknak az egyéneknek a száma, amelyek képesek voltak ezt gyakorolni elég kevés volt. De a föld állapota gyakorlatilag ugyanolyan maradt és nem történt értékelhető csökkenés az emberi szenvedésben sem.

Mégis az emberek imáikba foglalták az elsőt és istenítették a másodikat, arra való kísérletükben, hogy kifejezzék hálájukat és csodálatukat. De kevesen próbálták meg őszintén gyakorolni a leckéket és a példákat amiket kaptak, annak ellenére, hogy az lenne az egyetlen hatékony módja annak, hogy megmutassák a hálájukat. És mégis még ha megtették volna is az emberi élet állapota nem javult volna láthatóan. Segíteni nem ugyanazt jelenti, hogy meggyógyítani, és a menekülés sem ugyanaz, mint a legyőzés. Mert segíteni nem ugyanaz mint gyógyítani és a menekülés sem ugyanaz, mint a hódítás. Valóban a fizikai nehézségek enyhítésére Páli Vince által javasolt út semmiképpen sem elég ahhoz, hogy gyógyítsa az emberiségnek a nyomorúságát és szenvedését, mivel nem minden emberi szenvedés származik a fizikai nyomortól és gyógyítható anyagi eszközökkel - távolról sem. Testi jólét nem feltétlenül hoz békét és örömöt; és a szegénység nem feltétlenül a nyomor oka, amint az látható, minden ország és minden korosztály aszkétáinak önkéntes szegénysége által, akik megtalálták nyomorukban egy tökéletes békének és boldogságnak a forrását és feltételét. Éppen ellenkezőleg, mindaz amit az anyagi gazdagság világi javainak élvezete nyújthat, a kényelem és az öröm és a külső elégedettség útján, képtelen megóvni bárkit, aki birtokolja ezeket a dolgokat, a szenvedéstől, fájdalomtól és a szomorúságtól.

A másik megoldás, a menekülés, Buddhának a megoldása, az sem jelent gyakorlati megoldást a problémára. Mert még ha azt feltételezzük, hogy egyéneknek egy nagyon nagy száma képes a fegyelem gyakorlására és a végső megszabadulás elérésére, ez semmiképpen sem törli el a szenvedést a Földről és gyógyít meg másokat is, a többieket, akik még mindig képtelenek követni a Nirvánába vezető utat.

Valójában az igazi boldogság az a boldogság amit bármilyen körülmények között érezhetünk, mivel olyan régiókból jön, amelyet semmilyen külső körülmények sem befolyásolhatnak. De ez a boldogság csak nagyon kevés egyénnek elérhető, és az emberi faj legtöbbje még mindíg alárendelt a földi körülményeknek. Így azt mondhatjuk, egyrészt, hogy a változás az emberi tudatosságban teljesen nélkülözhetetlen, és másrészt, hogy a földi atmoszféra teljes átalakítása nélkül az emberi élet körülményeit nem lehet hatékonyan megváltoztatni. Mindkét esetben a megoldás ugyanaz: egy új tudatosságnak kell megnyilvánulni a földön, és az emberben. Csak egy új erő és fény és hatalom megjelenése, a szupramentális tudatosság ebbe a világba leereszkedését követően, emelheti ki az embert a szorongásból és fájdalomból és szenvedésből amelyben alámerült. Csak a szupramentális tudatosság lehozatalával a földre, egy nagyobb nyugalommal és egy tisztább és igazabb fénnyel érhető el az átalakulás nagy csodája.

A természet törekszik erre az új megnyilvánulásra. De kanyargósak útjai és menetelése bizonytalan, leállásokkal és regressziókkal teli olyannyira, hogy nehéz észrevenni az igazi tervét. Azonban egyre inkább egyértelmű, hogy Ő egy új fajt akar világra hozni kívül az emberi nemen, egy szupramentális fajt, ami olyan lesz az embernek, mint az ember az állatnak. Ám ennek az átalakulásnak az eljövetele az egy új faj teremtése, és tapogatózó kísérleteivel véghezvíve a Természetnek ehhez évszázadokra lenne szüksége, míg az ember intelligens akaratával nemcsak sokkal rövidebb idő alatt, hanem sokkal kevesebb pazarlással és veszteséggel hajtható végre.

