A hétköznapi tudatosság állapotában valamit VALAMIÉRT teszünk. Például, az összes védikus bölcsnek volt egy célja: számukra a cél a halhatatlanság megtalálása volt. Minden szinten mindig van egy cél. Mi magunk is „szupramentális felismerésről” beszélünk.

De nem sokkal ezelőtt, nem tudom, mi történt. Valami hatalmába kerített; nem egy gondolat, nem egy érzés, hanem inkább valami állapot: a cél valószerűtlensége – nem, nem a valószerűtlensége: haszontalansága. Még csak nem is haszontalansága: a cél nemlétezése. Ez…

Most van valami abszolút minden egyes másodpercben, minden egyes mozdulatban, a legfinomabb és legspirituálisabbtól a leganyagibb mozdulatig – az egymásutániság érzése eltűnt. Az egymásutániság eltűnt: ez nem az „oka”, ezt nem „azért” teszem; nem célzom meg „azt” –, úgy tűnik…

(csend)

Eléggé különleges.

Egy megszámlálhatatlan, örökös és egyidejű abszolútum.

(csend)

A kapcsolódás érzése eltűnt, az ok és hatás érzése elmúlt: minden, ami az idő és a tér világához tartozik. Mindegyik… mindegyik mi? Nem mondhatom, hogy „mozdulat”, vagy „tudatállapot”, vagy „rezgés” (mindezen fogalmak még mindig a mi érzékelési módunkhoz tartoznak), tehát azt mondom „dolog” – a „dolog” nem jelent semmit.

Minden „dolog” magában hordozza saját abszolút törvényét.

Teljes mértékben hiányzik az ok és okozat, a cél, a szándék. Ez a fajta kapcsolat (Anya tesz egy vízszintes kézmozdulatot) nem létezik: csak az (függőleges kézmozdulat).

Valami, aminek nincs sem oka, sem hatása, sem folytonossága, sem szándéka – minek a szándéka! Ez valami ilyesmi (ugyanaz a függőleges mozdulat).

Az Anya

Agendája

(Anya átad Satpremnek egy fehér rézvirágot, amit elnevezett „Integrált Maradandóság”-nak, majd egy aranytrombitát, vagy „Győzelmet”, s végül egy "Szupramentális Győzelem” virágát.)

Itt van egy Integrált Maradandóság. De... győzelem. Győzelem. S ez egy Szupramentális Győzelem – azaz: győzelem MINDEN tekintetben.

Ez a virág nagy-nagy csoportokban nő.

S én folytatom az olvasást...

Az “Önmagáról”-t?

Igen – a jógája magyarázatáról és arról, hogy mit akar általunk megvalósítani. Tegnap este, miután elolvastam, azt mondtam neki: „Hogy várod el azt, hogy mindez ebben teljesüljön?” (Anya kacagva mutat a saját testére.) „Nem, nem, nem!”- válaszolta. „Nem erről van szó!” Most arra van szükség, hogy megtanuljuk, hogyan maradjunk meg minél tovább. Erről még beszélni fogunk” – mondta nekem – „két-háromszáz éven belül.” Ah! (nevetve) „Nos, jó!” – mondtam. „Megtanulunk megmaradni” – mondta.

Szóval megtanulunk megmaradni.

Ezért adtam oda neked az „Integrált Megmaradást” – ez az ő üzenete.

(csend)

Az ember igazából nem képes megmaradni, hacsak nem ABSZOLÚT semleges. Ez elég világos. Ennek így kell lennie (a lenyugodott tengert idéző kézmozdulatot tesz). Mert hirtelen egy olyan állapotban találod magad, amiről úgy érzed, hogy örökké tarthat – semmi sem számít, ez csak megy tovább és tovább és tovább (Anya kitárja a karjait, mintha egy hatalmas, végtelen tengeren lebegne)... így, mindörökké. Én már gyakran voltam ebben az állapotban, és ez igazán jól érezhető... de ez az élmény nem lehet a fejben (ez könnyen megtörténhet); ennek ITT kell lennie (Anya összecsapja a térdeit), itt bent a testben. Amikor a test ezt megérti, semmi sem ellenkező vagy megegyező vele – a test nem érez kéjt, nem érez undort, sem nyugtalanságot, vagy bármi egyebet. Egy olyan állapotban van, hogy...ahhh!...(ismét a lenyugvó tengert idéző kézmozdulat)

Ez nagyon érdekes.

Ez elég gyakran megesik velem az erkélyen, mert ott... a leszálló Fényre koncentrálok. Ilyenkor, nagyon gyakran, a test teljesen mozdulatlanná válik. Így.

Ilyen módon tartósan megmaradhat az ember. Hát igen, így van ez. Dolgozzunk.

(Anya felveszi az asztalról a „Gondolatok és Aforizmák”-at.)

Kérdéssel fordulsz hozzám?

Igen.

Á! találkoztam T.-vel, aki azt mondta, hogy túl nehéznek találja a kérdések feltevését [Sri Aurobindo Aforizmáiról], mert látszólag mindig ugyanaz a kérdés merült fel. S így már nincs mit kérdeznie. Úgy döntöttünk, hogy ő nem fog több kérdést feltenni, hacsak – véletlenül – valami hirtelen ki nem vált egy kérdést belőle. Egyébként nincs több kérdés! (Anya megkönnyebbülten felsóhajt)

63. Isten nagy, mondja a mohamedán. Igen, olyan nagy, hogy megengedheti magának, hogy gyenge legyen, valahányszor szükség van arra is.

64. Isten gyakran vall kudarcot a munkálkodásaiban; ez a jele a korlátlan istenségének.

65. Mivel Isten győzhetetlenül nagy, ezért megteheti, hogy gyenge legyen; mivel állandóan tiszta, ezért büntetlenül át tudja adni magát a bűnnek; örökké ismer minden gyönyört, ezért megízleli a szenvedés gyönyörét is; elidegeníthetetlenül bölcs, ezért nem zárkózik el az ostobaságtól.

Mondhatjuk-e igazán Istenről, hogy gyenge vagy kudarcot vall? Ez valóban megtörténik, vagy csak az Úr játéka?

Ez nem így van, mon petit! Ez pontosan az, ahogy a modern nyugati hozzáállás eltorzult az ősi attitűdhöz képest – ami nem egészen ősi – ami a Gita attitűdje. Rendkívül nehéz a nyugati elme számára élénken és konkrétan felfogni, hogy MINDEN az Isteni. Annyira átitatódott a keresztény lelkiséggel, a „Teremtő” eszméjével – a teremtés az egyik oldalon és Isten a másikon! Észrevételként az ember elutasítja ezt, de... ez behatolt az érzékeinkbe és az érzéseinkbe, s így – spontán módon, ösztönösen, szinte tudatalatt – az ember Isten javára írja mindazt, amit az ember a legjobbnak, a legszebbnek tart, és különösen azt, amit el akar érni, meg akar valósítani. (Minden egyes ember persze megváltoztatja Istene „tartalmát” saját tudatossága szerint, de ez mindig az, amit a legjobbnak gondol.) S éppilyen spontán módon, ösztönösen, tudatalatt az embert sokkolja az a gondolat, hogy a dolgok, amiket nem szeretünk, vagy nem helyeslünk, vagy amelyek nem tűnnek a legjobbnak, szintén Isten részei lehetnek.

Szándékosan használok eléggé gyermekded kifejezéseket, hogy a dolog világosan érthető legyen. De ez így van jól. Biztos vagyok benne, mert NAGYON hosszú ideje megfigyeltem magamon, és kellett, hogy... A gyermekkor egész tudatalatti formációja miatt – környezet, oktatás, és így tovább – ebbe (Anya megérinti a testét) bele kell VERNI az Egység tudatosságát: az abszolút, KIZÁRÓLAGOS egységét az Isteninek – kizárólagos olyan értelemben, hogy semmi sem létezik ezen Egységen kívül, még a legellenszenvesebbnek tűnő dolgok sem.

Sri Aurobindo-nak is küzdenie kellett ez ellen, mert ő is keresztény neveltetésben részesült. Ezek az „Aforizmák” a tudatalatti formáció elleni küzdelem szükségessége felismerésének eredményei – annak bimbódzása (virágzása) – mely formula olyan kérdéseket vetett fel, mint (Anya felháborodott, megbotránkozó hangszínre vált): „Hogy lehet Isten gyenge? Hogy lehet Isten bolond? Hogy....” De nincs semmi más, csak Isteni! Egyedül Ő létezik, nincsen rajta kívül semmi. És bármi is tűnik visszataszítónak számunkra, az valami olyan, amit Ő már nem akar, hogy létezzen – Ő előkészíti a világot arra, hogy ez a valami ne manifesztálódjon, s így a megnyilvánulás túlléphet ezen az állapoton, valami mássá válva. Így tehát erőszakosan elutasítjuk mindazt bennünk, aminek az a sorsa, hogy elhagyja az aktív megnyilvánulást. Egy elutasító mozdulattal.

Pedig ez Ő. Nincs senki más, csak Ő! Ezt kellene ismételgetni reggeltől estig, majd éjjeltől reggelig, mert ezt minden percben elfelejtjük.

Csakis Ő van, és senki más, mint Ő. Egyedül Ő létezik, nélküle nincs létezés. Csak Ő van!

(csend)

Van néhány észrevétel egy kicsit előrébb... (Anya belelapoz a szövegbe és megáll a 68. Aforizmánál). Ó, olyan csodálatos dolgokat mond el!

68. A bűn érzése szükséges volt abból a célból, hogy az emberben ellenszenvet kelthessenek a saját tökéletlenségei. Ez volt Isten közömbösítő anyaga az egoizmusra. De az ember egoizmusa úgy dacol Isten kisegítő megoldásával, hogy nagyon tompán van tisztában a saját bűneivel, és nagyon élénken van tisztában mások bűneivel.

(Anya nevet) Csodálatos!

Mindenesetre itt van – ez a fajta kérdésfeltevés még mindig azok hozzáállását mutatja, akik különbséget tesznek aközött, hogy mi Isteni és mi nem Isteni, vagy inkább mi Isten és mi nem Isten. „Hogy lehet Ő gyenge?” Ez egy olyan kérdés, amit én soha nem tennék fel.

