13. Azt mondták nekem: „Ezek a dolgok hallucinációk.” Megkérdeztem, mi az, hogy hallucináció, és kiderült, hogy az egy olyan szubjektív vagy pszichikai tapasztalatot jelent, amely nem felel meg semmiféle objektív vagy fizikai valóságnak. Ezután leültem, és csodálkoztam, hogy milyen csodákra képes az emberi értelem.

Mit ért Sri Aurobindo azon, hogy "milyen csodákra képes az emberi értelem"?

Ebben az aforizmában, az "ők"-el Sri Aurobindo azt mondja, hogy a materialisták, tudósok, és általános módon, mindazok, akik csak hisznek a fizikai valóságban, és azt emberi értelmet, egy tévedhetetlen bírónak tartják. Továbbá, a "dolgok" amikről itt beszél, mindazok a felfogások, amelyek nem az anyagi világokhoz tartoznak, mindaz, amit valaki a nem a fizikai szemével lát, mindazok a tapasztalatok, melyeket az ember megélhet a finom tartományokban, a vitális világ érzékszervi érzékeléseitől kezdve az Isteni Jelenlét mennyei boldogságáig.

Volt amikor beszéltük ilyen és más hasonló "dolgok"-ról, Sri Aurobindo azt mondta, hogy azok "hallucinációk". Amikor megnézed a "hallucináció"-t a szótárban, megtalálod ezt a meghatározást: "Morbid érzés, nem valódi tárgyal előidézett. Tárgynélküli érzékelés." Sri Aurobindo úgy értelmezi vagy pontosabban fogalmaza: "A szubjektív vagy pszichikai élmény, ami megfelel nem objektív vagy nem fizikai valóságnak." Nem lehetne jobb a belső tudatosság ezen jelenségeinek a meghatározása, amelyek a leginkább értékesek az embernek és rávenni őt, hogy valamivel több, mint egy egyszerű gondolkodó állat. Az emberi értelem annyira korlátozott, olyan valóságtól, tényektől el nem szakadó, olyan arrogánsan tudatlan, hogy azt le akarja járatni egy pejoratív szóval a valódi képességre, amely megnyitja egy magasabb és csodálatos élet kapuit az embernek... Ezen makacs értetlenségel szemben Sri Aurobindo csodálkozik ironikusan "az emberi értelem csodáin". Mert az igazság ilyen fokú hamissággá való változtatatására való hatalom minden bizonnyal csoda.

1960. január 5.

14. A hallucináció a Tudománynak a kifejezése azokra a rendszertelen felvillanó sejtésekre, amelyekben még mindig részesülünk az anyagban való elmélyedésünk miatt tőlünk elzárt igazságokból; a véletlen a kifejezés a művészi tökély szokatlan ecsetvonásaira annak a legfelsőbb és egyetemes Intelligenciának a munkálkodásában, amely tudatos lényében, akár egy festővásznon, megtervezte és megvalósította a világot

Mit jelképez a "művész" itt?

Itt a Sri Aurobindo, a világmindenség teremtojének a Legfelsőbb Úrnak a munkáját egy festőművész munkájához hasonlítja amint az ő tudatos létezésében lendületes ecsetvonásokkal mint egy festővásznon a világnak a képét festi. És amikor "szokatlan ecsetvonásokkal" fest egyik ecsetvonást másik felett, nekünk az egy "véletlen".

Általában a "véletlen" szó azt sugallja, tudattalan, értelmetlen lehetőség. Sri Aurobindo azt akarja megértetni velünk, hogy lehetőségnek és tudattalanságnak semmi köze ezen jelenséghez; ellenkezőleg. ez a kifinomult izlés, és annak a fajta tudatosságnak eredménye amellyel a művészek rendelkeznek. és ez felfed egy mély intenciót.

1960. január 12.

15. Az, amit az emberek hallucinációnak hívnak, annak a visszatükröződése az elmében és az érzékszervekben, ami a közönséges mentális és érzékszervi észlelésünkön túl van. A babona ezen visszatükröződéseknek az elmében való helytelen megértéséből fakad. Más hallucináció nincsen.

A hallucinációk hasonlíthatók a látomásokhoz?

Egy vízió (látomás) a látószervek általi érzékelés, egy olyan jelenségé, ami valóban létezik egy olyan világban, ami összhangban van a szervvel, amely látja azt.

Például, az egyéni létsíkkal összhangban van egy kozmikus élő/valós világ. Amikor egy emberi lény elegendően fejlett, rendelkezik egy egyéniesült létező/élénk énnel, amelynek vannak látó-, halló-, és szagló szervei stb. Tehát az a személy, akinek jól fejlett, életképes lénye van, láthatja az eleven, való világot a valós látásával, tudatosan, s annak emlékeivel, amit látott. Ebből lesz a vízió (látomás).

Ez azonos az összes bonyolult világban – valós, mentális, elmén-túli, szupra-mentális (elme-feletti) világ – s az összes köztes világban és a létezés minden síkján. Ily módon az egyénnek lehetnek látomásai, amik vitálisak, mentálisak, elmén-túliak, vagy elmén felettiek stb.

Másrészről, Sri Aurobindo azt mondja nekünk, hogy amit hallucinációnak neveznek, az annak visszatükröződése az elménkben vagy a fizikai érzékelésben, ami az elménken túl van (meghaladja azt), illetve hagyományos érzékelésünkön túl esik. Éppen ezért ez nem egy közvetlen látomás, hanem egy visszatükröződő kép, amit többnyire nem értenek vagy magyaráznak meg. Ez a bizonytalansági sajátosság (jelleg) valótlanság benyomását kelti, és alapot, alkalmat ad mindenféle babonáknak. Ezért van az is, hogy a „komoly” emberek, vagyis azok, akik magukat annak tartják, nem tulajdonítanak semmi értéket, jelentőséget eme jelenségeknek, s hallucinációknak hívják őket. S mégis, azokban, akiket érdekelnek az okkult jelenségek, ez a fajta érzékelés gyakran előzi meg a látomás képességének kialakulását, amely már éppen kialakulóban lehet. Ám vigyázzon, nehogy összetévessze ezt az igazi víziókkal! Mert hiszen, megismétlem, e jelenségek leggyakrabban akkor lépnek fel, amikor az illető szinte a teljes tudatlanság állapotában van, és igen gyakran járnak sok hibával és rossz, téves értelmezéssel. A gátlástalan emberek esetéről nem is beszélve, akik sok olyan részletet tesznek hozzá élményükhöz, amelyek valójában nem szerepeltek látomásukban, ezáltal igazolva a kételyeket, amellyel e jelenségeket fogadják a racionális és megfontolt emberek.

Így tehát mi fenntartjuk a „látomás” szót ama élményeknek, amik tudatosságban és őszinteségben jelennek meg. Mindazonáltal mindkét esetben, tehát a hallucináció és a vízió esetében is, amit látunk, az megfelel valami valósnak, habár néha erősen torzul az átíródás során.

1960. január 20.

16. Ne kedveld a sok modern vitatkozót, a több szótagú szavak alatt ne fullaszd meg a gondolatot, vagy formulák bűbájával és ámító szavakkal ne ringasd álomba a vizsgálódást. Kutass mindig; találd meg a magyarázatot azon dolgokra, amelyek az elhamarkodott tekintet számára merő véletlennek vagy illúziónak tűnnek.

Hogyan találhatjuk meg a dolgok okát? Ha megpróbáljuk az elmével megtenni, nem lehet, hogy ez csak egy újabb illúzió lesz, ami elfedi az Igazságot?

Az elmének sok síkja vagy zónája van, a fizikai elmétől – ami a közönséges gondolatok alsóbb zónája, telis-tele hibákkal, tudatlansággal és hamissággal – a felsőbb elme síkjáig, amely befogadja, intuíciók formájában, a szupramentális igazság sugarait. E két véglet között számtalan köztes szint, sík létezik, amelyek egymás tetején vannak, s ezek hatással is vannak egymásra. Az alsóbb zónák egyikében rejlik a gyakorlati érvelés, gondolkodás, azaz a józan paraszti ész, amire az ember olyan büszke, s ami – a hétköznapi elmék számára – a bölcsesség kifejeződésének tűnik, noha ez is még teljesen „a tudatlanság mezején” működik. A gyakorlatias gondolkodás e régiójához tartoznak a többszótagú szavak, amelyekről Sri Auro beszél, a közhelyek és klisék, az összes készre gyártott kifejezés, amelyek a szellemi légkörben mozognak egyik agyból a másikba, s amiket az emberek ismételgetnek, amikor műveltnek akarnak tűnni, vagy amikor okosnak hiszik magukat.

Sri Aurobindo figyelmeztet bennünket arra, hogy ne használjuk ezeket a közhelyeket és ezt az alsóbbrendű gondolkodásmódot, amikor egy új vagy váratlan jelenséggel szembesülünk, s megpróbáljuk megmagyarázni. azt mondja, állandóan kutassunk, fáradhatatlanul, a legmagasabb intelligenciánkat használva, intelligenciánkat, ami szomjazza azt, hogy megtudja a dolgok valódi okát, és folytatni a kutatást, keresést anélkül, hogy megelégednénk felszínes és népszerű magyarázatokkal, amíg fel nem fedezünk egy összetettebb és igazabb igazságot. S ugyanekkor arra jövünk majd rá, hogy minden mögött, még ami véletlennek és illúziónak tűnik is, egy tudatos akarat működik, hogy kifejezze a Felsőbb Tudatot.

1960. január 27.