Itt az integrál Jóga megfelelő helye és hasznossága. A Jóga célja, legyőzni koncentrációnak és törekvésnek az intenzitásával a késleltetést amit az idő kiró minden radikális átalakulásra, minden új teremtésre.

Az integrál Jóga nem egy menekülés a fizikai világból amely végérvényesen sorsára hagyja azt, de az anyagi világ elfogadása sem, mintha annak megváltoztatására semmi remény se lenne, és nem fogadja el a világot úgy, mintha az Isteni Akarat végső kifejeződése lenne.

Az integrál jóga célja a tudatosság összes fokozatának feltérképezése a szokásos mentális tudatosságtól a szupramentálisig és az isteni tudatosságig, és amikor a felemelkedés befejeződött, az anyagi világba való visszatérés és annak szupramentális erővel és a megszerzett tudatossággal való feltöltése érdekében, hogy ez a Föld fokozatosan átalakulhasson egy szupramentális és az isteni világgá.

Az integrál jóga különösen azoknak ideális, akik felismerték önmagukban mindaz amit az ember képes felismerni, és még nem elégedettek, mert olyant vártak az élettől amit nem tudott megadni. Azok, akik sóvárognak az ismeretlenre és törekszenek a tökéletességre, akik feltesznek maguknak gyötrelmes kérdéseket és nem találtak végleges választ rájuk, ők azok, akik készen állnak az integrál jógára.

Mert van egy sor alapvető kérdés, ami azok számára, akik aggódnak az emberiség sorsán és nincsenek megelégedve a jelenlegi mintákkal, elkerülhetetlenül feltesznek maguknak. Ők körülbelül az alábbiak szerint tudják megfogalmazni ezeket:

Miért születik meg valaki ha úgyis meghal?
Miért él valaki, ha csak szenved?
Miért szeret valaki, ha csak elkülönült?
Miért gondolkodik valaki, ha csak tévedésbe esik?
Miért cselekszik valaki, ha csak hibákat csinál?

Az egyetlen elfogadható válasz az, hogy a dolgok nem azok, aminek lenniük kellene, és hogy ezek az ellentmondások nem csak nem elkerülhetetlenek, de azok rendbe hozhatóak, és egy nap eltűnnek. Mert a világ nem helyrehozhatatlanul, az ami. A Föld egy átmeneti időszakban van, amely minden bizonnyal hosszúnak tűnik a rövid emberi tudatnak, de elenyésző az örök tudatosságnak. És ez az időszak véget ér a szupramentális tudatosság megjelenésével. Az ellentmondások ezután kicserélődnek a harmóniákkal és a szembeállítások a szintézisekkel.

Már sokat spekuláltak és vitáztak erről az új teremtményről, az emberfeletti faj megjelenéséről. Az kielégítí az ember elméjét, hogy többé - kevésbé hízelgő képet fessen arról, hogy milyen lesz a szuperember. De csak a hasonló ismerheti a hasonlót, és kizárólag az isteni természetben való tudatossá válással lehet fogalmat alkotni arról, hogy milyen lesz az isteni természet a megtestesülésben. De azok, akik felismerték ezt a tudatosságot önmagukban, általában inkább aggódnak szupermenné válni, minthogy egy leírást adjanak róla.

Ugyanakkor hasznos lehet megmondani, hogy a Superman minden bizonnyal milyen nem lesz, annak érdekében, hogy eloszlasson bizonyos félreértéseket. Például már olvastam valahol, hogy az emberfeletti faj alapvetően, kegyetlen és érzéketlen lenne; mivel az felette van a szenvedésnek, ő nem fog jelentőséget tulajdonítani mások szenvedésének és azt mint tökéletlenségeik és alsóbbrendűségeik egy jelének venné. Nem kétséges, hogy azok, akik úgy gondolják, ily módon ítélve meg a superman és az ember közötti kapcsolatokat, az a mód, ahogyan az ember viselkedik kisebb felebarátai az állatok felé. De az ilyen viselkedés, korántsem a fölénynek egy bizonyítéka, hanem a tudatlanság és butaság egy biztos jele. Ezt mutatja az a tény, hogy amint az ember egy kicsit magasabb szintre emelkedik kezd részvétet érezni az állatokkal szemben és arra törekszik, hogy javítsa sorsukat. Mégis van némi igazság az érzéketlen superman koncepciójában: az, hogy a magasabb faj nem fogja érezni azt a fajta önző, gyarló és érzelmes szánalmat amit az emberek könyörületességnek hívnak. Ezt a szánalmat, ami több kárt okoz, mint hasznot, felváltja az erős és felvilágosult együttérzés, amelynek egyetlen célja, hogy egy igazi orvosság legyen a szenvedésre, és nem az állandósítása annak.