Nagyon is értem. De amikor az ember a Liláról beszél, az isteni játékról, ez arra utal, hogy Ő valami módon a háttérben marad, és nem igazán „vesz részt a cselekvésben”, ahogy mondják – Ő nem igazán része a játéknak, csak figyeli azt.

Igen, igen, Ő az! Ő teljes mértékben részese annak. Ő Maga a Játék.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy a tudatosságnak szintjei vannak: amikor Istenről és az Ő Játékáról beszélünk, akkor Istenről a transzcendentális állapotában beszélünk, mindenek felett, túl az anyag minden fokozatán; amikor a Játékról beszélünk, akkor Istenről anyagi állapotában beszélünk. Azt mondhatjuk, hogy a transzcendentális Isten figyel és játssza – Egymagában, Önmagával és Önmaga által – az Ő anyagi játékát.

De minden nyelv – az összes nyelv! – az Érdektelenség nyelve. A kifejezés minden módja, mindaz, ami elmondatott és mindazon mód, ahogy elmondatott, köteles ezen érdektelenség részesévé válni. S ezért olyan nehéz valami konkrétan igaz dolgot kifejezni. Ahhoz, hogy ezt megtegyük, végletesen hosszas magyarázatokra lenne szükség, amelyek, persze, teljesen hibásak lennének. Sri Aurobindo mondatai néha nagyon hosszúak, pontosan emiatt: igyekszik eltávolodni ettől az érdektelen nyelvtől.

Az egész gondolkodásmódunk hibás!

Minden hűséges hívő (különösen a nyugatiak) gondolnak „valami másra”, amikor Istenről beszélnek. Ő nem lehet gyenge, csúnya, tökéletlen, Ő valami makulátlan – de ez helytelen gondolkodás. Ezek az emberek megosztanak, szétválasztanak. A tudatalatti gondolkodás számára (ezalatt a töprengés nélküli gondolkodást értem, ösztönösen, megszokásból, anélkül, hogy az illető észrevenné, hogy gondolkodik) az, amit általában „tökéletességnek” tekintünk, az látszik vagy érződik vagy kívánatos számunkra, mint erkölcsös, isteni, gyönyörű és elismerésre méltó – de egyáltalán nem erről van szó. A tökéletesség valami olyat jelent, amelyből semmi sem hiányzik. Az isteni tökéletesség a teljesség. Az isteni tökéletesség az Isteni egész, amelyből semmi sem marad ki. Az isteni tökéletesség az Isteni egésze, úgy, hogy semmit nem vonunk el belőle. A moralisták szerint ez pont fordítva van: az isteni tökéletesség nem más, mint az erények, amelyekért kiállnak!

Az igazi álláspontból nézve az isteni tökéletesség az „egész” (Anya az egész világot jelképező mozdulatot tesz), és ezt az egészet éppen az a tény teszi tökéletessé, hogy semmi sem hiányozhat belőle.¹ Ebből következően a tökéletesség azt jelenti, hogy minden egyes dolog a helyén van, pontosan ahol lennie kell, és aminek lennie kell, és a dolgok közötti viszonyok is pontosan azok, amiknek lenniük kell.

A tökéletesség az Isteni megközelítésének egyik módja; az Egység pedig a másik. De a Tökéletesség egy globális megközelítés: minden ott van, és minden az, aminek lennie kell – vagyis az Isteni tökéletes kifejezése (még azt sem mondhatjuk, hogy az „Ő Akaratának”, mert az is valami különállóra utal, valamire, ami Tőle ered!).

Így is mondhatjuk (de ez jelentősen leegyszerűsíti a dolgot): Ő az, Aki, és pontosan az, aki lenni akar. Az a rész, hogy: „pontosan az, aki lenni akar” lejjebb visz bennünket jónéhány lépcsőfokkal, de még mindig képet ad arról, hogy mit értek „tökéletesség” alatt!

Az Isteni tökéletesség végtelenséget és örökkévalóságot jelent – amelyek együtt léteznek időn és téren kívül.

(csend)

Miközben a szobámban sétálgattam, egy sor könyörgés és ima jutott el hozzám ² (nem én választottam őket – valaki súgta nekem őket), amelyekben könyörgök az Úrhoz, hogy nyilvánítsa ki Tökéletességét (és én nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy milyen suta ez a kifejezés, de ez megfelel egy aspirációnak).³ Amikor megnyilvánulásról beszélek, a mi, fizikai, anyagi világunkban való megjelenésre gondolok – és a világ átalakítását kérem. És abban a pillanatban, ahogy kimondom eme könyörgések egyikét, az általa képviselt megközelítés érzése ott van; ezért tudok immár előadást tartani a Tökéletességről – hiszen a tökéletesség ezen megközelítések egyike. „Jelenítsd meg ezt” – mondom Neki – „jelenítsd meg azt, jelenítsd meg a Tökéletességed...” (Ez a sor nagyon hosszú, és elég sok időmbe telik, mire a végére érek.) Nos, minden egyes alkalommal, amikor azt mondom: „Mutasd meg a Tökéletességed” – tudatosan bennem van, hogy mi alkotja a Tökéletességet – valami világméretű.

Olyan ez, mint a „tisztaság” szó – az ember hosszasan mesélhetne arról, mi is a különbség az isteni tisztaság és az emberek által használt szó jelentése között. Az isteni tisztaság (a legalacsonyabb szinten) csupán egyetlen befolyás elismerése – az isteni Befolyásé (de ez a legalacsonyabb szintű értelmezés, és máris szörnyen eltorzult). Az isteni „tisztaság” azt jelenti, hogy csak az Isteni létezik, semmi más. Ez tökéletesen tiszta – csak az Isteni létezik, Őrajta kívül senki és semmi.

És így tovább.

Ez a „japa” harmadik éve – így kezd teljesen világossá válni.

*
*     *

Mit fogunk most tenni?

Beszélj az élményedről/tapasztalásodról.

Félek, hogy magamat ismétlem vele.

Nem, soha! Ez minden alkalommal egy új élmény – sohasem ugyanaz.

Igen. Csodálom azokat az embereket, akiknek ugyanaz az élményük ismétlődik számtalanszor, akik ragaszkodnak a felismeréseikhez – én soha nem voltam erre képes. Volt idő, amikor megpróbáltam, de rájöttem, hogy ostobaság, szóval már nem próbálkozom. Soha nem éltem át ugyanazt az élményt kétszer – nem tudtam.

Az élmény, amit leírtam neked azon a napon, amikor azt mondtam: „Valamit mondanom kell neked” [1961. január 24.], valóban nagyon kellemes volt, és én igenis megpróbáltam újra átélni – de soha nem tudtam. Akármikor ha megpróbálom, akármikor valami bennem azt követeli, hogy újraéljem az élményt, mindig egy Mosolyt látok, és valami azt súgja: “Nem, nem! Engedd el! Majd meglátod, majd meglátod...” Így elengedtem.

Rendben van, ez elég – számodra elég!

És te? Te mit csinálsz?

Újraolvasom a “Savitri”-t.

Szerencsés ember vagy! Szeretném én is újra elolvasni. S minél többször olvasod, annál csodásabb lesz!

¹ Anya később tisztázta ezt a pontot: „Az lehetetlen, hogy bármi is hiányozzon, mert az lehetetlen, hogy bármi is ne legyen része az egésznek. Semmi sem létezhet az egészen kívül. De én ezt a jelentést most végletesen, szélsőségesen értelmezem: nem földhöz ragadt, hanem égbe emelkedő módon, annak felső határáig. Elmagyarázom: semmi sincs szükségszerűen benne egy adott világmindenségben, mert egy univerzum csak a megjelenés egy formája, - de minden lehetséges univerzum egyben létezik is. És így mindig ugyanahhoz a dologhoz térek vissza: semmi sem létezhet az egészen kívül. Ha ezt az egészet pl. „Istennek” nevezzük el, akkor azt állítjuk, hogy semmi sem létezhet Rajta kívül. De a szavak olyan földhözragadtak, nemde?” (Anya a földhözragadtságot mutatja.) _(vissza)

² A sejtek tudatosságának az imái 337-350. oldal _(vissza)

³ Mint anya korábban mondta, hogy ''minden úgy van, ahogy lennie kell... az Isteni az, ami, és pontosan olyan, amilyen akar lenni,'' senkinek nem kell ''könyörögni'' hozzá azért, hogy kinyilvánítsa a tökéletességét. _(vissza)

66. Bűn az, ami egyszer a helyén volt, folytatódása pedig most nem helyén való; nincs más bűnösség.

Nem érzek semmi inspirációt.

Van kérdésed?

A bűn – azt mondják – valami olyan, ami már nem helyénvaló. De vajon egy olyan dolognak, mint a kegyetlenség, volt „helye” valaha is?

Egész pontosan ez ami érkezett hozzám – minden kérdést megkapok, amiket az emberek feltesznek. Azonnal felmerül a kérdés: ha valaki például kegyetlenségből öl, vagy kegyetlenségből okoz fájdalmat, annak volt „helye” valaha is? ... mert noha megjelenésében torz, mégis (mindig ugyanahhoz térünk vissza) az Isteni egyik kifejeződési formája.

Mi rejlik e mögött, elmondod nekem? Sri Aurobindo mindig azt mondta, hogy a kegyetlenség az egyik legellenszenvesebb dolog volt számára, ám ő ezt egy intenzitás deformációjaként magyarázta. Majdnem nevezhetnénk a szeretet intenzitásának deformációjaként, valaminek, amit nem elégítenek ki a fél-intézkedések, valaminek, ami a végletekig elmegy (ami még törvényes) – ez pedig nem más, mint a végletekig erős érzések/érzékek igényének deformálódása.