17.  Valaki megállapította, hogy Isten ez vagy az kell, hogy legyen, különben nem Isten. Viszont nekem úgy tűnt, én csak azt tudhatom, hogy mi Isten, és nem értem, hogyan mondhatom meg Neki, hogy minek kellene lennie. Mert mi az a mérce, amely alapján meg tudjuk Őt ítélni? Ezek az ítéletek az egoizmusunk ostobaságai.

Lehetséges-e ismerni Istent, akár csak az ember fizikai elméjével is, ha az egyén már megtapasztalta az azonosulást?

Miután tudatosan azonosul, azonosítja magát az Istenivel, az egész élőlény, még külső részeiben is – mentális, vitális és testi – átmegy ezen azonosulás következményein, s egy változás következik be, amely néha még fizikális (testi) megjelenésben is érzékelhető. valami elkezdi befolyásolni a gondolatokat, érzéseket, érzékeket, sőt, még a tetteket is! Néha az egyén – minden mozdulatában – konkrétan és állandóan az Isteni Jelenlét benyomását kelti, és annak tetteinek megvalósítója, külső eszközként. De az ember nem állíthatja azt, hogy a fizikai elme ismeri Istent, hiszen a tudás, ismerés ama módja, ami az emberi elmére jellemző, ismeretlen, idegen az Isteni számára. Úgy is mondhatnánk, épp az ellenkezője. Maga a fizikai elme képes befogadni az Isteni hatást, befolyást, s átalakulni általa, de mindaddig, amíg ez a fizikai (vagy testi) elme marad, nem lesz képes sem megérteni, sem megmagyarázni Istent, még kevésbé megismerni Őt. Mert ahhoz, hogy megismerjük Istent, azonosulni kell vele, s ehhez a fizikai elmének meg kell szűnnie annak lennie, mint ami most, következésképp: fizikai elmének.

Isten megismerésének képessége elérhető az alsó hármasságban – az elme, a vitális és a fizikai – de csak szupramentális átalakulással, s ez csak a végső felismerés előtt kicsivel következik be, amikor is rájövünk, hogy „istenivé” válunk.

1960. február 3.

18.  Véletlen nincs ebben az univerzumban; az illúzió ideája maga egy illúzió. Az emberi elmében soha nem volt még olyan illúzió, amely ne egy igazságnak az álcázó alakja és eltorzítása lett volna.

Mit jelent ez: az illúzió ötlete maga is illúzió"?

Egy illúzióban élünk, egyetlen értelmes, megfontolt ember sem tagadhatja ezt. De bizonyos emberek szerint az illúzió mögött, amit látunk és megélünk, nem lapul semmi: csak üresség van! Míg ások mondják meg nekünk, hogy mit érzünk és mit látunk, az élet, amit élünk, egy megtévesztő és illuzórikus látszat csupán, ami mögött, amin túl, amin belül rejlik egy Valóság, egy örökkévaló, örökérvényű Igazság, amit nem látunk jelenlegi állapotunkban, de amit tapasztalhatunk, ha vesszük a fáradságot és követjük a megfelelő módszereket.

Ebben az aforizmában "az illúzió gondolatán" Sri Aurobindo azt a filozófiai elméletet érti, amely szerint az anyagi világ valójában nem létezik: csupán egy látszat, melyet az én és az érzékek egy aberrációja teremtett, s amikor ez az aberráció eltűnik, egyben a világ is eltűnik.

Sri Aurobindo - ezzel ellentétben - azt állítja, hogy minden "megjelenítődés" mögött, még a legilluzórikusabbak mögött is, van igazság (valóságmag), tudatos akarat, amely uralkodik az univerzum kibontakozása felett. Ebben a kibontakozásban minden egyes dolog, esemény és körülmény a korábban történtek eredménye, és az eljövendő események kiváltó oka. A véletlen és az összefüggéstelenség (zagyvaság) csupán félrevezető megjelenések, ahogy azokat az emberi tudat látja, ami túl részleges és korlátozott ahhoz, hogy láthassuk az igazságot a dolgok mélyén... de ez a kézzelfogható és valós igazság ott rejlik minden megjelenés mögött, s az illuzórikus összefüggéstelenség mögött.

Amit tehát Sri Aurobindo mond nekünk ezzel: A világ valódi, csak ahogy érzékeljük, az hamis.

1960. február 10.

19.  Amikor megosztó volt az értelmem, sok dologtól visszariadtam; amikor pedig eltűnt a szemem elől, akkor felkutattam az egész világot a csúnyákat és a visszataszítókat keresve, de többé már nem tudtam rájuk találni.

Tényleg nincs már semmi csúnya és visszataszító a világban?
Csak a mi eszünk látja így a dolgokat?

Ahhoz, hogy igazán megértsük, mire is gondol itt Sri Aurobindo, magad is meg kell, hogy tapasztald a határokat túllépő gondolatmenetet és megalapozd a tudatodat egy olyan világban, amely meghaladja, túllépi a mentális intelligenciát. hiszen onnan fentről először láthatod azt, hogy minden, ami létezik az Univerzumban, a Sachchidananda (Létezés-Tudatosság-Boldogság) kifejeződése és ennél fogva bármilyen megjelenés mögött. Ha elég mélyre merül gondolatban az ember, érzékelheti a Sachchidananda-t, ami a Legfelsőbb Szépség vezérelve. Másodszor: láthatjátok, hogy minden, ami a manifesztálódott univerzumban létezik, relatív, olyannyira, hogy nincsen olyan szépség, amely ne tűnhetne csúnyának összehasonlítva egy nagyobb szépséggel, s nincs csúnyaság, ami ne tűnhetne, látszhatna szépnek egy nálánál nagyobb rondasághoz képest.

Amennyiben tudsz így látni és érezni, azonnal tudatára ébredsz eme benyomások extrém viszonylagosságának és irrealitásának az abszolút nézőpontból tekintve. Jóllehet, mindaddig, amíg a racionális tudatban tartózkodunk, ez, bizonyos módon természetes, hogy minden, ami sérti, támadja a tökéletességre való törekvésünket, haladási, fejlődési szándékunkat, minden, amit keresünk, hogy felülmúljuk önmagunkat, csúnyának és visszataszítónak kéne, hogy tűnjön számunkra, hiszen egy nagyszerűbb ideált keresünk, és feljebb akarunk emelkedni.

S mégis, ez még csupán fél-bölcsesség, ami nagyon mesze áll az igazi bölcsességtől, olyan bölcsesség, amely csak a figyelmen kívül hagyás, elutasítás és tudatlanság közepette tűnik bölcsnek.

A Valóságban minden más, és az Isteni ragyog mindenben.

1960. február 17.

20.  Isten kinyitotta a szememet; mert megláttam a közönségesnek a nemességét, a visszataszítónak a varázsát, a megnyomorítottnak a tökéletességét és az utálatosnak a szépségét.

Ez az aforizma kiegészítője, komplementere és már-már magyarázata az előzőnek.

Sri Aurobindo még egyszer egyértelműen elmondja nekünk, hogy a látszat mögött van egy mélyen rejlő Valóság, ami - mondhatnánk - ragyogó ellentéte minden külső deformációnak. Így tehát, amikor belső szemeink nyitottak erre az isteni Valóságra, ez olyan erővel látszik, hogy képes feloldani minden olyasmit, ami normális esetben elfedné a közönséges látás elől.

1960. február 24.

21.  A Keresztények és a Vaisnavák magasztalják a megbocsájtást, de ami engem illet, én azt kérdezem: “Mit kell nekem megbocsájtanom, és kinek?”

Amikor megbocsájtást kérünk az Istenitől, Ő vajon mindig megbocsájt nekünk?

Sri Aurobindo maga adja meg az "Isteni" választ: “Mit kell nekem megbocsájtanom, és kinek?” Az Úr tudja, hogy minden Ő maga, és ennél fogva minden tett az Övé, s minden dolog ő Maga. A megbocsájtáshoz az egyénnek másnak kell lennie, mint az, akinek megbocsájtanak, s a megbocsájtott dolgot valaki másnak kellett elkövetnie, mint a megbocsájtó személy maga.

Az igazság az, hogy amikor megbocsájtást kérsz, azt reméled, hogy tetteid súlyos következményei "kitörlődnek" majd. De ez csak akkor lehetséges, ha az általad elkövetett hiba okai maguk is eltűntek. Ha nemtörődömségből követtél el hibát, akkor annak kell eltűnnie. Ha rossz szándékból követtél el hibát, akkor a rossz szándéknak kell eltűnnie, s le kell, hogy váltsa a jó szándék. A puszta megbánás nem elegendő, előrelépésnek is társulnia kell hozzá!

Mivel az univerzum folyamatosan fejlődik, semmi sem áll mozdulatlanul. Minden folyamatosan, állandóan változik, előre vagy visszafelé mozog. Azok a dolgok vagy tettek, amelyek visszavetnek bennünket, rossznak tűnnek számunkra, és zűrzavart okoznak. Az egyetlen gyógyír ezekre a radikális előre mozdulás, azaz haladás. Csakis ez az új irányultság tudja annullálni a visszafelé haladás következményeit.

Ennélfogva nem egy homályos és elvont megbocsájtás az, amit az embernek kérnie kellene az Istenitől, hanem erőt ahhoz, hogy megtegye, elérje a szükségszerű haladást. Hiszen csak egy belső átalakulás söpörheti el a tett következményeit.

1960. március 2.