Másrészt, ez a koncepció elég jól leírja azt, ami hasonló lenne a vitális lények egy fajtájának az uralkodásához a földön. Ezek halhatatlanok természetükben és sokkal erősebbek mint az ember a képességeiben, de ők szintén gyógyíthatatlanok anti-isteni akaratukban, és küldetésük az univerzumban úgy tűnik az, hogy késleltesse az isteni megvalósítást, amíg ezen megvalósításnak az eszközei vagyis, az emberek, tiszták és erősek és elég tökéletesek lesznek legyőzni minden akadályt. Lehet, hogy talán nem lesz haszontalan, a szegény lesújtott Föld alapállás ellen, vetni egy ilyen gonosz uralomnak a lehetőségét.

Amíg a Superman személyesen jöhet megmutatni az embernek mi a valódi természete, lehet, hogy bölcs dolog minden jóakaratú emberi lénynek tudatossá válni arra, hogy mit tud elképzelni ami legszebb, a legnemesebb, a legigazabb és legtisztább, a legfényesebb és a legjobb, és törekedni, hogy ez a felfogás megvalósulhat önmagában a legnagyobb jóért világban és emberben.

Bulletin, November 1954.

Szeretnék beszélni veletek a nő problémájáról, ami egy olyan régi probléma, mint az emberiség megjelenése, de még annél is végtelenül régebbi eredetű. Mert ha meg akarjuk találni a törvényt, ami szabályozza és megoldja a problémát, vissza kell mennünk az univerzum eredetéhez.

Az ősibb hagyományokból valamelyik, talán éppen a legősibb, az univerzum létrehozásának az okát a Legfelsőbb Abszolút akarat megnyilvánulásának tulajdonítja, mint a saját maga tárgyiasítását, és ennek a tárgyiasításnak az első felvonására mondták, hogy a kreatív tudatosság emanációja. Nos, ezek az ősi hagyományok általában kimondják, hogy az Abszolút a férfias és a Tudatosság a nőies nemű, így tevén megkülönböztetést eredetileg az ősi gesztus férfi és nő között, és ugyanabban az időben kapott különböző prioritást a férfias a nőies felett. Tény, hogy bár ők egyek, azonosak és egyidejűleg létezők a megnyilvánulás előtt, a férfias hozta az eredeti döntést, és áradt a nőies annak elvégzésére, ami annyit jelent, hogy bár nincs teremtés nőies nélkül, nincsen bármilyen nőies megnyilvánulás a férfias megelőző döntése nélkül.

Minden bizonnyal megkérdezhetnénk, hogy ez a magyarázat nem túl humánus-e egy kissé. De az igazat megvallva, az összes magyarázat, amit ember adhat, mindig magától értetődően emberi, legalábbis megfogalmazásukban. Mivel, a lelki felemelkedésükben a megismerhetetlen és elképzelhetetlen felé, bizonyos kivételes egyének képesek voltak túllépni az emberi természetet és azonosították magukat keresésük tárgyával egy fenséges és bizonyos fokig megfogalmazhatatlan tapasztalatban. De, amint arra törekedtek, hogy megosszák felfedezésük jótéteményét másokkal, meg kellett fogalmazniuk és azért, hogy mintájuk érthető legyen, annak szükségképpen emberinek és szimbolikusnak kellett lennie.