Mindig is tudtam, hogy a kegyetlenség, csakúgy, mint a szadizmus, az egészen érzéketlen tamasz ¹ vastag rétegén való áttörés szükséglete, az extrém módon erőszakos érzékelés segítségével. Mert egy végletre van szükség, ha bármit is érezni akarunk azon a tamaszon keresztül. Nekem mindig azt mondták, például (Japánban ezt különösen hangsúlyozták számomra), hogy a Távol kelet népei testileg nagyon tamaszikusak. Különösen a kínaiakról tartják azt, hogy ők egy olyan faj (rassz) maradványa, akik a Holdon laktak, mielőtt az megfagyott, és arra kényszerültek, hogy a Földön keressenek menedéket (ez lehet a magyarázat kerek arcukra és szemük alakjára!).... Mindenesetre (nevet), az emberek ezt mesélik! De végletesen tamaszikusak; testi érzékenységük szinte nulla – megdöbbentő dolgokra van szükség ahhoz, hogy érezzenek valamit! S mivel ők természetesen azt feltételezik, hogy ami vonatkozik rájuk, az mindenkire vonatkozik, képesek a megdöbbentő kegyetlenségre. Persze azért nem mindegyikük! De ez a hír járja róluk. Olvastad már Mirbeau könyvét? (Úgy hiszem, ez a szerző neve.) Hatvan éve olvastam – a kínai kínzásokról.

Igen, ez jól ismert mű.

Nagyon ismert.

De ugyanakkor a kínaiak remek művészek is.

Igen. Amikor ezt a könyvet olvastam (nagyon jól megírt könyv), megértettem a problémát, s a helyes megértésem megerősítést nyert, amikor Japánba mentem. Sok japánnak is eltompultak az érzékei („eltompultak” olyan értelemben, hogy borzasztóan erőszakos ingerekre van szükségük ahhoz, hogy bármit is érezzenek). Talán e sorok közt magyarázatra lelhetünk.

De az egész mögött az eredeti probléma megoldatlan marad: „Miért alakult ez így? Miért ez a deformáció? Miért deformálódott ez az egész?” Van néhány nagyon szép, nagyon intenzív dolog emögött, sokkal, de sokkal hatalmasabbak, mint amit mi magunk valaha is képesek lennénk elviselni, csodálatos dolgok. De miért lett minden... olyan szörnyű itt? Rögtön ez merül fel – ezért mondtam, hogy nincs inspirációm.

Ez ....

A bűn fogalmát nem értem, és soha nem is értettem. Számomra az eredendő bűn az egyik legszörnyűbb ideának tűnt, amit az emberek valaha is kitaláltak – a bűn és én egyszerűen nem illünk össze!

Így tehát, természetesen, teljesen egyetértek Sri Aurobindo-val, amikor azt állítja, hogy nincs olyan, hogy „bűn” – ez érthető, de...

Bizonyos dolgokat nevezhetünk „bűnnek”, ha tetszik, mint pl. a kegyetlenséget. Nos, az egyetlen magyarázat, amit ezekre a dolgokra látok, az a végletesen erős érzésekre irányuló igény vagy hajlam deformálódása. Észrevettem, hogy a kegyetlen emberek Anandá-t élnek át kegyetlenkedésük közben – intenzív örömet lelnek benne. S azáltal legitimizálódik. Csakhogy annyira deformált állapotban van, hogy visszataszító.

Az az elképzelés, mely szerint a dolgok nincsenek a helyükön, mon petit, egy olyan dolog, amit már igen fiatalon is megértettem, és végül Théon magyarázta el nekem.

Kozmogóniájában Théon magyarázattal szolgált a különböző univerzumok egymást követő pralayáira ² azt mondván, hogy minden egyes univerzum a Legfelsőbb manifesztálódásának egy aspektusa volt: minden univerzum a Legfelsőbb egy aspektusára épült, és mind, egymás után, „beszippantódott” a Legfelsőbb-be. Elsorolta az összes egymást követően manifesztálódó aspektust, és micsoda rendkívül logikus sorrend volt ez! Valahová eltettem, de már nem tudom, hová. Arra sem emlékszem pontosan, hogy ez az univerzum hányas számot viseli a sorban, de ezúttal ez volt az az univerzum, amely nem nyelődik el, s amely, úgymond, határozatlan progressziót követne a (valamivé) Válásban. Ennek az univerzumnak az Egyensúlyt kell megjelenítenie, nem egy statikus, hanem egy progresszív egyensúlyt ³ Az Egyensúly, ahogy magyarázza, minden dolog pontosan a maga helyén: minden egyes rezgés, minden mozdulat, minden... és így tovább, lefelé – minden forma, minden tevékenység, minden elem pontosan a helyén az egészhez viszonyítva.

Ez elég érdekes számomra, mert Sri Aurobindo ugyanezt mondja: hogy semmi sem rossz, csak egyszerűen a dolgok nincsenek a helyükön – nemcsak térben, hanem időben sem, az univerzumban elfoglalt helyükön, kezdve a bolygókkal és csillagokkal, minden pontosan a helyén kell, hogy legyen. S amikor minden egyes dolog, kezdve a legkolosszálisabbtól, egészen a legapróbbakig, pontosan a helyére kerül, az egész FOKOZATOSAN (ford.sz.: PROGRESSZÍV MÓDON) fejezi ki a Legfelsőbbet, anélkül, hogy bármi elnyelődne és újra kiáradna. Szintén erre alapozta Sri Aurobindo azt a tényt, hogy ez a jelenlegi teremtés, jelenlegi univerzum képes lesz egy isteni világ tökéletességét megnyilvánítani – amit Sri Aurobindo a Szuperelmének nevez.

E teremtés alapvető törvénye az Egyensúly. Ez teszi lehetővé, hogy a tökéletesség megvalósuljon a manifesztációban.

Ezen ideával – a „helyükön lévő” dolgok ötletével – párhuzamosan egy másik kérdés merül fel bennem: a Szuperelme leereszkedésével pontosan mik azok a legfontosabb dolgok, amelyeket a szupramentális erő akar vagy próbál eltávolítani?(ford. kiűzni-t írt ezt átírtam)

Az első dolgok, amiket el fog távolítani?

Igen, egyénileg és kozmikusan, hogy minden a helyére kerüljön.

El fog távolítani bármit is?... Amennyiben elfogadjuk Sri Aurobindo elképzelését, minden egyes dolgot vissza fog tenni a helyére, ez minden.

Egy dolog feltétlenül el kell, hogy tűnjön: a Deformálódás, a hamisság leple, ami elfedi az Igazságot, mert minden, amit itt létezni látunk, ennek a következménye. Ha a leplet eltávolítjuk, a dolgok szükségszerűen egészen mások lesznek, teljesen mások: olyanok lesznek, amilyennek megéljük őket, amikor egyénileg kiemelkedünk abból a deformált tudatból. Amikor az ember kijön abból a tudatból, és belép az Igazság-Tudatba, elcsodálkozik, hogy az olyan dolgok, mint a szenvedés, nyomorúság és halál létezhetnek; elképesztő, abban az értelemben, hogy (amikor az ember igazán a másik oldalon áll)... az ember nem érti, mindez hogy történhet meg. S noha eme tudatállapot habituálisan összefüggésben áll az általunk ismert világ tapasztalásának illúziójával, Sri Aurobindo azt mondja nekünk, hogy a világ illúziójának (irrealitásának) ez a felfogása nem kell, hogy létezzen a szupramentális tudat számára: csak a Hamisság/Álnokság irreális, nem a világ. Ez pedig nagyon érdekes – a világnak megvan a maga realitása, függetlenül a Hamisságtól.

Azt hiszem, ez lesz a Szuperelme első hatása – talán az egyénre tett első hatása is, mert először az egyénekben jelenik meg.

Eme tudati állapotnak ⁴ alighanem állandósulnia kell, de az felvetne egy problémát: hogyan tarthatna akkor az egyén kapcsolatot a ma létező világgal, annak deformációja során? Mert észrevettem, hogy amikor ez az állapot nagyon erős bennem, nagyon erős, olyan erős, hogy mindennek képes ellenállni, ami kívülről bombázza, az emberek egy szót se értenek abból, amit mondok, SEMMIT! Éppen ezért ez látszólag megszakítana egy hasznos kapcsolatot.

Milyen lenne, például, ha lenne egy kicsi szupramentális teremtésünk, mint a tettek és a világra sugárzó befolyás magva (a Földre korlátozva)? Lehetséges volna? Könnyű elképzelni egy emberfeletti nukleuszt, a szuperemberek teremtményét, vagyis olyan emberekét, akik az evolúció és az átalakulás révén (a szó valódi értelmében) sikeresek voltak a szupramentális erők kinyilvánításában. Vagyis, mivelhogy emberi eredetűek, elkerülhetetlenül van kapcsolat. Még ha mindenük át is alakult, még ha szerveik át is alakultak erő-központokká, egyfajta emberi „színeződés” mégis megmarad. Ezek azok a lények, akik – a hagyomány szerint – fel fogják fedezni a közvetlen, szupramentális teremtés titkát, megkerülve a közönséges Természet szokásos folyamatát. Majd rajtuk keresztül megszületnek majd az igazi szupramentális (az emberi elménél magasabb rendű elmével bíró) lények, akiknek szükségszerűen egy szupramentális világban kell élniük. De hogyan lenne teremthető kapcsolat eme lények és a közönséges világ között? Hogyan képzelhető el a természet átalakulása olyan módon, hogy az elegendő legyen e szupramentális teremtés lehetővé tételéhez e Földön? Nem tudom.

Persze azt tudjuk, hogy egy ilyen dolog teljesülése jelentős mennyiségű időt igényelne, s valószínűleg stádiumokon, fokozatokon keresztül valósulna meg, olyan képességek feltűnésével, amelyeket pillanatnyilag nem ismerünk és el sem tudunk képzelni, s amelyek megváltoztatják majd a Föld életkörülményeit – ez persze előretekintés az elkövetkező néhány ezer évre.

Még mindig fennáll ez a probléma: lehetséges hasznosítani a tér fogalmát? – itt a Föld ⁵ bolygón létező térre gondolok. Lehetséges találni egy olyan helyet, ahol a a jövőbeni szupramentális világ magvai elvethetőek, embriója létrejöhet?