22. Isten megütött egy emberi kézzel; mondjam erre azt, hogy “Megbocsájtom az arcátlanságodat, Ó Istenem”?

23.  Isten jót tett nekem egy csapással. Mondjam azt, hogy “Megbocsájtom neked, ó Egyetlen Mindenható, a sérelmet és a kegyetlenséget, de ne tedd ezt többet”?

24.  Amikor balszerencsétől szenvedek, és azt gonoszságnak nevezem, vagy féltékeny vagyok és csalódott, akkor tudom, hogy ismét felébredt bennem az örökös bolond.

Mi is ez a "balszerencse", és miért következik be?

Ha azért cselekszel, hogy egy bizonyos eredményt elérj, és ha ez az eredmény nem az, amit vártál, akkor ezt "Balszerencsének" hívod. Általánosan, minden egyes olyan esemény, amely váratlan, vagy félelmet keltő, a hétköznapi elme által balszerencsének (pech-nek) minősül. Miért jön el, következik be ez a balszerencse? Minden esetben más ennek az oka, vagy inkább csak az esemény UTÁN merül fel a dolgok megmagyarázásának igénye arra késztet bennünket, hogy okokat keressünk. De leggyakrabban a körülmények általunk történő értékelése "vak" és téves! Ignorálva ítélkezünk. Csak később, olykor nagyon sokkal később jutunk el a szükséges perspektívához, s látjuk meg az események láncolatát és az átfogó eredményeket, azaz látjuk a dolgokat úgy, ahogy azok tényleg voltak. s ekkor felfogjuk, hogy ami rossznak tűnt számunkra, az valójában nagyon hasznos volt, segített nekünk elérni a szükséges (belső) fejlődést.

Sri Aurobindo egy olyan ember állapotát írja le, aki belesüppedt a tudatlanságba és a vágyaiba, s aki mindent szűk látókörű és korlátolt egója szemszögéből ítél meg, mint egy “örök bolond”. A dolgok helyes megértéséhez és megérzéséhez az embernek egyetemes látásmóddal kell rendelkeznie, valamint tudatában kell lennie az Isteni Jelenlétnek és Akaratnak (vagy Szándéknak) mindenben, minden körülmények között.

Ekkor tudjuk azt, hogy bármi is történik velünk, az mindig a javunkat szolgálja, ha a lélek szemszögéből tekintjük az életet az idő múlása során.

1960. március 16.

25.  Amikor másokat szenvedni látok, boldogtalannak érzem magam, a bölcsesség viszont, ami nem az enyém, látja a jót, ami következik, és egyetért.

Mi ez a "bölcsesség”?

A legfelsőbb bölcsesség, a Mindenható bölcsessége. E bölcsesség által a jelent, a múltat és a jövőt egyaránt egyformán látjuk. Ez a bölcsesség minden ok okozatát ismeri, és minden okozat okát is. Minden körülmény összességét, teljes egészében szimultán érzékelve, a Természet magasztos erőfeszítéseként látja, az Isteni progresszív kifejezésére, a Természet anya felfelé meneteléseként az isteni tökéletesség felé. Ez a “a jó, ami eljő”, minden efelé tart, és ezért hagyja jóvá a valódi bölcsesség.

Hiszen csak a mi rövidlátásunk, túl korlátozott felfogásunk és félrevezetett érzékelésünk az, ami - számunkra - szenvedéssé változtatja azt, ami egy lehetőség a fejlődésre.

S ezt az a tény is bizonyítja, hogy amint megértjük és együttműködünk, a szenvedés eltűnik!

1960. március 23.

26.  Sir Philip Sidney azt mondta a bűnözőre, akit akasztáshoz vezettek: “Csak Isten kegyelmének köszönhető, hogy nem Sir Philip Sidney megy ott.” Bölcsebben azt mondta volna: “Isten kegyelméből ott megy Sir Philip Sidney.”

Én nem értettem ennek az aforizmának a jelentését.

Sir Philip Sidney államférfi és költő volt, de sikeres élete ellenére megőrizte szerény természetét. Látva egy elítéltet a vesztőhelyre vezetni, ő mondta állítólag a híres szavakat, amelyeket Sri Aurobindo idéz az aforizmájában, és amely megfogalmazható így is, "Velem is megtörténhetett volna ez, ha nincs Isten kegyelme." És Sri Aurobindo megjegyzi, hogy Sir Philip Sidney bölcsebb lett volna ha azt mondja, "Velem is megtörténhetett volna ez, Isten kegyelméből." Mert az isteni kegyelem van mindenütt, mindig, minden dolog és minden esemény mögött, mindegy, hogy mi a reakciónk arra a dologra vagy eseményre, akár jónak, akár rossznak, akár katasztrofálisnak, akár hasznosnak tűnik az.

És ha Sir Philip egy Jógi lett volna, akkor már megtapasztalhatta az emberiség egységét, és konkrétan érezhette, hogy tulajdonképpen önmagát, vagy önmaga egy részét, vezetik az akasztófához, és ugyanakkor tudhatta, hogy minden ami történik, az Úr kegyelme által történik.

1960. március 30.

27. Isten egy nagy és könyörtelen Sanyargató, mert szeret. Te ezt nem érted, mert nem láttad Krisnát, és nem játszottál vele.

Mit jelent az, hogy:“ Krishna-val játszani”? Mit jelent az, hogy: “Isten egy nagy és kegyetlen Kínzó”?

Krishna a benne-rejlő Isteni, az Isteni Jelenlét mindenben és mindenkiben. Ő egyben a Legfelsőbb Úr iránti Elragadtatás és Szeretet szempontja, nézőpontja is, ő a mosolygó lágyság, és a játékos vidámság, ő egyszerre a játékos, a játék és az összes játszótárs is. S mivel mind a játék, mind pedig annak eredményei teljes mértékben ismertek, felfogottak, tudatosan akartak, szervezettek és játszottak teljes egészükben, semmi másnak nem lehet helye, csupán a játék örömének. Tehát Krishna "látása" a belső Istenség megtalálását jelenti, a Krishna-val való játék a belső Istenséggel való azonosulást jelenti, s az ő tudatában való osztozást. Amikor eléred ezt az állapotot, rögtön belépsz az isteni színjáték gyönyörűségébe; s minél teljesebb az azonosulás, annál tökéletesebb az állapot.

Ám ha a tudatosság néhány darabkája megőrzi az eredeti érzékelést, eredeti felfogást, akkor látod mások szenvedését, megtalálod a játékot (színjátékot?) ami olyan sok szenvedést okoz, nagyon durván, s arra a következtetésre jutsz, hogy az Isten, aki örömét leli az ilyen játékban, csak egy szörnyűséges Kínzó lehet. De másrészről, amikor már megtapasztaltad az Istenivel való azonosulás élményét, nem tudod elfeledni azt a tömérdek, csodálatos szeretetet, amit belevisz a játékába, és megérted, hogy csak látásunk korlátai azok, amelyek ilyen ítéletre késztetnek minket, s hogy ő távolról sem egy önkéntes kínzó, ellenkezőleg: ő a nagyszerű jószándékú, jótékony szeretet, ami irányítja a világot és az embereket, a leggyorsabb útvonalakon, progresszív haladásukban a tökéletesség felé, egy olyan tökéletesség felé, amely mindig viszonylagos és túlhaladott.

De eljön majd a nap, amikor erre a nyilvánvaló szenvedésre már nem lesz szükség ahhoz, hogy ösztönözzük a fejlődést, s amikor a haladás egyre inkább harmóniában és gyönyörűségben, örömmel érhető el.

1960. április 6.

28. Napóleont zsarnoknak és császári gyilkosnak nevezték; én viszont Istent láttam felfegyverkezve keresztülgázolni Európán.

Szükségesek ezek a háborúk mind a Föld evolúciójához?

Az emberi fejlődés egy bizonyos szakaszában a háborúk elkerülhetetlenek. A történelem előtti időkben az egész élet egy háború volt; és a mai napig az emberi történelem a háborúk egy hosszú története. A háborúk természetes eredményei egy egoisztikus agresszió és életküzdelem által uralt tudatossági szintnek. És jelen pillanatban, annak ellenére, hogy bármilyen emberi erőfeszítések is vannak a béke felé, nincs biztosítva számunkra, hogy a háború ne egy elkerülhetetlen csapás legyen. Valójában nem hadiállapot van jelen pillanatban, nyílt vagy más formában, számos részén a világnak?

Ezenfelül, minden, ami a Földön történik szükségszerűen vezet a haladásához. Ennélfogva háborúk a bátorság, kitartás, hősiesség iskolái; felhasználhatók egy múlt elpusztítására amely nem hajlandó eltűnni, bár az ideje lejárt, és teret teremtenek új dolgoknak. Háborúk, mint Kurukshetra,¹ egy módja megszabadulni a Földnek egy zsarnoki vagy ártalmas néptől azért, hogy az igazságosság és a jobb uralkodhasson. A háborúk a veszély jelenléte által felrázzák a túlságosan tamaszikus ²  tudatosság apátiáját és felébresztenek szunnyadó energiákat. Végül is, a velük járó, és az őket követő borzalmak miatt, rábírják az embereket arra, hogy hatékony módot keressenek az ilyen barbár és erőszakos fajtájú átalakítás szükségtelenné tételére.

Mert minden, ami nem szükséges a Föld evolúciójához, az automatikusan megszűnik.

1960. április 13.

Azt írtad: "A Háborúk felhasználhatók egy múlt elpusztítására amely nem hajlandó eltűnni, bár az ideje lejárt, és teret teremtenek új dolgoknak." Most, hogy a Szuperelme már leszállt a földre, szükség lesz háborúra a világ jelenlegi állapotának megváltoztatásához?