Azt is kérdezhetnénk, vajon ezek a tapasztalatok és azok közzététele felelősek-e a felsőbbrendűség érzéséért amelyet a férfi szinte mindig érez a nő irányában, vagy éppen ellenkezőleg, ennek a széles körben elterjedt felsőbbrendűségnek az érzése az, amely felelős a tapasztalatokhoz adott megjelenési formáért.

Mindenesetre az vitathatatlan tény marad: a férfi úgy érzi, felettes és uralkodni akar, a nő úgy érzi, elnyomott és lázadozik, nyíltan vagy titokban; és az örök veszekedés a nemek között állandósult korról- korra, lényegében azonosan, megszámlálhatatlan formában és árnyalatokkal.

Természetesen férfi a teljes felelősséget a nőre veti, ahogy nő veti a teljes felelősséget férfira. Az igazat megvallva a felelősséget egyenlően kell elosztani a kettő között és egyik sem büszkélkedhet, hogy kiválóbb a másiknál. Azonfelül a felsőbbrendűség és alsóbbrendűség fogalma megszűnéséig, semmi és senki sem tud véget vetni a félreértésnek, amely szétválasztja az emberi fajt két ellentétes táborra, és a probléma nem oldható meg.

Annyi minden elhangzott és íródott erről a problémáról, már megközelítették rengeteg szemszögből, hogy egy egész kötet sem lenne elég, kifejteni minden aspektusát. Általánosságban elmondható: az elméletek kiválóak, vagy mindenesetre, mindegyiknek megvannak a maga erényei; de a gyakorlat bebizonyította, hogy kevéssé bizonyultak sikeresnek, és nem tudom, hogy a megvalósítás szempontjából tettünk-e bármilyen előrelépést a kőkorszak óta. Mert a kölcsönös kapcsolataikban, a férfi és a nő egyszerre meglehetősen despotikus mesterei és kissé szánalmas rabszolgái egymásnak.

Igen, rabszolgák, hisz ameddig vannak vágyaink, amíg egyes dolgokat előnyben részesítünk, és amíg ragaszkodunk bármihez, addig azon dolgok és emberek rabszolgája vagyunk, amiktől vagy akiktől függ kielégítésük.

Így hát a nő a férfi rabszolgája a hím és annak ereje, s az ettől remélt otthon és biztonság iránti vonzalma, és végső soron az anyasághoz való ragaszkodása miatt. A maga részéről a férfi viszont a nő rabja bírvágya, a hatalom, az uralkodás iránti szomja, a nemi kapcsolatra való vágya miatt, valamint a házasélet apró kellemetességei és kényelmeihez ragaszkodása okán.

Ezért egyetlen törvény sem képes felszabadítani a nőket, hacsak ők maguk fel nem szabadítják magukat; s a férfiak is, minden uralkodói habitusuk ellenére, csak magukat belső rabszolgaságukból felszabadítván lépnek majd ki rabszolga sorukból.

S e gyakran be nem vallott, de a tudatalattiban még a legjobb esetekben is mindig jelen lévő burkolt küzdelem, kínlódás elkerülhetetlennek tűnik, hacsak az emberi lények felül nem emelkednek hétköznapi tudatosságukon, hogy azonosuljanak és egyesüljenek a Legfelsőbb Valósággal. Mivel amint belépünk e magasabb tudatosságba, észrevesszük, hogy a férfi és nő közti eddig óriásinak tűnő különbség tisztán fizikai eltérésre csökken.

Valójában ott lehetett már a földön kezdetben is egy tisztán férfias és egy tisztán nőies típus, mindegyik a maga sajátos és világosan differenciált jellemzőivel; de az idők folyamán, az elkerülhetetlen keveredésben, öröklődésben, a fiúk anyjukra a lányok apjukra hasonlítottak, a társadalmi haladás, a hasonló foglalkozások, - mindezek lehetetlenné tették ma felfedezni ezen tiszta típusait az embernek: minden férfi nőies sok szempontból, és minden nő férfias sok tulajdonságban, különösen a modern társadalmakban. De sajnos a fizikai megjelenés miatt állandósult a veszekedés szokása, talán még a rivalizálás szelleme által súlyosbítva.