Amit én magam láttam... egy olyan terv volt, ami minden részletében teljes volt, ám ez lélekben és tudatban egyáltalán nincs összhangban azzal, ami jelenleg lehetséges itt a Földön (jóllehet, legmateriálisabb megnyilvánulásában a tervet létező földi körülményekre alapozták). Az elképzelés egy ideális város ötlete volt, ami egy kicsi, ideális ország magja lenne, csak felületes és erősen korlátozott kapcsolatokkal a régi világ felé. Egy olyané, amelynek meg kellene teremtenie egy olyan Hatalmat (ez lehetséges), ami elégséges ahhoz, hogy egyszerre legyen védelem az agresszió és/vagy a rossz szándék ellen (ez sem lenne a legnehezebben biztosítható védelem), és védelmet nyújtson a beszivárgás és bővülés ellen (ami viszont alig-alig elképzelhető).... Társadalmi és szervezeti szemszögből nézve ezek a problémák nem nehezek, sem a belső élet szempontjából; a problémát azokkal a dolgokkal való viszony jelenti, amelyek nem szupramentalizálódtak – megakadályozva a beszivárgást és a lakosság bővülését, megvédve a kis magot attól, hogy visszazuhanjon egy alacsonyabb rendű teremtésbe az átmeneti időszak alatt.

(csend)

Mindazok, akik végiggondolták a problémát, mindig valami olyan helyet képzeltek el, mint egy szurdok a Himalájában, ami ismeretlen az emberiség másik része számára, de ez nem megoldás. Egyáltalán nem megoldás. Nem, az egyetlen megoldás az okkult hatalom. De az... Mielőtt bármit is tehetnénk, máris egy bizonyos számú olyan egyénre van szükségünk, akik a megvalósítás nagy tökéletességű szintjét érték el. Ha ez adott, akkor elképzelhető egy hely (elkülönítve a külvilágtól – nincs konkrét kapcsolat), ahol minden dolog pontosan a helyén van, példát mutatva. Minden dolog pontosan a helyén, minden személy is pontosan a helyén, minden mozdulat a helyén, és minden más is a helyén egy felszálló, progresszív mozgásban, visszaesés nélkül (vagyis épp az ellentéte annak, ami a hétköznapi életben megy). Természetesen ez is egyfajta tökéletességet, egyfajta egységet jelent; ez azt jelenti, hogy a Legfelsőbb különböző aspektusai megnyilvánulhatnak, és, szükségszerűen, egy kivételes szépség, egy totális harmónia, és egy olyan hatalom, amely elegendő a Természet erői engedelmességének megőrzéséhez. Még ha ezt a helyet pusztító erők veszik is körül, például, ezek az erők cselekvésképtelenek lennének – mert a védelem elégséges lenne.

Ez a lehető legnagyobb tökéletességet kívánná azon egyénektől, akik egy ilyen dolgot megszerveznek.

(hosszú csend)

Ez ahhoz hasonló, mint amikor az első ember megjelent.

Tudtuk-e valaha is igazán azt, hogy hogyan alakultak ki az első emberek, az első mentális felismerés? Elszigetelt egyének voltak, vagy csoportokban éltek – a jelenségre kollektív miliőben került sor, vagy elszigeteltségben? Nem tudom. Talán ez is analóg az eljövendő szupramentális teremtés esetével.

Nem nehéz elképzelni egy személyt a Himalája magányában, vagy egy érintetlen őserdőben, amint elkezdi maga körül építeni miniatűr szupramentális világát – ezt könnyű elképzelni. De ugyanarra a dologra lenne szükség hozzá: olyan szintű tökéletességet kellene elérnie, hogy hatalma/ereje automatikusan reagáljon egy lehetséges külső betolakodó támadása esetén.

Mert az ilyen lények automatikusan külső támadások célpontjává válnának?

Automatikus védelemre lenne szükségük; vagyis: bármely idegen vagy ellenséges elemet távol kell tartania.

Tudod, vannak ilyen történetek emberekről, akik ideális magányban éltek, s egyáltalán nem lehetetlen mindezt elképzelni. Amikor az ember kapcsolatban áll ezzel a Hatalommal, amikor ez benned van, láthatod, hogy ezek a dolgok... gyerekjátékok! Elérhető az a pont is, ahol már lehetőség nyílik bizonyos dolgok megváltoztatására, a rezgések és formák befolyásolására a közvetlen környezetünkben egyfajta „pozitív járvány” terjesztése által, s így azok automatikusan elkezdenek szupramentalizálódni. Mindez lehetséges – de az egyének szintjére korlátozódva. Míg ha azt vesszük példaként, ami itt történik, ahol az egyén marad ennek a káosznak a kellős közepén... No, az már nehéz! Nem teszi már csak ez a tény önmagában is lehetetlenné a felismerés, megvalósítás tökéletesítését? De a másik eset, amelyben az egyén az erdőben van elszigetelve, mindig ugyanaz – egy olyan példa, ami nem ad biztosítékot arra, hogy mások is követni tudják; ugyanakkor ami itt történik, annak már sokkal szélesebb, sugárzó hatása kellene, hogy legyen. Egy bizonyos ponton ennek meg kell történnie – meg KELL történnie. De a probléma továbbra is megmarad: történhet ez egyidejűleg, vagy akár korábban is, mint az egyes személyek szupramentalizációja?

(csend)

A felismerés közösségben vagy csoportban egyértelműen sokkal teljesebb és integráltabb, valószínűleg tökéletesebb lenne, mint bármelyik egyéni felismerés, ami mindig, szükségszerűen, végletes módon a külső anyagi szintre korlátozódik, mert ez csak a létezés egyik módja, a manifesztálódás egyik módja, egy mikroszkopikus rezgéssorozat, amelyek megérintenek.

De a munka képességét illetően, azt hiszem, nem lehet összehasonlítani!

(csend)

De a probléma megmarad: Buddha és a többi próféta ELŐSZÖR felismert, és csak utána teremtett újra kapcsolatot a világgal. Ez nagyon leegyszerűsíti a dolgot. De annak teljes felismeréséhez, amit én látok lelki szemeimmel, vajon nem elengedhetetlen a világban maradni?...

(Anya feloldódik a meditációban egy darabig, a távolba meredve)

Állandóan képeket látok! Nem is képeket, élő dolgokat – mint válaszokat a kérdésekre. Egy pompázatos páva öltött alakot (ez a győzelem jelképe itt Indiában) és szétnyílt a farka, és egy épület vagy hely képe jelent meg rajta, egy ideális hely konstrukciójaként.... Kár, hogy ez a szövevényes világ nem fotózható le! Kellene lenniük olyan fényképező lencséknek, amelyek elég érzékenyek ehhez. Már megpróbálták. Ez érdekes lenne, mert úgy mozog, mint egy mozifilm.

Rendben van. Mit akartál kérdezni?

Azt hiszem, már válaszoltál rá!

Nem, nem emlékszem. Elméláztam.

Az Erődről kérdeztelek, avagy a szupramentális Erőről. Milyen kezdő lépést tesz most?

Á, igen!

Ez helyükre teszi a dolgokat?

Tapasztalataim szerint igen; és eljutott arra a pontra, ahol minél koncentráltabb az Erő, annál több dolog merül fel abban a pillanatban, amikor erre szükség van, az emberek akkor jönnek amikor jönniük kell, és azt teszik, amit tenniük kell, a dolgok körülöttem természetes módon kerülnek a helyükre – és ez a LEGKISEBB részletekig igaz. És egyidejűleg magával hozza a harmónia érzését és ritmusát, egyfajta örömöt – az átszervezés nagyon mosolygó örömét, mintha minden örömmel venne részt ebben az újrastruktúrálódásban. Például: valakinek mondani akarsz valamit, és ő eljön hozzád; valakire szükséged van, hogy elvégezzen egy bizonyos munkát, és ő megjelenik; valamit meg kell szervezni – minden kívánt elem kéznél van. Mind egyfajta csodálatos harmóniában, ám nincs ebben semmi csodálatos! Lényegében ez egyszerűen csak a belső erő találkozása minimális számú akadállyal, s a dolgok formába öntődnek tettei által. Ez gyakran megesik velem, NAGYON gyakran; és olykor órákon át tart.

De meglehetősen érzékeny, mint egy nagyon-nagyon kifinomult óramű, mint egy precíziós műszer, és a leges-legkisebb dolog is kiugrasztja a helyéről a fogaskerekeket. Amikor valakinek rossz reakciója, vagy rossz gondolata van, vagy egy izgatott rezgése, vagy ideges – minden ilyen dolog elég ahhoz, hogy lerombolja a harmóniát. Számomra ez a testemben rossz közérzetként jelenik meg, egy nagyon különös fajta gyengélkedésként; ezután káosz áll be, és a hagyományos rutin visszatér. Így ekkor újra meg kell éreznem az Úr Jelenlétét, ahogy korábban, és el kell kezdenem terjeszteni mindenhová. Ez néha gyorsan megy, néha hosszabb időbe telik; amikor a rendetlenség kissé radikálisabb, hosszabb időbe telik.

Ez a szem [bevérzésekkel], például, egy olyan rendetlenség eredménye, egy olyan sötét erőé, amit valaki beengedett, nem szándékosan, nem tudatosan, hanem a gyengeségen és közönyön keresztül, mindig keveredve, persze, a vággyal és az egóval és az összes többivel. (A vágy és az egó nélkül ezek a dolgok nem tudnának bejutni – de a vágy és az egó sajnos széles körben elterjedt.) Mindenesetre egyértelműen ez volt az ok, és én azonnal megéreztem. Néha, amikor jön, így kúszik felfelé (Anya a torkához emeli a kezét), egy fekete árny környékez meg és fojtogat. Mégis, belülről semmit nem befolyásol, olyan mértékben, hogy ha nem figyeltem volna a tisztán külső reakcióra, nem is tudnám, hogy bármi is történt (ez a nagy Színjáték); de kívülről a jelzés azonnali: fél órával később már bevérzett a szemem. Egy teljes mértékben nem kívánatos behatolás ellen küzdöttem, és tudtam róla – jóllehet, külső szemszögből nézve az ok jelentéktelen volt. Nem mindig az általunk súlyosnak vagy fontosnak tartott események azok, amelyek a legkárosabb hatásokkal járnak – távolról sem. Néha ez egy összességében JELENTÉKTELEN betolakodása a hamisságnak, valami meglehetősen jelentéktelen oknál fogva - amit köznapian ostobaságnak nevezünk. Ez abból a tényből fakad, hogy az ellenséges erők mindig csendesen lapulva várakoznak, készen arra, hogy a gyengeség legkisebb jelére berontsanak.