Minden a nemzetek fogékonyságától függ. Ha széles körben és gyorsan megnyílnak az új erők hatására, és ha elég gyorsan változtatnak az elképzeléseiken és a cselekedeteiken, a háború elkerülhető. De ez mindig fenyegető és mindig bizonytalan; minden hiba, a tudatosság minden elhomályosodása növeli a veszélyt.

És mégis végső soron minden igazán az Isteni Kegyelemtől függ, és nekünk bizalommal és nyugalommal kell nézni a jövő felé, és ezzel egy időben haladni olyan gyorsan amennyire csak tudunk.

1960. április 15.

¹ A Bhagavad Gitában a legendás csatatér, ahol a Sri Krishna által vezetett Pandavák és a Kauravák megütköztek egymással. _(vissza)

² tamasz: sötétség, homály; [a három guna egyike] a tudatlanság és a tunyaság minősége; a tudattalan ereje [a képtelenség és a passzivitás minőségeként jelenik meg]. _(vissza)

29. Elfelejtettem, mi a bűn és mi az erény; csak Istent látom, játékát a világban és akaratát az emberiségben.

Ha minden Isten akarata, akkor mi haszna a személyes akaratnak?

Az Univerzumban, és különösen itt a Földön, minden részese az „Isteni tervnek”, melyet a Természet hajt végre, s mindenre szükség van a teljesítéséhez. A személyes – egyéni akarat egyike a Természet tevőleges eszközeinek, s nélkülözhetetlen a működéséhez. Szóval a személyes akarat úgymond része Isten akaratának.

Jóllehet, a tökéletes megértéshez először egyet kell értenünk azzal a jelentéssel, melyet az „akarat” szóhoz társítanak.

Az akarat, ahogy azt többnyire értelmezik, felfogják, egy gondolat kidolgozása, megformálása, amelyhez egy erő adódik, a beteljesülés ereje, amelyhez egy impulzus társul, hogy végrehajtsuk. Ez az emberi akarat leírása. Az Isteni akarat egészen más dolog. Ez egy látomás, a megvalósítás erejével egyesülve. Az Isteni akarat mindentudó és mindenható, ellenállhatatlan és rögtön végrehajtandó.

Az emberi akarat bizonytalan, gyakran ingadozó, mindig konfliktusban áll a szembenálló akaratokkal. Csak akkor hatékony, ha valamilyen oknál fogva összhangban van a Természet akaratával – ami maga az isteni akarat egy átirata – vagy magával az Isteni akarattal, a Kegyelem, vagy Jóga eredményeként.

Szóval azt mondhatjuk, hogy a személyes akarat az egyik módja annak, ahogy Isten igyekszik bennünket „visszavinni” Magához.

1960.április 20.

30. Láttam egy gyereket a sárban hemperegni, és ugyanazt a gyereket csillogón, miután megtisztította az anyja, de mindkétszer megremegtem a tisztaságától.

Megtarthatja egy gyermek a tisztaságát, ha már felnőtt?

Elméletben nem lehetetlen. Azok az emberek, akik a városoktól, civilizációktól és kultúráktól távol születtek, a földi testük élete során megtarthatják spontán tisztaságukat, a lélek azon tisztaságát, amelyet nem homályosított el a működő elme.

A tisztaság, amelyről Sri Aurobindo beszél az ösztön tisztasága, amely spontán engedelmeskedik a Természet impulzusainak, sohasem számít, sohasem kétkedik, nem kérdezi, hogy valami jó. vagy rossz, hogy erény-e vagy bún, hogy helyesen vagy helytelenül cselekszünk, hogy az eredmény kedvező, vagy kedvezőtlen lesz. Ezek a fogalmak akkor jelennek meg, amikor a mentális egó színre lép, elkezdi uralni a tudatot és elleplezni a lélek spontaneitását.

A modem "civilizált" életben a szülők és tanárok a gyakorlatias és ész- szerű "jó tanácsaikkal" nem vesztegetik az időt: elkezdik eltüntetni ezt a spontaneitást, amelyet ők tudattalanságnak neveznek, majd pedig nagyon kicsiny, nagyon szűk korlátozott egóval helyettesítik. Az egó magába fordul, a rossz viselkedés, a bűn és büntetés, vagy a személyes érdek, számítás és haszon fogalmaival van teli, amelyek mind elkerülhetetlenül növelik a vitális vágyat, elnyomás, félelem vagy önigazolás által.

A teljesség kedvéért azonban el kell mondanunk, hogy mivel az ember mentális lény, fejlődése során szükségképpen hátra kell hagynia a tudattalan és spontán tisztaságot, ami nagyon hasonlatos az állat tisztaságához, és miután túljutott a mentális kiforgatás és tisztátalanság időszakán, az elme fölé emelkedhet, az isteni tudatosság magasabb rendű és fényes tisztaságába.

1960. április 27.

31. Amit kívántam, vagy amit a helyes dolognak tartottam, nem valósult meg; nyilvánvaló tehát, hogy nincs semmilyen Teljesen Bölcs, aki irányítja a világot, csak vak Véletlen és brutális Okozatiság van.

Egyes emberek számára az események mindig ellentétben állnak azzal, amire vágynak vagy azzal, amiről azt hiszik, jó nekik. Gyakran kétségbe esnek. Szükséges ez a fejlődésükhöz?

A kétségbeesés sohase szükséges a haladáshoz; ez mindig a gyengeség és a tamas (szanszkrit nyelven: sötétség) jele. Gyakran egy ellentétes, ellenséges erő jelenlétét mutatja, mondhatnám, egy olyan erőét, ami szándékosan a sadhana ellen cselekszik. Szóval, az élet minden körülménye között nagyon óvatosnak kell lennünk, hogy védekezzünk a kétségbeesés ellen. Emellett, ez a szokás, hogy valaki komor, morózus, az elkeseredés miatt, nem igazán az eseményektől függ, hanem az emberi természetbe vetett hit hiánya miatt van. Ha valakinek van hite, még ha csak önmagában is, minden nehézséggel, minden körülménnyel képes szembenézni, még a legmostohábbakkal is, elkedvetlenedés és kétségbeesés nélkül. Férfiként küzd mindvégig. Azok az emberi természetek, amelyekből hiányzik a hit, hiányzik a kitartás és a bátorság is.

Sri Aurobindo azt mondja nekünk, hogy az emberi lények számára a fizikai életben elért siker mértéke az egyéni és az univerzális fizikai természet közötti harmónia mértékétől függ. Egyes emberek akarata spontán összhangban van a kozmikus Természet akaratával, s mindenben sikert aratnak, amit elvállalnak, míg mások épp ellenkezőleg, olyan akarattal bírnak, ami többnyire egyáltalán nincs összhangban a kozmikus Természet akaratával, s ők mindenben kudarcot vallanak, amibe csak belefognak!

Arra a kérdésre válaszolva, hogy mi is szükséges a haladáshoz egy fejlődő világban, nos, minden szükségszerűen segítség lehet a haladáshoz. Ám az egyéni fejlődés, haladás jelentős számú megélt életen, s számtalan élményen terjed keresztül. Nem ítélhető meg egyetlen élet alapján, a születés és a halál között. Egészében véve, annyi bizonyos, hogy egy kudarcban és vereségben telt élet élménye éppolyan hasznos a lélek növekedéséhez, mint egy sikeres és győzedelmes élet élménye. Kétségkívül sokkal hasznosabb, mint egy eseménytelen életé, mint amilyen az emberi lét általában, s amelyben siker és kudarc, megelégedettség és csalódottság keverednek és követik egymást. Egy élet, ami „természetesnek” tűnik és nem igényel különösebb erőfeszítést.

1960. május 4.

32.  Az Ateista: Isten, aki bújócskát játszik Önmagával; de más-e bármiben is az Istenhívő? Hát, talán; mert ő meglátta Isten árnyékát és megkapaszkodott benne.

Mit jelent az, hogy „Isten bújócskázik Önmagával”?

A bújócskában az egyik ember elbújik, a másik pedig keresgéli. Szóval Isten elbújik az ateista elől, aki azt mondja: „-Isten? Nem látom őt, nem tudom, hol van, ennélfogva: nem is létezik.” De az ateista (hitetlen) nem tudja, hogy Isten benne is ott van, s ennélfogva maga Isten az, aki tagadja (is) saját létezését. Hát nem egy játék ez? S mégis eljő majd a nap, amikor szembesül majd önmagával, s köteles lesz elismerni, hogy létezik. A hívő jóval feljebbvalónak véli magát az ateistához képest, de csak Annak árnyékát tudta megragadni Istenből, és kapaszkodik ebbe az árnyékba, azt képzelve, hogy ez maga Isten. Mert hiszen ha igazán ismerné Istent, akkor tudná, hogy Isten minden, és benne rejlik minden dologban, s innentől nem hinné magát felsőbbrendűnek senkinél.

1960. május 11.

33.  Ó, Te, ki szeretsz, üss meg engem! Ha nem ütsz meg most, akkor tudni fogom, hogy nem szeretsz.

Nem igazán jól értettem ezt az aforizmát.

Mindenki, aki vágyik az isteni tökéletességre, tudja, hogy a fuvallatok, melyekkel az Úr illet minket végtelen szeretetében és kegyében, a legbiztosabb és leggyorsabb módjai a fejlődésnek. S minél keményebbek ezek a „fuvallatok”, annál jobban érzik az emberek az isteni Szeretet nagyszerűségét.