Legjobb pillanataikban, mind a férfi, mind a nő képes elfelejteni nemi különbözőségét, de ez újra feltűnik a legcsekélyebb provokációra, ingerlésre; a nő érzi, hogy nő, a férfi tudja, hogy férfi, és a civódás feléled a végtelenségig újra és újra ilyen vagy olyan alakban, nyíltan vagy burkoltan, és talán annál keserűbben, minél kevésbé vallják be a felek. És eltűnődünk, vajon nem így lesz-e egészen addig, amíg már nem lesz többé sem nő sem férfi, hanem csak nemtelen testekben azonos eredetüket kifejező élő lelkek.

Mivel oly világról álmodunk, ahol az összes szembenállás végre eltűnik, ahol a lény képes lesz élni és virágozni, mert harmonikus magasabb egységbe foglalásává válik mindennek, ami a legjobb az emberi fajban, egyetlen tudatosságban és tettben egyesítve a tervet s a végrehajtást, a látomást és a teremtést.

Amíg egy ilyen boldog és radikális megoldás nem elérhető, India marad, ezen a ponton, mint sok más, az erőszakosság földje, az ellentmondásos kontrasztoké, melyek mégis megoldhatóak egy nagyon széles és átfogó szintézissel.

Valóban nem Indiában találjuk azt, ami a legintenzívebb imádat, a Legfelsőbb Anya, világegyetem kreátora, minden ellenség legyőzője, minden isteneknek anyja, és minden világok összes adománya szétosztójának legteljesebb tisztelete?

És nem Indiában találjuk azt, ami a legradikálisabb elítélése, a legvégső megvetése a női alapelvnek, Prakriti, Maya, minden bukás és minden nyomorúság megrontó illúziójának oka, az a Természet, amely megtéveszt, szennyez, és elcsábít az Istenitől?

India egész élete átszőtt ezzel az ellentmondással, szenved ettől mindkettőben, elmében és szívben. Mindenhol női istenségek emelkednek oltáraikon; India gyermekei várják az üdvösséget és a megszabadulást Mother Durgájuktól. És mégis, annak nem egy gyermeke mondta, hogy az Avatár soha nem kívánt inkarnálódni egy nő testében, mert nincs helyes gondolkodású Hindu aki felismeri őt! Szerencsére, az Istenit nem befolyásolta egy ilyen szűk szektás szellem, vagy mozgatták ily kicsinyes szempontok. És ha úgy tetszik neki, hogy egy földi testben megnyilvánuljon, nagyon keveset törődik azzal, vajon felismerik-e vagy sem az emberek. Egyébként úgy tűnik, hogy minden inkarnációjában előnyben részesítette a gyermekeket és az egyszerű lelkeket a tanultakkal szemben.

Minden esetre, amíg az új eszme és tudatosság nem kényszeríti a Természetet egy új faj megteremtésére, aminek többé nem kell meghódolnia az állati nemzés kényszerűsége előtt, és így két egymást kiegészítő nemre oszlania, a legjobb, amit a jelenlegi emberi faj fejlődéséért tehetünk, hogy mindkét nemet a tökéletes egyenlőség alapján kezeljük, hogy ugyanazt az oktatást és képzést adjuk nekik, és megtanítjuk őket, hogy lényegük, a minden nemi megkülönböztetés felett álló Istenivel való folyamatos kapcsolatuk révén megtalálják az összes lehetőség és összhang forrását.

És ekkor lehet, hogy India, az ellentétek földje, az új felismerések földje is lesz, éppen úgy, mint ahogy fogantatásuk bölcsője volt.

Bulletin, 1955. április

(Az "India spirituális történetéről" tanulmányprojekt vázlatát
felolvasták Anyának. Ő kommentálta:)

Nem! Ez nem lesz jó. Nem így kell csinálni. Egy nagy BÚMMAL kell kezdeni!

Próbáltátok a történelem folytonosságában megmutatni, Sri Aurobindo-val mint végeredménnyel, a betetőzést. Ez teljesen hamis.

Sri Aurobindo nem tartozik a történelemhez; kívül és túl van azon.