A kétség generálta értetlenség (az a fajta kétség, ami mindig egy egoista mozzanat eredménye) nagyon veszélyes. Nagyon veszélyes. Még csak az sem szükséges, hogy pszichés tudati állapotban legyünk – még egy megvilágosodott élő tudat esetén sincs hatása; de ITT, ebben az anyagi nyüzsgésben....

De azt nem értem, hogy mindez a munka hogyan végezhető el a Himalája vagy az erdő magányában. Nagy a kockázata annak, hogy belépünk abba a nagyon személytelen, univerzális tudatba, ahol a dolgok viszonylag könnyűek – az anyagi következmények annyira messze alattunk vannak, hogy az nem igazán számít! Az ember közvetlenül csak a dolgok KÖZEPETTE tud cselekedni.

Mindegy, pillanatnyilag nincs választásom – és nem is keresek. A dolgok azok, amik, és olyanok, amilyenek; és fogva őket úgy, ahogy vannak, a munkát el kell végezni. A munka módja a dolgok módjától függ.

De ez olyan csodálatos, amikor ez a Harmónia eljön. Tudod, a pepecselés, papírok rendezgetése, egy fiók rendberakása... Ez mind énekel, csodálatos, olyan örömteli és ragyogó... oly elragadó! És minden, minden, minden... Minden anyagi dolog, minden tevékenység: evés, öltözködés, minden elragadóvá válik amikor ez a harmónia ott van, ragyogó. Minden simán működik, olyan harmonikus, nincs súrlódás. Látsz... látsz egy ragyogó, örömteli Fenséget megnyilvánulni minden dologban, MINDEN dologban, még azokban is, amelyeket általában teljesen lényegtelennek tartunk. De ezután, ha ez a Harmónia visszavonul, minden – pontosan UGYANAZOK a körülmények, UGYANAZOK a dolgok, UGYANAZOK a feltételek – fájdalmassá, fárasztóvá, elhúzódóvá, nehézzé, munkaigényessé váliknak, ó!... Ez hol ilyen, hol olyan (Anya jobbra és balra billenti a kezét, mintha egy keskeny határmezsgyén egyensúlyozna) hol ilyen - hol olyan.

Ez arra késztet, hogy tisztán érezd, hogy a dolgok önmagukban nem számítanak. Amit mi „a dolgok önmagukban”-nak nevezünk, azok nem igazán fontosak! Ami igazán számít, az a tudat viszonya ezekhez a dolgokhoz. És ebben félelmetes erő lakozik, hiszen az egyik esetben megfogsz valamit, és elejted, vagy rosszul fogod azt, míg a másikban ez olyan csodálatos, olyan simán működik. Még a legnehezebb mozdulatokat is nehézség nélkül tesszük meg. Ez egy hallatlanul nagy erő! Nem tulajdonítunk neki nagy jelentőséget, mert nincsenek grandiózus hatásai, nem látványos. Igen, valóban vannak a nagyságnak olyan állapotai, amikor az ember egy nagy nehézség előtt áll, és hirtelen minden ereje megvan ahhoz, hogy szembe szálljon vele – igen, de az valami más. Egy, a hétköznapi életben aktív erőről beszélek. Volt erre egy példa a minap: valaki teljesen utálatos hangulatban írt nekem egy levelet; egyszerűen lehetetlen volt rá válaszolni – nem tudtam mit mondani. Egyszerűen csak alkalmaztam az Erőt, és így maradtam (mozdulatával áldozatot mutat be a Fénynek). Azt mondtam: „ Majd meglátjuk”. Jó pár órával később (tudtam, hogy találkozni fogok ezzel a személlyel) azt sem tudtam, hogy elmondom-e, hogy elolvastam a levelet – vagy inkább azt, hogy mit fogok mondani a levél elolvasásának eredményeképp. Eljutottam arra a pontra – hogy semmit. De azon a reggelen egy apró körülmény lépett fel, ami... megváltoztatott mindent! És amikor találkoztam ezzel a személlyel, azonnal tudtam, mit kell mondanom, mit kell tennem, és minden megoldódott. Ez csak EGY példa. Azért említem meg, mert tegnapelőtt történt, de állandóan ez folyik.

Szokásommá vált, hogy mindig ezt teszem (olyan mozdulatot tesz, mintha megadná magát a Fénynek). Amikor egy probléma felmerül, felajánlom azt az Úrnak, majd ráhagyom. Abban a pillanatban, ahogy a megoldásra szükség van, az megszületik - tények, tettek, mozdulatok formájában.

Csak akkor lennék elégedett, ha... Lehet az ember valaha is elégedett? Mindenesetre, csak akkor kezdenék elégedett lenni, ha ez egy állandó és teljes állapot lenne, ami minden körülmények között és minden pillanatban aktív, éjjel-nappal. De lehetséges ezzel a kívülről befolyó ÁRADÁSSAL? Állandóan! Amikor reggel sétáltam (hogy is mondjam?) egyfajta szemtanúként figyeltem, hogy mi áramlik be kívülről. Egyik dolog a másik után, egyik dolog a másik után – micsoda keverék! Minden oldalról, mindenkitől és mindentől, és mindenhonnan. És nem csak innen, hanem messziről, a világ egy távoli pontjáról, s néha messze a múltból – dolgok jönnek elő a múltból, amelyek megmutatják magukat az új Fénynek, hogy a helyükre kerüljenek. Mindig erről van szó: minden dolog vissza akar kerülni a helyére. S ezt a munkát állandóan csinálni kell... Olyan ez, mintha az ember állandóan egy új betegséget kapna el, amit ki kell kúrálni.

Egy friss rendellenesség, amit ki kell iktatni.

Tulajdonképpen nagyon lusták vagyunk.

Sri Aurobindo írta, hogy ő nagyon lusta volt – ez vigasztalt engem! Mi nagyon lusták vagyunk! (Nevetve) Szeretnénk hátradőlni és örömmel élvezni munkánk gyümölcsét!

Nos, mon petit; ideje menned.

¹ Tamasz: tehetetlenség és homály. _(vissza)

² Pralaya: Egy univerzum pusztulása egy ciklus végén. A Hindu kozmológia szerint, minden egyes univerzum kialakulása az „igazság korá”-val (satya-yuga) kezdődik, ami lassan visszafejlődik, mint a csillagok, egészen addig, amíg egyáltalán nem marad igazság; akkor veszi kezdetét a „sötét kor” (kali-yuga), mint a mienk is, és egy kataklizmával ér véget. Ekkor egy új univerzum születik meg ebből a kataklizmából, és a ciklus újra kezdődik. Itt egy összefüggést találunk egy modern kozmológiai elmélettel, amely szerint a galaxisok tágulási fázisát, egy összehúzódási fázis követi, melynek végén a galaxis összeomlik, s ez előzi meg az újabb robbanást („Big Bang” – „Nagy Robbanás”), ami az „ősi tojás” születéséhez vezet – és így tovább, ami a kozmikus születések megismétlődő és nyilvánvalóan végtelen és céltalan sorozatához vezet, amelyek, akár a mi emberi születéseink, fejlődnek, elérnek valamiféle „tetőpontot”, és ezután összeomlanak, hogy aztán mindig újrakezdődjön az egész. Théon szerint, a mi mostani univerzumunk a hetedik – de vajon hol van a „kezdet”? _(vissza)

³ Meg kell jegyeznünk, hogy a modern csillagászok véleménye megoszlik két univerzum-elmélet között: az egyik szerint az összehúzódás-robbanás-tágulás fázisai végtelen hosszan követik egymást, míg a másik szerint az univerzum a Nagy Robbanással kezdődik, amelyet végtelen hosszú ideig tartó tágulás követ, ami éppen olyan katasztrofálisnak tűnik, mivel utána az univerzum szédítő sebességgel száguld egy egyre hidegebb, üresebb és végzetesebb végtelenbe, mint egy lövedék, amire egyáltalán nem hat a gravitáció, de meddig? A csillagászok szerint a jelenlegi univerzum egy köbméterében található anyag mennyiségének pontos mérése (egy atom esik minden 400 liternyi űrre) tenné lehetővé számunkra, hogy döntsünk a két elmélet között, és megtudjuk, milyen módon lenne legjobb számunkra a halál. Ha 400 liternyi űrben (tér) több mint egy atom van, akkor ez az anyagmennyiség elegendő gravitációt teremt ahhoz, hogy megállítsa a galaxisok jelenlegi tágulását, és összehúzódást indukáljon, melynek vége egy robbanás lesz, egy elenyészően kicsi téren belül. Ha 400 liternyi űrben kevesebb mint egy atom van, akkor ez az anyagmennyiség, s ezáltal a gravitációs hatás elégtelen lesz ahhoz, hogy a galaxisokat a láthatatlan hálójukon belül tartsa, és minden csak vég nélkül pörögni fog – kivéve ha felfedezünk egy harmadik elméletet Anyával (ami meg is történt), a „progresszív egyensúlyt”, amely szerint az anyag mennyisége az univerzumban valójában a tudatosság mennyiségének bizonyul, melynek összehúzódását vagy tágulását a tudatosság törvényei szabályozzák. _(vissza)

⁴ Amikor a hamisság fátyla fellibben: a szupramentális tudat, tudatosság. _(vissza)

⁵ Amikor később megkérdezték e mondat jelentéséről, Anya nevetett: „Én ezt a másik oldalról mondtam! Egy olyan dimenzióból, ahol a tér fogalma már nem olyan konkrét.” _(vissza)

Az Anya

Agendája

Amikor leereszkedünk a tudatalattiba, eljön egy idő, amikor ez már nem személyes - az egész világ ott van! Akkor mit tehetünk? Nem rólad beszélek, de mit lehetnek az olyan emberek, mint mi, hogy ez megváltozzon? Ez egy sziszifuszi munka! Rezgések jönnek folyamatosan minden pillanatban az egész világból. Hogyan tudjuk ezt megváltoztatni?