A hétköznapi emberek, ezzel szemben, mindig arra kérik Istent, hogy adjon nekik egy könnyű, kellemes és sikeres életet. Minden személyes elégedettségben, kielégülésben az isteni irgalom jelét látják; de ha – ezzel szemben – boldogtalansággal és balszerencsével találkoznak életükben, panaszkodnak, és azt mondják Istennek: „Nem szeretsz engem.” Ezen durva és ignoráló (tudomást sem vevő) hozzáállással szemben, Sri A. azt mondja a Szeretett isteninek: „Sújts le rám keményen, hadd érezzem az irántam érzett szereteted intenzitását!”

1960. május 18.

34.  Ó, Balszerencse, légy áldott; mert rajtad keresztül láttam meg Szerelmem arcát.

Ha a balszerencse révén az ember látja Isten arcát, akkor az többé már nem balszerencse, nemde?

Nyilvánvalóan egyáltalán nem balszerencse, hanem inkább áldás. S pontosan ez az, amire Sri Aurobindo céloz. Ha nem olyan dolgok történnek, amikre számítunk, amiket remélünk, amiket akarunk, melyek ellentétesek vágyainkkal, tudatlanságunkban balszerencsének hívjuk őket és lamentálunk (panaszkodunk). Ám ha kissé bölcsebbek lennénk és megfigyelnénk ugyanezen események mélyebb következményeit, arra jutnánk, hogy mindezek gyorsan vezetnek bennünket az Isteni, a Szeretett felé. Ugyanakkor a könnyű és kellemes körülmények arra bátorítanak, hogy andalogjunk az úton, menet közben meg-megállva letépni az öröm, kéj virágait, amik megmutatkoznak nekünk, s amelyek nem eléggé szívből jövőek és túl gyengék ahhoz, hogy határozottan elutasításra kerüljenek, hogy előre menetelésünk ne szenvedjen késedelmet.

Az embernek már eleve nagyon erősnek kell lennie, messzire kell járnia az úton, hogy képes legyen szembesülni a sikerrel, s az általa hozott kisebb élvezetekkel, anélkül, hogy elsőbbséget adna nekik. Azok, akik képesek erre, azok, akik erősek, nem futnak a siker után: nem keresik azt és közönyösen fogadják. Hiszen ismerik és méltányolják a boldogtalanság és balszerencse adta ostorcsapások értékét. De végül az igazi attitűd, annak bizonyítéka, hogy közel járunk a célhoz, egy tökéletes egyenlőség, ami képessé tesz minket arra, hogy elfogadjuk a sikert és a kudarcot, szerencsét és balszerencsét, vidámságot és szomorúságot, ugyanazzal a csendes, nyugodt örömmel. Hiszen mindezek a dolgok csodálatos ajándékok, amelyeket az Úr reánk „zúdít”, végtelen szerető gondoskodásában.

1960. május 25.

35. Az emberek még mindig szerelmesek a bánatba; amikor látnak valakit, aki túlságosan felette áll bánatnak vagy örömnek, szidják, és rákiáltanak: “Ó, te érzéketlen!” Ezért Jézus még mindig ott függ Jeruzsálemben a kereszten.

36. Az emberek szerelmesek a bűnbe; amikor látnak valakit, aki túlságosan felette áll bűnnek vagy erénynek, szidják, és rákiáltanak: “Ó, te kötelezettség szegő, te bűnös és erkölcstelen!” Ezért Sri Krisna a mai napig nem él Brindavánban ¹.

Bárcsak lenne magyarázata ennek a két aforizmának.

Amikor Krisztus eljött a földre, magával hozta egy testvériség, szeretet és béke üzenetét. De meg kellett halnia fájdalomban a kereszten, hogy üzenetét meghallják. Mert az emberek fenntartják a szenvedést és gyűlölködést, és azt akarják, hogy Istenük velük szenvedjen. Akarták ezt amikor Krisztus eljött, és a tanítása és áldozata ellenére ők még mindig ezt akarják; és annyira ragaszkodnak a fájdalmukhoz, hogy szimbolikusan Krisztus még mindig a keresztjén függ, szenvedve állandóan az emberek üdvösségéért.

Ami Krisnát illeti, eljött a földre, elhozni a szabadságot és örömöt. Eljött hirdetni az embereknek, hogy rabszolgái a Természetnek, a szenvedélyeiknek és hibáiknak, hogyha menedéket keresnének a Legfelsőbb Úrban, mentesek lennének minden szolgaságtól és bűntől. Ám az emberek nagyon kötődnek bűneikhez és erényeikhez, (bűn nélkül nem lenne erény) szerelmesek bűneikbe, és nem tűrik úgy, hogy bárki is szabad legyen és minden hiba felett álljon.

Ezért Krisna, bár halhatatlan, nincs jelen pillanatnyilag Brindavánban egy testben.

1960. június 3.

¹ A hely, ahol Sri Krisna a gyermekkorát töltötte, és az isteni szeretet egy szimbóluma. _(vissza)

37. Egyesek azt mondják, Krisna sohasem élt, ő egy legenda. Úgy gondolják a földön; mert ha Brindaván sehol sem létezett, akkor a Bhagvatot ¹ nem lehetett volna megírni.

Vajon Brindaván létezik máshol, mint a Földön?

Az egész föld mindenestül egyfajta koncentráció, valaminek egy koncentrációja, amely létezik más világokban, és láthatatlan az anyagi szemnek. Minden dolog megnyilvánította itt princípiumát, eszméjét vagy eszenciáját, valahol a finomabb régiókban. Ez egy elengedhetetlen feltétele a megnyilvánulásnak. És a megnyilvánulás fontossága mindig a megnyilvánult dolog eredetétől fog függeni.

Az isteneknek a világa egy ideális és harmonikus Brindaván, amelyről csupán egy torzulás és karikatúra a földi Brindaván.

Azok akik fejlettek belül valamelyik a érzékeikben vagy az elméjükben, érzékelik ezeket a realitásokat, amelyek teljesen láthatatlanok a közönséges embereknek, és megkapják inspirációikat azoktól.

Így a Bhágavad írója vagy írói, biztosan kapcsolatban voltak egy egész belső világgal ami gyönyörű, és valóban valós és létező, ahol láttak, és tapasztaltak mindent, amit leírtak vagy kinyilatkoztattak.

Krisna akár létezett földön élő emberi formában, akár nem, csak nagyon másodlagos fontosságú (kivéve talán egy kizárólag történeti szempontból), mert Krishna egy valós, élő és aktív lény; és az ő befolyása az egyik nagy tényező, a föld fejlődésében és átalakulásában.

1960. június 8.

¹ Krisna története, ahogy azt a Bhágavata-purána elbeszéli. _(vissza)

38. Különös! A németek megcáfolták Krisztus létezését; mégis a keresztre feszítése még mindig nagyobb sorsdöntő tény marad, mint Caesar halála.

A tudatosságnak milyen síkjához tartozik Krisztus?

Az Esszék a Gíitáról című művében Sri Aurobindo három Avatár nevét említi és Krisztus az egyik közülük ¹. Egy Avatar a Legfelsőbb Úr egy emanációja, aki emberi testet ölt a földön. Hallottam, Sri Aurobindo maga mondta, hogy Krisztus a Legfelsőbb Úr szeretet aspektusának egy emanációja volt.

Cézár halála döntő változást jelentett Róma és a tőle függő országok történelmében. Ezért fontos esemény az európai történelemben.

Ám Krisztus halála egy új szakasz kiindulópontja volt az emberi civilizáció evolúciójában. Ezért Sri Aurobindo azt mondja nekünk, hogy Krisztus halála volt a nagyobb történelmi jelentőségű, azaz nagyobb történelmi következményekkel járt mint Cézár halála. Krisztus története, mint már mondtam, az isteni áldozat konkrét és drámai kihirdetése: a Legfelsőbb Úr, aki Minden-Fény, Minden-Tudás, Minden-Hatalom, Minden-Szépség, Minden-Szeretet, Minden-Üdvösség, elfogadja, hogy magára vállalja az emberi tudatlanságot és szenvedést az anyagban, hogy segítsen az embereknek kilábalni a hamisságból, amelyben élnek, és amely miatt meghalnak.

1960. június 16.

¹ A másik kettő Sri Krisna és Buddha. _(vissza)

39. Néha az ember azt kell, hogy higgye, igazán csak azok a dolgok számítanak, amelyek sohasem történtek meg; mert mellettük a történelmi vívmányok többsége szinte halványnak és eredménytelennek tűnik.

Szeretnék egy magyarázatot erről az aforizmáról.

Sri Aurobindo, aki alapos történelmi tanulmányokat folytatott, tudta, hogy bizonytalan adatokat használtak a történelem leírásához. Leggyakrabban a dokumentumok pontossága kétséges, és az általuk nyújtott információk szegényesek, hiányosak, triviálisak és gyakran torzítanak. Egészében véve, az emberi történelem hivatalos verziója nem más, mint az erőszakos agresszió hosszú, szinte töretlen feljegyzése: háborúk, forradalmak, gyilkosságok vagy gyarmatosítások. Igaz, ezek közül néhány agresszió és mészárlás már díszített hízelgő kifejezésmóddal és jelzőkkel; mint az úgynevezett vallásháborúk, szent háborúk, civilizációs kampányok; ám azok mégis a kapzsiság vagy bosszú cselekményei maradnak.

Ritkán van, hogy megtaláljuk történelemben egy kulturális, művészi vagy filozófiai kivirágzásnak a leírását.