Sri Aurobindo születésig a vallások és szellemiségek múltbéli alakokra központosítottak, és “célként” a földi élet tagadását mutatták. Tehát, volt egy választásod, valamelyik a két lehetőség közül:

– az élet e világon, a maga kicsinyes örömei és fájdalmai kerekségével, örömök és szenvedések, megfenyegetve pokollal, ha nem viselkedsz megfelelően, vagy

– menekülés egy másik világba, paradicsomba, nirvánába, moksába ….

A kettő között nem sok mindent lehet választani, ezek egyformán helytelenek.

Sri Aurobindo azt mondta nekünk, hogy ez egy alapvető hiba volt, amely magyarázatokkal szolgál Indiának a gyengeségéhez és a lealacsonyodásához. Buddhizmus, dzsainizmus, illuzionizmus elegendő volt ahhoz, hogy kiszívja az összes energiát az országból.

Igaz, India az egyetlen hely a világon, amely még mindig tudja, hogy valami más is létezik, mint az Anyag. A többi ország ezt teljesen elfelejtette: Európa, Amerika és a többi... Ez az oka annak, hogy még mindig van egy üzenete, megőrizni és átadni a világnak ezt. De jelenleg India hánykolódik és vergődik a zűrzavarban.

Sri Aurobindo megmutatja, hogy az igazság nem a földi világtól való elmenekülésben rejlik, hanem a benne maradásban, átalakítva, isteniesítve azt, úgy, hogy az Isteni megnyilvánulhasson itt, ebben a fizikai világban.

Meg kell mondanod, mindezt az első ülésen. Legyél egyenes és őszinte... így! (Anya kezeivel egy nagy négyzetet jelöl ki az asztalon.)

Then, when this is told, strongly, squarely, and there is no doubt about it – and then only – you can go on and amuse them with the history of religions and religious or spiritual leaders.

Then – and then only – you will be able to show the seed of weakness and falsehood that they have harboured and proclaimed.

Then – and then only – you will be able to discern, from time to time, from place to place, an ‘intuition’ that something else is possible; in the Vedas, for instance (the injunction to descend deep into the cave of the Panis); in the Tantras also… a little light is burning.

1967. március 31. 210-211

Kedves Anya, hogyan olvassuk a te könyveidet és Sri Aurobindo könyveit, hogy behatolhassanak a tudatunkba, ahelyet, hogy csak az elménkkel értenénk azokat.

A könyveimet nem nehéz olvasni, mivel a legegyszerűbb nyelven, úgyszólván a beszélt nyelven vannak megírva. Ahhoz, hogy hasznunkra váljanak, elegendő figyelemmel és összpontosítva olvasni azokat, valamint egy belső jó szándékú hozzáállással és azzal a vággyal, hogy befogadd és éld, amire tanítanak.

Amit Sri Aurobindo írt, azt nehezebb olvasni, mert az előadásmód rendkívül intellektuális, és a nyelv sokkal irodalmibb és filozofikusabb. Az agynak szüksége van egy felkészülésre, hogy képes legyen igazán megérteni, és általában a felkészülés időt vesz igénybe, kivéve, ha az ember kifejezetten egy veleszületett intuitív képességgel van megáldva.

Mindenesetre, azt tanácsolom, hogy egyszerre mindig csak egy keveset olvassunk, miközben az elmét – amennyire csak tudjuk – tartsuk nyugalomban  anélkül, hogy erőltetjük a megértést, de a fej – amennyire csak lehetséges – maradjon csendesen,  és hagyjuk, hogy az az erő, amit az olvasott szöveg tartalmaz, mélyen belénk lépjen. Ez az erő, amit a nyugalomban és a csendben befogadunk, el fogja végezni a fény munkáját, és ha kell, az agyban létrehozza a a megértéshez szükséges sejteket. Így, ha újra elolvassuk ugyanazt a dolgot néhány hónappal később, akkor rájövünk, hogy a kifejezett gondolat, sokkal világosabbá és közelibbé válik, sőt néha teljesen ismerőssé is.

Kívánatos rendszeresen olvasni, minden nap egy keveset, és, ha lehetséges, egy meghatározott órában; ez elősegíti az agy fogékonyságát.

Az Anya:  A Nevelésről, 12. kötet, , 1959. november 2