Nem, a problémát más irányból kell megközelíteni.

Az evolúció a Tudattalannal kezdődik, teljes Tudattalannal, és ebből a Tudattalanból fokozatosan felszínre jön egy tudatalatti - azaz, egy fél vagy negyed-tudatosság .... Két különböző dolog van itt. Tekintettel a földi életre (mert a folyamat kissé eltér az univerzumban) a földi élet a teljes Tudattalannal kezdődik és apránként, ami azon belül érintett volt, működni kezd, és ez átváltoztatja ezen Tudattalant féltudatosságba. vagy tudatalattiba. Ugyanakkor van egy egyéni működés, amely ébreszti az INDIVIDUÁLIS tudattalant egy individuális fél-tudatosság felé, és itt, természetesen, az egyéni kontrollál - jóllehet valójában nem egyénileg teszi, mert az individualizáció a tudatossággal kezdődik. A növények vagy az állatok tudatalattija például nem individualizált, amit mi állati viselkedésnek hívunk, nem az individualizációból ered, hanem a faj szelleméből. Következésképpen az individuális tudatalatti az általános tudatalattinak már valamilyen kifejlődése. De amikor leszállunk elvégezni az átalakítás munkáját - például, fényt vinni az élet különböző rétegeibe - nos ekkor egy kozmikus földi tudatalattiba, nem egy individuális tudatalattiba szállunk le. És az átalakítás munkája az egészen belül történik, nem individualizáción keresztül, hanem egy ellentétes mozgás révén, egyfajta egyetemesítés által.

Nem, amire gondolok az, hogy amint haladunk automatikusan válunk egyetemessé...

Oui, természetesen.

És azt mondjuk, hogy megváltoztatjuk a tudatalattit, fényt viszünk abba, de mivel univerzális nincs vége! Új rezgések jönnek minden pillanatban ...

De nem!

... rezgések kívülről, innen-onnan - ez végtelen. Hogyan lehet változtatni? Hogyan tudunk ezen változtatni?

Nem, ez nem végtelen - ez csak a Föld atmoszférájára korlátozódik.

Ez már elég sok!

Oui, de nem végtelen.

De akkor mit tudunk csinálni? Ezek a rezgések folyamatosan özönlenek a világ minden tájáról, az egész Földről?

Ez nem nehéz: abban a pillanatban amikor egyetemessé válsz, hatsz az egészre.

Ám maga Buddha azt mondta, hogy ha jelen van egy rezgése a vágynak, az a rezgés körbejárja a földi atmoszférát - az ellenkezője lehetetlen! Lehetetlen elkülönülni! Gondolatban elkülönülhetünk, de nem különülhetünk el a valóságban. Tulajdonképpen, ha megpróbálod, hogy megszüntesd a Tudatalattit magadban, a mozgásod szükségszerűen általános; nem lehet személyes, soha nem jutnál el sehová.

Oui, persze, de ezek a rezgések szüntelenül újrateremtődnek.

Nem, nem teremtődnek újra.

De vannak emberek, akiknek rossz mozdulataik vannak minden pillanatban, akkor?

Akkor az a légkörben marad, és körbejár a Föld légkörében. Ám összehasonlítva az univerzummal a Föld atmoszférája egy nagyon apró dolog. Nos abban az körbejár. És az evolúciós mozgás következtében van egy haladás: a jelenlegi tudattalan nem olyan öntudatlan mint kezdetben volt, és a jelenlegi tudatalatti sem olyan tudat-alatti, sem általános, mint volt az elején. Ez az ami a földi evolúció értelme.

De ha, ahogy mondod, azok a rezgések folyamatosan köröznek a Föld légkörében, ez nem azt jelenti, hogy szüntelenül újrateremtődnek?

De nem teremtődnek újra, köröznek, amely nem ugyanaz a dolog

Az újrateremtődés azt jelentené, hogy a tudattalannak és a tudatalattinak egy új kontingense jönne más szférákból vagy a Legfelsőbbtől - nos ez nem így van. A tudattalant "balesetnek" tartjuk: ha az megtörtént, megtörtént. Az nem egy végtelen és örök teremtés része.

De akkor a mi tudatosságunk rezgései eredményesek ezen mindenre kiterjedő rezgések megváltoztatásához?

Ah! oui.

Valójában mi vagyunk az első lehetséges eszközök a világ fejlődéséhez. Például (ez az egyik megfogalmazás), a tudattalan az átalakulása a tudatalattiba valószínűleg sokkal gyorsabb és teljesebb most, mint volt, mielőtt az ember megjelent a földön; az ember egyik első átalakító elem. Természetesen az állatok sokkal tudatosabbak, mint a növények, ám az akaratlagos (és így gyorsabb) haladás az emberiséghez tartozik. Hasonlóképpen, abban reménykedünk (ez több mint reménykedés!), az amit elvárunk, hogy amikor az új szupramentális faj a földre érkezik, a munka sokkal gyorsabban fog haladni, és akkor az emberiség szükségképpen hasznot húz ebből. És ahogy a dolgok az igazság szerint rendeződnek el a mentális zavarodottság helyett, az állatok és minden más, valószínűleg hasznot fog húzni ebből is. Más szóval, az egész Föld, egységként véve, növekszik majd egyre gyorsabban. A tudattalan (oh, mindez angolul jön hozzám, ez itt a nehézség!) menni szándékozik és szükségképpen a tudatalatti is megy.

Általánosságban elmondható, hogy ez azt jelenti, hogy a fizikai anyag válik tudatossá?

Oui, egy bizonyos módon. Fogékonnyá válik majd. Az életmód nem feltétlenül változik, de az életforma megváltozik. Az ANYAG "responsive" lesz. hogy mondjuk franciául "responsive?

Réceptif?...

Nem, a fogékony (réceptif) egy dolog, és a válaszoló (responsive) egy másik - vagyis válaszolni. Az Anyag válaszolni fog a tudatos akaratra. Valóban, ez az ​​amiért van remény, különben hogyan is lehetne átalakulás? – A dolgok mindig ott maradnának, ahol vannak! Miféle földön tudna élni a szupramentális faj, ha nincs Anyag adta válasz, ha az Anyag nem kezd el rezegni és válaszolni az akaratnak? Mindig ugyanazok a nehézségek lennének. És ezek nem behatároltak: például, még ha el is képzeljük a hatalmat a test felett, különbözővé téve a testi életet, ez az új testi életet továbbra is egy környezetben létezik, nem maradhat a levegőben lógva. A környezetnek válaszolnia kell.

És teljesen nyilvánvaló, hogy a tudattalan, a tudatalatti és a félig tudatos, mindezek egy véletlen baleset következményei; nem a teremtés állandó részei, ezért óhatatlanul eltűnnek, átalakulnak.

Évekkel ezelőtt, amikor a Sri Aurobindo és én együtt leereszkedtünk síkról síkra (vagy életmódról életmódra) és elértük a tudatalattit, azt láttuk, hogy az tovább nem volt individuális: az földi volt. A többi - az elme, a vitális és természetesen a test - individualizálódott; és aztán amikor az alá a szint alá süllyedünk, ott ennek vége. Valóban létezik valami a test tudatos élete és e tudatalatti földi élet között - az egyéni tudatosság által a tudatalatti anyagon végrehajtott tettek folytán kilökődtek elemek;¹ ez egy fajta féltudatosságot hoz létre, és az megmarad. Például, amikor az emberek azt mondják, "lenyomod a nehézségedet a Tudattalanba és ő újra a felszínre bukkan", ez nem az általános tudattalanra vonatkozik, ez valami, az egyéni tudatosság tettei folytán individualizálódott tudatalatti, amely odalent marad, majd újra felbukkan. A folyamat, hogy úgy mondjam, vég nélküli, még a személyes része is.

Minden éjjel, tudod, folyamatosan látom, hogy egyre több és több elképesztő dolog emelkedik ki a tudatalattiból, amiket át kell alakítani. Az összes olyan - nem egyértelműen személyre szabott - dolog egyfajta keveréke, amik többé kevésbé összekapcsolódtak az életben. Például ott néhány ember összekeveredett. Újraéljük a dolgokat, majdnem mint egy álomban - bár ezek nem "álmok" - újraéljük az egészet egy bizonyos beállításban, egy bizonyos jelképsoron vagy legalábbis kifejező körülményeken belül. Alig két nappal ezelőtt meg kellet küzdenem valakivel - ott tevékenykedtem és meg kellet csinálnom valamit vele - és látva azt a személyt, feltettem magamnak a kérdést, "Ő emez vagy amaz?" Ahogy kevésbé belebonyolódott lettem az akcióba, és néztem egy objektívebb tudatossággal, a tanúskodó-tudatossággal, láttam, hogy az egyszerűen két személy keveréke volt - minden összekeveredve van a tudatalattiban... Már amikor Japánban éltem négy embert soha nem tudtam megkülönböztetni az éjszakai tevékenységem alatt - mind a négyen - és isten is tudja, még csak nem is ismerték egymást - mindig keveredtek mert a tudatalatti reakciók azonosak voltak.

Valójában ez az, amit legitimálja az egót; mert ha soha nem alakult volna ki egónk, teljesen összekeveredve élhetnénk (nevetés), most ez a személy, majd egy másik. Ó, látni ezt a minap, annyira jópofa és szórakoztató volt! Eleinte egy kicsit zavarba ejtő, de amikor közelebbről megnéztem, teljesen szórakoztató: két kis ember, külsőleg nem egyformák, mégis hasonló típusúak, csekély és... röviden hasonlítottak. Ez olyan, mint ahogy a négy embert szoktam látni Japánban: ott volt egy angol, egy francia, egy japán és még egy, mindegyik különböző országból; nos, éjjel mind egyformák voltak, mintha egyiket a másikon keresztül néztem volna, mindnyájan összekeveredtek - nagyon szórakoztató!