És ez az oka annak, amint Sri Aurobindo mondja, hogy mindezeket összességében elég haloványan, és bármely mély jelentés nélkül teszi.

Másrészről, a legendás beszámolókban, ahol hallunk dolgokról, amik talán sosem léteztek ezen a földön, eseményekről, amiket esetleg nem deklarált a hivatalos tudás, rendkívüli egyénekről, akik létezését kétlik a tudósok a felszáradt bölcsességükben, megtaláljuk az ember minden reményeinek és törekvéseinek kikristályosodását, szeretetét a rendkívüli, a hősies, a fennkölt iránt, a leírást mindenről amivé válni szeretne, és amiért küzd.

Voilà, körülbelül ez, amit Sri Aurobindo mond az aforizmájában.

1960. június 16.

40. Négy nagyon nagy esemény van a történelemben: Trója ostroma, Krisztus élete és keresztre feszítése, Krisna száműzetése Brindavánban és a beszélgetés Ardzsunával Kuruksétra mezején. Trója ostroma hozta létre Hellászt, a száműzetés Brindavánban ¹   hozta létre az áhítatos vallást, (mert előtte csak meditáció és istenimádás létezett), Krisztus a keresztjéről emberségessé tette Európát, a beszélgetés Kurukséhtránál pedig még meg fogja szabadítani az emberiséget. Mégis azt mondják, e négy esemény egyike sem történt meg sohasem.

(1) A régi idők meditációi és itenimádásai ugyanolyanok voltak mint a maiak?

(2) Mit jelent az, hogy "a beszélgetés Kuruksétránál pedig még meg fogja szabadítani az emberiséget."?

(1) Az ősi időkben, mint napjainkban is, minden vallásnak megvolt a maga sajátos egyfajta meditációja és istenimádása. És mégis mindenütt, mindig, a meditáció a mentális aktivitás és koncentráció egy speciális módja, csak a gyakorlati részletei változnak. Az istenimádás a ceremóniák és rítusok egy sora, amelyeket gondosan és pontosan végrehajtott egy istenség tiszteletére.

Itt Sri Aurobindo, a védikus és védantikus időkbeni ősi India istenimádatára és meditációjára utal.

(2) A beszélgetés Kuruksétránál a Bhagavad Gíta.

Sri Aurobindo úgy ítéli meg a Gíta üzenetét, hogy alapja lehet annak a nagy spirituális mozgalomnak, amely egyre inkább a felszabaduláshoz, azaz hamisságtól és tudatlanságtól való megmeneküléshez, az igazsághoz vezette és vezetni fogja az emberiséget.

Az első megjelenése idejétől kezdve, a Gíta egy óriási spirituális tett volt; de Sri Aurobindo által adott új értelmezéssel befolyása jelentősen megnőtt, és meghatározóvá vált.

1960. június 29.

¹ A gyermek Krisna menedéket kapott Brindavanban, azért, hogy megmeneküljön a nagybátyja Kansa, Mathurába zsarnok királyától. _(vissza)

41. Azt mondják az Evangéliumok hamisítványok, és Krisna a költők alkotása. Adj hálát akkor Istennek a hamisítványokért, és hajolj meg az alkotók előtt.

Mi az Evangéliumok a szerepe az ember életében?

Az Evangéliumok voltak a keresztény vallás kiindulópontja. Megmondani, hogy mit hoztak a világra, ahhoz szükség lenne a kereszténység és a keresztény vallás földi tettei élettörténete fejlődésének történelmi és pszichológiai elbeszélésére. Ez hosszú időt venne igénybe és némiképpen nem lenne helyénvaló itt.

Csak azt tudom mondani, hogy az Evangéliumok írói megpróbálták pontosan reprodukálni amit Krisztus tanított, és bizonyos mértékben sikerült továbbítaniuk az ő üzenetét. Ez a béke, a testvériség és a szeretet egy üzenete.

De jobb hallgatni arról, amit az emberek tettek ezzel az üzenettel.

1960. július 6.

42.  Ha Isten a helyemet a Pokolban jelöli ki, nem tudom, miért kellene akkor a Mennybe törekednem. Ő tudja legjobban, mi szolgálja boldogulásomat.

Létezik a Menny és a Pokol?

A Menny és a Pokol egyszerre valódi és valótlan. Egyszerre léteznek, és nem léteznek.

Az emberi gondolat kreatív; többé-kevésbé maradandó formákat alkot a mentálisnak, vitálisnak és még az apró fizikai anyagnak is. Ezek a formák inkább látszatok, mint valóságok; azonban azok számára, akik annak gondolják és még inkább azok számára, akik annak hiszik, a formák pontosan annyiban léteznek, hogy a valóság egy illúzióját megteremtsék. Így, azon vallások hívőinek, melyek kijelentik egy pokol, egy paradicsom vagy különböző mennyek létét, ezek a helyek objektíve léteznek és a hívők haláluk után hosszabb vagy rövidebb időre oda kerülhetnek. De mégis ezek a dolgok csak átmeneti mentális képződések, önmagukban nem hordoznak örök igazságot. Láttam már a mennyeket és poklokat, ahová néhány ember a halála után került és nagyon nehéz megértetni velük, hogy nincs igazság bennük. Egyszer több mint egy évembe került meggyőzni valakit arról, hogy az ő úgynevezett pokla nem pokol és kijuttatni őt onnan.

A pokol melyről Sri Aurobindo itt beszél, inkább egy tudatállapot, mintsem egy hely; egy pszichológiai állapot, amit valaki saját magának alkot. Mint ahogyan magadban hordozhatod egy menny boldog közösségét az Istenivel, úgy, ha nem törődsz azzal, hogy urald természeted aszura hajlamait, egy pokol szenvedését és pusztaságát is tudatosságodban hordozhatod.

Vannak az életben olyan pillanatok, amikor körülötted minden, az emberek és körülmények annyira homályosak, kedvezőtlenek, rútak, hogy egy felsőbb megvalósulás minden reménye tűnni látszik. A világ helyrehozhatatlanul kudarcra ítéltnek tűnik a kegyetlen gyűlölet, öntudatlan, makacs tudatlanság és hajthatatlan rosszakarat egy éjszakájával szemben. Ekkor mondhatnánk Sri Aurobindoval, „Isten már kijelölt nekem egy helyet a pokolban”; és vele együtt, minden körülmények között, akármilyen szörnyűnek is látszanak, az Isteninek való teljes önátadás békés örömében lakozva és minden őszinteséggel azt mondani az Úrnak „Legyen meg az akaratod”.

1960. július 13.

43.  Ha Isten a Mennyország felé vonzana, még ha a másik keze igyekezne is a Pokolban tartani, nekem mégis felfelé kell törekednem.

Nem tudja Isten, hogy mit kíván számunkra? Miért akarna két ellentétes irányba húzni minket?

A Menny és a Pokol egyszerre valódi és valótlan. Egyszerre léteznek, és nem léteznek.

Isten tökéletesen tudja, hogy mit kíván számunkra. Tökéletes egységben akar mindannyiunkat vissza hozni magához. A cél ugyanaz mindenki esetében; de annak eléréséhez az eszközök, a módszerek és az eljárások megszámlálhatatlanok. Csak annyi van belőlük, mint ahány lény van a földön; és ezen eszközök mindegyike egy pontos kifejezése a Legfőbb Úr akaratának, aki az ő integral vision?? és tökéletes bölcsességében azt teszi, ami az adott személy számára szükséges. Így ha valaki egy ellentmondást igényel, egy belső ellentétet, hogy az erősítse igyekezetét és fáradozását, az Úr, az ő végtelen Kegyelmében, miközben ezt a lényt felfelé húzza és megadja számára az emelkedéshez szükséges erőt, ugyanakkor lent fogja tartani, hogy megteremtse benne az ellenállást, mely igyekezete és fáradozása megerősítéséhez szükséges. És ha, akárcsak Sri Aurobindo, felismered azt, hogy mindkét mozdulat ugyanolyan isteni eredetű, majd akkor a siránkozás és riadtság helyett, örvendezni és őrizni fogsz egy szilárd és ragyogó hitet.

1960. augusztus 27.

44.  Csak azok a gondolatok igazak, amelyeknek az ellentéte is igaz a maga idejében és alkalmazási területén; a kétségbe vonhatatlan dogmák a legveszélyesebb valótlanságok.

Miért a vitathatatlan dogmák a legveszélyesebbek?

Az abszolút, végtelen, örök Igazság elképzelhetetlen az elme számára, mely csak azt érti, ami térbeli, időbeli, töredékes és korlátozott.

És így, a mentális síkon az abszolút Igazság szétválik megszámlálhatatlan töredékes és ellentétes igazsággá, melyek a maguk teljességében, amennyire csak lehetséges reprodukálni igyekszenek az eredeti Igazságot.

Ha ennek a teljességnek egy elemét külön vesszük és megerősítjük, hogy csakis ez igaz, bármennyire központi vagy átfogó elem is, szükségszerűen hazugsággá válik, mivel tagadja a Totális Igazság minden további részét.

Pontosan így jönnek létre a vitathatatlan dogmák és ezért a legveszélyesebb típusú hazugságok – mert mindegyikük kijelenti, hogy ő az egyedüli igazság, ezzel kizárva az összes többi igazságot, melyek a megszámlálhatatlan és kiegészítő egységükben, fokozatosan, egyre inkább kifejezésre juttatják a végtelen, örök, abszolút Igazságot.

1960. augusztus 27.

45. A logika az Igazság legnagyobb ellensége, ahogyan az önelégültség a legnagyobb ellensége az erénynek – mert az egyik nem látja a saját tévedéseit, és a másik sem a saját tökéletlenségeit.

Mi a logika szerepe és értelme az életünkben?

A legjobb válasz amit adhatok a kérdésedre a következő idézet a Jóga Szintéziséből  "Az értelem jellegzetes képessége, a maga teljességében, egy logikus működés, amely először is megfigyelés és feldolgozás által minden elérhető alapanyagot és adatot biztosít magának, majd ezekre alapozva tevékenykedik egy eredő tudás érdekében, amelyet a gondolkodási képességeinek első használatával szerez meg, bizonygat és terjeszt ki, és végül az eredményeinek a helyességét egy alaposabb és előírásosabb, körültekintőbb, megfontoltabb és szigorúan logikus tevékenységgel biztosítja magának, amely az eredményeket teszteli, elutasítja vagy jóváhagyja, bizonyos jól megalapozott, gondolkodás és tapasztalás által kifejlesztett normáknak és eljárásoknak megfelelően." ¹

Ám ebben az aforizmában Sri Aurobindo nem az értelemről beszél. A logikáról beszél, amely az értelem partnere és eszköze.

A logika az a művészet, amely egy elgondolást helyesen levezet egy másikból, és kikövetkezteti egy tény minden következményét. De a logika önmagában nem rendelkezik a képességgel, hogy felismerjük az igazságot. Így logikád lehet vitathatatlan, ám ha kiindulási pontod téves, a következtetéseid is tévesek lesznek, logikád helyességének ellenére, vagy éppen azért. Ugyanez igaz az önelégültségre, amely az erényes felsőbbrendűség érzése. Az erényed hatására lenézel másokat, és ezen önelégültség megvetéssel tölt el azok felé, akikről úgy gondolod kevésbé erényesek mint te magad, ezzel teljesen értéktelenné teszed erényedet.

Ezért Sri Aurobindo azt mondja aforizmájában, hogy a logika az igazság legnagyobb ellensége, mint ahogy az erényes fölény érzése az erény legnagyobb ellensége.

1960. augusztus 24.

¹ The Synthesis of Yoga, Cent. Vol. 21, p. 820. _(vissza)

46.  Amikor a Tudatlanságban aludtam, eljutottam egy meditációs helyre, tele szent emberekkel, és társaságukat unalmasnak találtam, a helyet pedig börtönnek; amikor felébredtem, Isten börtönbe vitt, és azt meditációs hellyé változtatta és a Vele való találka helyszínévé.

Itt Sri Aurobindo a saját, politikai élete során börtönben töltött tapasztalatáról beszél?

Igen. Itt Sri Aurobindo az Alipore börtönben töltött tapasztalatára utal.

De ami igazán érdekes ebben az aforizmában, az a kontraszt, amire rámutat az anyagi börtön között, ahol csak a testét tartották fogva, míg a szelleme, mentesülve szociális konvencióktól és előítéletektől, szabadulva minden előre kialakított ideától és minden doktrína korlátjától, egy közvetlen és tudatos kapcsolatba került az Istenivel és az Integrált Jóga egy első kinyilatkoztatásával; és másrészről a szűk szabályok mentális börtöne között, mely kizárja az életet és amelyen belül az emberek gyakran saját magukat korlátozzák, amikor lemondanak szokásos létükről, annak érdekében, hogy egy hagyományos dogmatikus ideákon alapuló spirituális életnek szenteljék magukat.

Tehát itt Sri Aurobindo, akárcsak mindig, bajnoka a minden szabály és korlát fölötti igaz szabadságnak, a legfőbb és örök Igazsággal való tökéletes egyesülés totális szabadságának.

1960. október 24.

47.  Amikor végig olvastam egy unalmas könyvet, mégpedig élvezettel, és ennek ellenére felfogtam unalmasságának teljes tökéletességét, akkor tudtam, hogy elmém le lett győzve.

Hogyan lehetséges egy fárasztó könyvet élvezettel olvasni?

Lehetséges, amennyiben élvezeted többé már nem attól függ, hogy te mit teszel, vagy mi történik veled, hanem amikor élvezeted azon változatlan öröm spontán, külső kinyilatkoztatása, melyet az Isteni Jelenléttel magadban hordozol. Akkor az minden tevékenység és minden körülmény esetén egy állandó tudatállapot. És minthogy valamennyi fárasztó dolog közül az egyik legfárasztóbb egy fárasztó könyv, Sri Aurobindo ezt a példát adja számunkra, mint az elme meghódításának és átalakításának egy megcáfolhatatlan bizonyítéka.

1960. november 10.

48.  Tudtam, hogy az elmém le lett győzve, amikor csodálta a rút szépségét, és ennek ellenére tökéletesen érezte, miért riadtak vissza vagy utálkoztak mások.

Mit jelent az „ocsmány szépsége”?

Az mindig ugyanaz a felismerés más szemszögekből bemutatva, különféle tapasztalatok által kifejezve: a felismerés, hogy minden a Legfelső, az Örök, a Végtelen megnyilvánulása, mely megváltoztathatlan a maga teljes tökéletességében és abszolút valóságában. Ezért van az, hogy elménknek és annak tudatlan és hibás észleléseinek legyőzésével, keresztül mindenen, kapcsolatba léphetünk ezzel a Legfelső Igazsággal, mely egyben a Legfelső Szépség és Legfelső Szeretet, túl a szépség és ocsmányság, a jó és a rossz minden általunk alkotott mentális és vitális fogalmán.

Még ha azt is mondjuk, hogy Legfelső Igazság, Legfelső Szépség, Legfelső Szeretet, jelentést kellene adnunk ezeknek a szavaknak, ellentétben azzal, amit intellektusunk hozzájuk rendel. Fontos nyomatékosítani ezt a tényt, melyről Sri Aurobindo paradox módon ír, „az ocsmány szépségét.”

1960. november 14.

Mit jelent itt az, hogy más?

Úgy értettem, hogy az Istenit nem tudjuk intellektuálisan felfogni. Csak akkor, ha elhagyjuk a mentális világot és belépünk a spirituális világba, és ahelyett, hogy gondolnánk a dolgokra, inkább megéljük őket és azokká válunk, hogy igazán megérthessük őket. De még akkor is, amikor ki akarjuk fejezni tapasztalatainkat, csak azok a szavak állnak rendelkezésre, melyek a mentális tapasztalatainkat fejezik ki és minden törekvésünk ellenére, ezek a szavak alkalmatlanok, hogy közvetítsék azt, amit ki akarunk fejezni.

Ezért használ Sri Aurobindo olyan gyakran paradoxonokat, hogy kiemelje az elmét a szokásos gondolkodás kerékvágásából, és az elmondottak látszólagos abszurditása mögött megláthassuk annak fényét, ami érezhető és érzékelhető.

1960. november 26.

49.  Érezni és szeretni a szépség és jóság Istenét a rútban és a gonoszban, és mégis a legteljesebb szeretetben sóvárogni, hogy megtisztítsuk azt rútságától és gonoszságától, ez a valódi erény és erkölcsiség.

Hogyan segíthet egy valaki kigyógyítani a gonoszságot és a rondaságot, amelyet mindenhol lát? A szerettel? Mi a szeretet hatalma? Hogyan tudna a tudat egy individiális jelensége az emberiség többi részére hatni? 10

Hogyan segíthet egy valaki kigyógyítani gonoszságot és rondaságot? Azt lehetne mondani, hogy van egyfajta együttműködési vagy cselekvési hierarchia: van egy negatív segítség és egy pozitív segítség.

Kezdésnek, van egy mód, amit negatívnak lehetne hívni, a mód, melyet a buddhizmus és rokon vallások szolgáltatnak: nem meglátni.

Először is, hogy a tisztaság és szépség ilyen állapotában légy, hogy nem érzékeled a rondaságot és gonoszságot – olyan, mintha valami azért nem érintene meg, mert az nem létezik benned.

Ez a negatív módszer tökéletessége. Egészen általánosnak tekinthető: soha nem venni észre a gonoszságot, soha nem beszélni a gonoszságról másokban, nem állandósítani ezeket a rezgéseket észrevétellel, kritikával, ragaszkodással ahhoz, hogy mi a rossz. Ez az, amit a Buddha tanított: minden alkalommal, amikor a gonoszságról szólsz, segítesz terjeszteni azt. Ez aligha érinti a problémát.

Mégis, igazán általános szabálynak kellene lennie. De az embereknek, akik kritizálnak, meg van a válaszuk erre; azt mondják „Ha nem látod a gonoszságot, soha sem leszel képes kigyógyítani azt. Ha rondaságában hagysz valakit, sohasem kerül ki belőle.” Ez nem igaz, azonban ők ily módon igazolják viselkedésüket. Tehát ebben az aforizmában Sri Aurobindo gátat vet ezeknek a kifogásoknak: nem tudatlanság, tudattalanság vagy közömbösség miatt nem látod a gonoszságot – teljesen képes vagy meglátni azt, még érezni is, de megtagadod a segítséget terjesztésében, azáltal hogy a figyelmed erejét és a tudatosságod támogatását adod neki. És ezért, muszáj felülkerekedned ezen a felfogáson és érzésen; képesnek kell lenned látni a gonoszságot vagy a rondaságot, anélkül hogy szenvednél tőle, anélkül, hogy sokkolna vagy megzavarna. Olyan magasságból látod, ahol ezek a dolgok nem léteznek, de megvan a tudatos felfogásod róla, nincs rád hatással, szabad vagy.

Ez az első lépés.