Végül is az individualizáció – és az ebből következő szükség az egóra – azért létezik, hogy visszatérjen az Isteni Tudatba, hogy tudatos és akarattal rendelkező legyen, teljes, tudatos részvétellel.

Ha már szóba került az individualizáció, van egy kérdésem, amin már régóta tűnődöm: amikor az ember a „központi lényről” beszél, ez a központi létezés nem itt a fizikai életben valami, ugye?... Hanem odafent...

Odafent is és belül is és mindenütt! (Anya nevet) Nem. Ha nem tanulsz meg mindig négy dimenzióban gondolkodni, soha nem fogsz megérteni semmit sem!

De Sri Aurobindo azt mondja, hogy ez a központi lény még nem született meg. Szeretném tudni, hogy valami egyedi-e, – vagy vajon minden embernek van egy ilyen központi léte?

Az egyik nincs elkülönülve a másiktól.

Az egyik nincs elkülönülve a másiktól? Milyen értelemben? A központi lény nem különül el az Istenitől. Egy azzal. De minden egyes személynek van egy külön, egyedi és egyéni központi lénye, vagy csak egyféle központi lény van mindenki számára?

A tudatunkban válik személyessé. Ez egy tudati jelenség.

De nem különül el – sosem különül el.

Igen, nem különül el, de van egyénisége?

Soha sem különül el, sem a Központtól - már ha nevezhetjük „központnak” vagy „középpontnak” - sem az Egésztől. És amint valaki kapcsolatba kerül vele, ez a probléma már nem merül fel: világos, hogy nem is lehet másképp!

Mert amikor az ember elveszíti az egóját és megtalálja ezt a központi létet, Sri Aurobindo szerint az egyénisége megmarad – az nem tűnik, pusztul el – tehát megőrzi a személyiségét.

Igen, a személyiség megmarad.

Akkor ez a központi lény személyisége, az Igazi Személyiség.

Igen.

Akkor végül is ez egy egyén, nem egy személytelen „én”.

Egyéni a tetteiben és a megnyilvánulásaiban.

Ez az, ahol a probléma felüti a fejét. Sri Aurobindo szerint ez állandó dolog, míg az összes ősi hagyomány azt mondja, hogy eltűnik a testtel.

Egy állandó, egyéni én?

Másképpen nem lehetne állandó anyagi élet – hiszen az egyéni jelleg a materializáció alaptermészete, lényege. Ha az eltűnés lenne a végzete, akkor a fizikai pusztulás jelensége állandóvá válna, és soha nem lenne fizikai halhatatlanság. Mivel egy bizonyos… alapvetően egy bizonyos mennyiségű illúzió vagy káosz, vagy valótlanság elhasználása után az ember visszatérne az Igazsághoz. De Sri Aurobindo szerint ez nem így van: ez az egyéniesedés, ez az egyedi megszemélyesítés az Igazság, egy valódi, hiteles isteni jelenség – az egyetlen valótlanság benne a tudat torzulása. Nos, amikor újra felfedezzük az Egység igaz tudatát, azét az Egységét, amely a külsőleg megnyilvánult és fölötte is van, meg a nem-megnyilvánult fölött is - a „fölött” abban az értelemben, hogy egyformán magában foglalja a megnyilvánultat és a nem-megnyilvánultat - nos, ez az Igazság magában foglalja az anyagi megszemélyesítést, ami ² máskülönben nem létezhetne.

De minden egyes egyénnek más a személyisége.

Igen... talán nem a jelenlegi kaotikus állapotban, de elvben.

Minden tudatos lényé?

Igen, elvileg. Minden IGAZ léleké.

Az igaz itt azt jelenti: kialakult?

Igen, „kialakult”, ha alulról nézed. De ha felülről nézed… (Anya nevet).

Minden egyén képvisel valamit az Isteniből?

Kifejezhetjük így is, de ez még mindig egy elkülönítő megfogalmazás.

DE akkor mi ez a „személyiség”?!

A létezés egy módja.

Ez teszi különbözővé az egyik lényt a másiktól?

A létezés egy módja, bizonyos tekintetben, lényegét tekintve – lényegét tekintve, mert a megnyilvánulásban (manifesztálódásban) mindez eltűnésre van ítélve. Igen, ezek a létezés módjai,³ mint az az első négy módozat, ami az első megnyilvánuláskor keletkezik.

De a mi esetünkben számtalan módja lenne a létezésnek, s mindegyik egy bizonyos aspektust képviselne?

Igen. A sokaság – máskülönben nem lehetséges a Játék.

Épp most fordítottam le egy bekezdést, amelyben Sri Aurobindo az Egy öröméről és birtoklásáról beszél a sokaság által, illetve a sokaság öröméről és birtoklásáról az Egy által, valamint a sokaságéról a sokaság által.⁴ Egy ilyen játéknak megszámlálhatatlan sokféleséget kell tartalmaznia – megszámlálhatatlant!

Akkor azok, akiknek ráeszméléseik voltak a múltban, akik megtalálták az igaz Ént, miért mondták mind, hogy ez az egyén feloldódását, eltűnését jelenti, azaz nem marad személyiség?

Nem mind! Csak azok mondták ezt, akik átléptek a nem-létezésbe. A Védák könyvében például, egyértelmű, hogy az „elődök”, vagy „ősatyák” akikről beszélnek, olyan emberek voltak, akik még a földi életben ismerték fel a halhatatlanságot. (Ki tudja, talán még mindig élnek!) Az ő koncepciójuk a dolgokról hasonlított Sri Aurobindo-éhoz.

A másik hagyomány – Theon szerint ez volt a gyökere mind a Kabbalának, mind a Védáknak – szintén ugyanazt az isteni élet és isteni világ koncepciót alkalmazta, mint Sri Aurobindoé: azt, hogy az evolúció csúcsa a tárgyiassá tett minden dolog istenivé tétele lesz, egy töretlen haladással, fejlődéssel attól a pillanattól kezdve. (Ahogy a dolgok most állnak, az ember előre halad és aztán visszafelé, majd előre és megint hátrafelé; de ebben az isteni világban a visszafejlődésre nem lesz szükség: folyamatos felemelkedés lesz.) Ez a koncepció volt benne abban az ősi hagyományban – Theon nagyon világosan beszélt róla nekem, és Sri Aurobindo még semmit nem írt meg, amikor találkoztam Theonnal. Theon viszont mindenfélét írt már addigra, nem filozófiát, de történeteket, fantasztikus történeteket! S mégis, ez a tudás mögöttük volt, és amikor e tudás forrásáról kérdezték, azt mondogatta volt, hogy ez korábbra tette mind a Kabbalát, mind a Védákat (jól fel volt készülve a Rig-védából).

De Theonnak fogalma sem volt a bhakti ⁵ útjáról, egyáltalán semmi. Az Isteninek való megadás gondolata teljesen idegen volt számára. Jóllehet volt elképzelése az Isteni Jelenlétről itt (Anya a szív-központra mutat), a benne rejlő Isteniről, és a Vele való egyesülésről. És azt mondta, hogy az Azzal való egyesülés által átalakítva a lényét az ember el tud jutni az isteni teremtés szintjére és a föld átalakításához.

Theon volt az első aki a gondolatot adta nekem, hogy a föld szimbolikus, reprezentatív - a koncentrált univerzális cselekvés szimbóluma, lehetővé teszi az isteni erőknek, hogy testet öltsenek és koncentráltan dolgozzanak. Én mindezt tőle tanultam.

Mellesleg valahol azt mondod, hogy az isteneknek inkarnálódni kell ahhoz, hogy teljesen tudatossá válhassanak?

Oui, mert ....

Hogyan lehetséges ez? Nem teljesen tudatosak már az istenek ?!

Nem, nekik nincs pszichikus lényük, úgyhogy az élet egész oldala nem létezik számukra.

Az összes hagyományokban itt Indiában - és más országokban, és más vallásokban is - az idő nagy részében ezek az istenek lehetetlenül viselkednek! Nos ez egyszerűen azért van, mert nincs pszichikus lényük. A pszichikus lény az egyetlen dolog amely kifejezetten a földi élethez tartozik; kegyelemként kaptuk... javítani, visszavonni ami már megtörtént.

Oui, de az istenek tudatosak az Istenire?

Figyelj, mon petit, ők mindenek felett tudatosak a saját isteniségükre.

Kapcsolatban vannak az istenivel, igen, de tapasztalatból tudom, hogy a leghalványabb fogalmuk sincs arról mi az önátadás.

Egy NAGYON érdekes tapasztalatom volt tavaly, vagy az azt megelőző évben, nem is tudom, de miután visszavonultam az emeleti szobámba...⁶ Tudod puja közben azok az istennők jönnek mindig, nem lépnek a testbe, és nem kötik hozzá magukat, de jönnek és megjelennek. Nos, ezúttal - azt hiszem a tavalyi puján lehetett, – Durga jött - mindig megérkezik a néhány nappal korábban, és a légkörben marad; ő jelen van, így gesztus, mintha Durga sétált volna fel alá Anyával). Volt kapcsolatom vele az emeleti meditációim során, és az új Hatalom volt bennem a testemben, akkor mivel így voltam, és... (Hogyan mondjuk ezt?) rávettem, hogy vegyen részt az ily módon történő megadásban. Micsoda élményben volt része, mon petit! Az AZ-zal való csatlakozás örömének rendkívüli élménye. És kijelentette: "Mostantól fogva, az Úr Baktája vagyok."

Gyönyörű volt.

Látod ez egy félelmetes Hatalom, egy univerzális, örök, félelmetes Hatalom. Nos, neki korábban soha nem volt ilyen élménye, csak a SAJÁT hatalmát tapasztalta. Rendeléseket kapott és engedelmeskedett az Utasításoknak, csak úgy automatikusan. És hirtelen úgy érezte, a létezés elragadtatása, egy tudatos eszköz.

Valóban ... ez igazán nagyon szép volt.

Tudtam, hogy milyen volt vele, mert emlékszem a napra, amikor Sri Aurobindo itt volt, mentem le a lépcsőn, hogy meditációt tartsak a hallban összegyűlt embereknek. Van ott egy párkány az oszlopok felett, ahol az istenek szoktak ülni - Shiva, Krishna, Lakshmi, a Trimurti, mindegyik - a kicsik, a nagyok, mindannyian használják, régebben mindig rendszeresen jöttek, naponta, részt venni ezeken meditációkon. Ez egy szép látvány volt. Ám részükről nem volt az a fajta imáda a Legfelsőbbnek. Nem tudtak mit kezdeni ezzel a gondolattal. - mindegyikük, a saját létmódjában, teljes mértékben tisztában volt a saját örök istenségével; és mindegyik tudta azt is, hogy képviseli a többieket (ez volt a népszerű istentisztelet alapja,⁷ és tudták ezt). Éreztek egyfajta közösséget, ám nem rendelkeztek azokkal a tulajdonságokkal, melyeket a lelki élet ad: nincs mély szeretet, nincs mély együttérzés, nincs egység érzet. Csak a SAJÁT isteniségüket érezték. Volt néhány nagyon különleges mozgásuk, ám a Legfelsőbbnek az az imádata hiányzott, nem érezték, hogy ők a létezés eszközei: úgy ítélték, képviselik a Legfelsőbbet, és így mindegyikük tökéletesen elégedett volt a saját képviseletével.

Kivéve Krishna .... 1926-ban - 26.-ban volt azt hiszem - elkezdtem egyfajta felettesértelmi teremtést, vagyis lehoztam a felettesértemet az anyagba, ide a Földre (csodák és mindenféle dolgok kezdtek történni). Kértem mind ezeket az isteneket, öltsenek testet és azonosítsák magukat egy testtel (egy részük teljesen elutasította). Nos én a saját szememmel láttam Krishnát, aki mindig is kapcsolatban állt Sri Aurobindoval, hozzájárul ahhoz, hogy lejöjjön a testébe. Ez november 24-én volt, és ez volt a kezdete az "Anya" megszólításnak.⁸

Oui, pontosan, azt akartam kérdezni, hogy mi volt ezt a megvalósítás 1926-ban?

Ez az volt, hogy Krishna hozzájárult a leereszkedéshez Sri Aurobindo testébe, - rögzült ott, érted, van egy nagy különbség, az inkarnálódás, és a között, hogy lény rögzült a testben, és egyszerűen olyan hatásként működik, amely jön, megy és ide-oda vándorol. Az istenek mindig ide-oda vándorolnak, mi magunk, a mi belső lényünkben, jövünk megyünk és cselekszünk száz vagy ezer helyen egyszerre, ez egyértelmű. Van különbség aközött, hogy csak jön néha és elfogadja, hogy tartósan kötődjön egy testhez, és az állandó befolyás és állandó jelenlét között.

Ezeket a dolgokat meg kell tapasztalni.

Ám ez a felismerés fordulópont volt Sri Aurobindo szadhanájában, milyen értelemben?

Nem, a jelenség a TEREMTÉSHEZ volt fontos, ő maga inkább közömbös volt rá. De én nem beszéltem vele erről.

Ez abban az időben volt, amikor úgy döntött, abba hagyja a foglalkozást az emberekkel és visszavonul a szobájába. Meghívott mindenkit együtt egy utolsó találkozóra. Ezt megelőzően ki szokott menni a verandára minden nap találkozni és beszélgetni mindenkivel, aki eljött látni őt (ez az eredete a híres "beszélgetések Sri Aurobindoval"...⁹ - Anya éppen valami súlyosat készül mondani, aztán meggondolja magát - mindegy...). A belső szobákban, éltem és nem láttam senkit; ő kiment a verandára, látta az egész világ, fogadja az embereket, beszél, megvitat, - én csak akkor láttam amikor visszatért a házba.

Egy idő után, én szintén elkezdtem meditációimat az emberekkel. Egyfajta "felettesértelmi teremtésssel" kezdtem, megcsinálni, hogy minden isten leereszkedjen egy lénybe - ez rendkívüli felfelé ívelő volt! Nos, én kapcsolatban voltam ezekkel a lényekkel, és azt mondtam Krisnának - mert én mindig láttam őt Sri Aurobindo körül - "Ez mind nagyon szép, de amit szeretnék most az egy teremtés a Földön - testet kell öltened." Azt mondta: "Igen." Akkor láttam - láttam őt a saját szememmel - belső szeme, természetesen - hogy Sri Aurobindohoz csatlakozik.

Aztán bementem Sri Aurobindo szobájába, és azt mondtam neki: "Itt van, amit láttam." "Igen, tudom!" Válaszolta (Anya nevet) "Ez jó; Úgy döntöttem, hogy visszavonulok a szobámba, és akkor te leszel aki gondjaidba veszed az embereket. Átveszed az irányítást." (Körülbelül harminc ember volt ott abban az időben). Aztán össze hívott mindenkit egy utolsó találkozóra. Leült, leültetett maga mellé, és azt mondta: "A mai napon idehívtalak benneteket, hogy elmondjam, visszavonulok a szadhanám céljából, és Anya mostantól gondjaiba vesz mindnyájatokat; neki címezzétek magatokat, ő képviselni fog engem, és mindent megtesz a munkáért." (Ő nem említette ezt nekem! - Anyából kitör a nevetés )

Ezek az emberek mindig is nagyon intim kapcsolatban voltak Sri Aurobindoval, így hát kérdezték: "Miért, miért, miért?" Azt válaszolta: "Ő meg fogja magyarázni nektek." Nem akartam magyarázni semmit, és elhagytam a szobát vele, de Datta beszélni kezdett. (Volt egy angol nő, aki elhagyta Európát velem; itt maradt haláláig - egy személy, aki befogadott "inspirációkat.") Azt mondta, érezte Sri Aurobindo beszél rajta keresztül és mindent megmagyarázott: hogy Krisna inkarnálódott, és Sri Aurobindo most intenzív szadhanát végez a Superelme leereszkedéséért; Krisna hűséges a Szupramentális Leereszkedéséhez a Földre és, hogy Sri Aurobindo most sok elfoglaltságot jelentene emberekkel foglalkozni, ezért engem bízott meg, és én fogok csinálni minden munkát. Voilà.

Ez 1926.-ban volt.

Ez csupán ... (hogyan is mondjam?) egy Részesedés volt Krishnától. Ám Sri Aurobindo saját személyében nem tett különbséget: ez egy formáció volt a múltból, elfogadta, hogy közreműködik a jelen alkotásban, ez minden, semmi több. Ez a Legfelsőbb leereszkedése volt onnan... valamivel korábban, most beleegyezett, hogy részt vesz az új megnyilvánulásban.

Másfelől Shiva visszautasította. "Nem" mondta "Ha befejezted a munkát, eljövök - nem jövök olyan világba, mint a mostani, de kész vagyok segíteni." Ő állt a szobámban azon a napon, olyan magas volt (nevet), hogy az feje megérintette a mennyezet! Saját vörös és aranyban játszó különleges fényében fürdött ... csodálatos! Éppen amikor megnyilvánul a legfelsőbb tudatossága - egy félelmetes lény! Így hát felálltam, és ... (valószínűleg én is biztosan elég magas lehettem, mert a fejem a vállán pihent, csak egy kicsivel a feje alatt) ezután azt mondta nekem, "Nem, én nem kötöm magam egy testhez, de adok neked, VALAMIT amit akarsz." Az egyetlen dolog, amit mondtam (mindez szótlanul történik, természetesen) ez volt: "Azt akarom, hogy megszabaduljak a fizikai egotól."

Nos, mon petit (nevet), ez történt! Rendkívüli volt! ... Egy idő után elmentem megkeresni Sri Aurobindot és azt mondtam: "Látod, mi történt! Van a sejteknek egy furcsa érzése (Anya nevet) már nincsenek összehalmozódva! Szét fognak szóródni!" Rám nézett, mosolygott és azt mondta, még nem. És a hatás eltűnt.

De Shiva valóban odaadta nekem, amit akartam!

Még nem, mondta Sri Aurobindo.

Nem, az idő még nem érett meg. Ez még túl korai volt, túl korai.

(csend)

Két éve történt ez velem.¹⁰ De most van valami más - a dolgok megváltoztak.

Szóval, még mindig nem válaszoltam meg a kérdéseidet.

Ó, de igen, már egy halom kérdést megválaszoltál!

¹ Azaz, félredobta vagy eliminálta az individuális Tudattalanból. _(vissza)

² ''Ami'' utalni látszik a fizikai halhatatlanságra. _(vissza)

³ Tudatosság vagy Fény, Élet, Szeretet vagy mennyei boldogság, és az Igazság, amikből aztán az első négy Asura vagy démon lett. _(vissza)

⁴ ''Mi volt hát az egész dolog kezdete? A lét, amely pusztán a létezés gyönyöre kedvéért megsokszorozta önmagát, és formák számlálhatatlan trillióiba vetette bele magát, hogy megszámlálhatatul találhassa meg önmagát.... És mi az egész dolog vége? A vége olyan kell, hogy legyen Istennel és a lélekkel és az univerzummal, mintha csak a méz meg tudná ízlelni önmagát és az összes cseppjét egyszerre, és az összes csepp meg tudná ízlelni egymást, és minden egyes csepp az egész lépet, mint önmagát.'' (Thoughts and Glimpses, Cent. Ed. Vol. XVI, p. 384) _(vissza)

⁵ Odaadás az Isteni iránti szeretet. _(vissza)

⁶ 1958. után _(vissza)

⁷ Egy kultusz minden egyes hívője pontosan tudja hogy az ő istene egyszerűen egy kifejezési mód ami egyedülálló. _(vissza)

⁸ 1926-tól, Sri Aurobindo hivatalosan bevezette a tanítványoknak az 'Anya' megszólítást, korábban gyakran hívták 'Mirra.'-nak. _(vissza)

⁹ Esti Beszélgetések, lejegyezte A.B. Purani. _(vissza)

¹⁰ Ismét a fizikai ego feloldódása. _(vissza)