A második lépés pozitívan tudatosnak lenni a mindenek mögötti legfelső Jóval és a legfelső Szépséggel kapcsolatban, mely minden dolgot fenntart és engedélyezi létezésüket. Ha látod Őt, képes vagy észlelni Őt e maszk és torzítás mögött; még ez a rondaság, ez a rosszaság, ez a gonoszság is Valami álcája, mely alapvetően szép vagy jó, fénylő, tiszta.

Majd következik az igaz együttműködés, mert amikor rendelkezel ezzel a vízióval, ezzel az észleléssel, amikor ebben a tudatosságban élsz, az megadja a hatalmat is számodra, hogy lehúzd Azt a megnyilvánulásba, a földre, és hogy Azt kapcsolatba hozd azzal, ami most torzít és álcáz, azért hogy apránként, ez a torzítás és álcázás átalakuljon a mögöttes Igazság határása.

Itt vagyunk az együttműködés skálájának legcsúcsán.

Ily módon nem szükséges bemutatni a szeretet elvét a magyarázat során. De ha meg akarod tudni vagy érteni az Erő vagy a Hatalom természetét, mely lehetővé teszi vagy előidézi ezt az átalakulást – különösen, ahol a gonoszság érintett, de a rondaság is egy bizonyos mértékben – meglátod, hogy a szeretet egyértelműen a legerősebb és legteljesebb minden hatalom között – teljes abban az értelemben, hogy minden esetben jelentkezik. Még annál is hatalmasabb, mint a megtisztulás hatalma?/power of purification, mely feloszlat minden rossz akarot és mely mintha az ártalmas erők ura lenne, mégsem rendelkezik az átalakítás közvetlen hatalmával. A megtisztulás hatalma először feloszlat, hogy később lehetővé tegye az átalakulást. Elpusztít egy formát, hogy képes legyen egy jobbat alkotni, minthogy a szeretetnek nincs szüksége a feloszlatásra, hogy átalakítson; rendelkezik az átalakítás közvetlen hatalmával. A szeretet olyan, mint egy láng, ami a szilárdat átváltoztatja valami képlékennyé és még szublimálja is ezt a képlékeny dolgot egyfajta tisztított gőzzé – nem pusztít, átalakít.

Lényegében, eredetében a szeretet olyan, mint egy láng, egy fehér láng, mely leküzd minden ellenállást. Te magad is megtapasztalhatod ezt: bármilyen nehézség is van létedben, bármilyen terhe a felhalmozott hibának, tudatlanság, alkalmatlanság és rosszakarat, egyetlen másodperce ennek a tiszta, elemi, legfelső szeretetnek feloszlatja, mint egy mindenható láng; egyetlen perc és a teljes múlt eltűnhet, egyetlen pillanat, melyben azt lényegében megérinted és a teljes teher elfogyott.

És nagyon egyszerű elmagyarázni, hogyan tudja egy személy, aki rendelkezik ezzel a tapasztalattal elterjeszteni, hogyan tud másokra hatni; mivel ahhoz, hogy rendelkezhess ezzel a tapasztalattal, meg kell érintened az egyet, az egész megnyilvánulás legfelső Lényegét, az Eredetet és a Lényeget, minden Forrását és Valóságát; és egyszerre belépsz az Egység birodalmába – ahol többé az egyének semmilyen módon nem különülnek el, csak egyetlen rezgés van, melyet külső formában ismételni lehet a végtelenségig. 11

Ha elég magasra emelkedsz, minden dolog szívében találod magad. És ami meg tud nyilvánulni ebben a szívben, meg tud nyilvánulni minden dologban. Ez az a nagy titok, az individuális formában való isteni megtestesülés titka, mivel a dolgok szokásos menete szerint, ami megnyilvánul a középpontban, az csak az ébredéssel és az individuális formában lévő akarat válaszával valósul meg a külső formában.

Minthogy ha a központi Akarat állandóan és tartósan képviselteti magát egy individuális lényben, ez az individuális lény közvetítőként szolgálhat ezen Akarat és minden lény között és akarhat értük. Minden, amit ez az individuális lény észlel és ajánl az ő tudatosságában a legfelső Akaratnak, ugyanúgy válaszra lel, mintha az minden egyes individuális lénytől származna. És ha bármilyen okból az individuális elemeknek többé kevésbé tudatos és önkéntes kapcsolatuk van ezzel a reprezentatív lénnyel, a kapcsolatuk növeli a hatékonyságot, a reprezentatív egyén hatékonyságát; és így a legfelsőbb Tett sokkal konkrétabb és állandóbb módon tud hatni az Anyagban.

De mivel ez mindenható erejű, némi befogadóképességet szükséges előkészíteni a földön, hogy a hatások ne legyenek megrázóak. Sri Aurobindo elmagyarázta ezt levelei egyikében. Valaki megkérdezte őt: „Miért nem jön azonnal?” Ő valami ilyesmit válaszolt: ha az isteni szeretet az ő lényegében megnyilvánulna a földön, olyan lenne, mint egy bomba; mivel a föld nem elég alkalmazkodó, sem elég befogadó ahhoz, hogy képes legyen kiszélesíteni magát ezen szeretet dimenzióihoz. Nem csak arra van szüksége, hogy megnyíljon, hanem hogy kiszélesítse magát és sokkal alkalmazkodóbbá váljon – még mindig túl merev Anyag. Még a fizikai tudatosság lényege – nem csak a leginkább materiális Anyag, hanem a fizikai tudatosság lényege - is túl merev.

1961. Január

11 Később a tanítvány kérdezte Anyát: „Egyetlen egy rezgés az, amit meg lehet ismételni végtelenszer, vagy ami megismétlődik végtelenszer?” Anya válaszolt: „Egyszerre több dolgot is értek alatta. Ez az egyetlen rezgés mindenhol statikus, de ha valaki tudatosan realizálja, meg van az ereje ahhoz, hogy aktívvá tegye, bárhová is irányítja; mondhatni ő nem mozdít semmit, mégis a tudatosság nyomása aktívvá teszi, bárhová is irányítja tudatosságát.”

50.  Gyűlölni a bűnöst a legnagyobb bűn, mert ez Isten gyűlöletét jelenti; mégis, aki elköveti ezt, sütkérezik a magasabb rendű erényének fényében.

Amikor belépünk egy bizonyos tudatosságállapotba, tisztán látjuk, hogy képesek vagyunk bármire, és hogy tulajdonképpen nincs egyetlen egy „bűn” sem, ami elvileg nem a miénk. Helyes ez a meggyőződés? És mégis lázadunk és idegenkedünk bizonyos dolgoktól: mindig van valahol valami, amit nem tudunk elfogadni. Miért? Mi az igaz hozzáállás, a hatékony hozzáállás a gonosszal szemben? 12

Hogyan segíthet egy valaki kigyógyítani gonoszságot és rondaságot? Azt lehetne mondani, hogy van egyfajta együttműködési vagy cselekvési hierarchia: van egy negatív segítség és egy pozitív segítség. Nincs egyetlen egy bűn sem, ami nem a miénk… Ezt tapasztalod, amikor valamilyen okból vagy másból – az ügytől függően – kapcsolatba lépsz az univerzális tudatosságállapottal – nem annak korlátlan lényegében, hanem az Anyag bármely szintjén. Van egy atomi tudatosság; van egy tisztán materiális tudatosság; és van, még inkább, egy generális pszichológiai tudatosság. Amikor a bemenetel által, az egóból való egyfajta kivonulás által, kapcsolatba kerülsz e tudatosságzónával, mondjuk egy földi vagy kollektív emberi pszichológiai zónával – van egy különbség közöttük: míg a „kollektív emberi” az korlátozott, addig a „földi” magába foglal valamennyi állati mozgást, még növényi mozgásokat is; de minthogy a jelen esetben, a bűnösség, bűn, gonosz morális fogalma kizárólag az emberi tudatossághoz tartozik, egyszerűen a kollektív emberi pszichológiai tudatosságot használjuk – ha eme azonosítás révén kapcsolatba kerülsz vele, természetesen úgy fogod érezni vagy látni vagy tudni, hogy képes vagy bárhol, bármilyen emberi mozdulatra. Ez bizonyos mértékben egy igazság-tudat - ez az egoista felfogás arról, hogy mi tartozik hozzád vagy mi nem, hogy mit tehetsz és mit nem, ekkor eltűnik; rájössz, hogy az emberi tudatosság alapvető struktúrája olyan, hogy bármelyik emberi lény képes bármit megtenni. És mivel egy igazság-tudatban vagy, egyszerre csak az az érzésed, hogy a bírálatok, idegenkedések vagy elutasítások abszurdak. Ott elvileg minden az. És ha az erő bizonyos áramlásait – amelyeket általában nem tudsz nyomon követni; látsz jönni és menni, de rendszerint az eredetük és irányuk ismeretlen – ha ezen áramlatok bármelyike beléd hatol, bármit megtehet veled.

Ha mindig megtudsz maradni ebben a tudatosságállapotban, egy idő után - feltéve, hogy fenntartod magadban Agni lángját, a megtisztulás és haladás lángját – nem csak arra leszel képes, hogy megelőzd ezeket a mozgásokat, hogy aktív formát öltsenek benned és anyagként is kifejezzék magukat, hanem hogy a mozgás teljes természetére hass és átalakítsd azt. De, természetesen, hacsak nem értél el egy nagyon magas szintű realizálást, gyakorlatilag lehetetlen ezt a tudatosságállapotot sokáig fenntartani. Szinte azonnal visszazuhansz az önálló én egoista tudatosságába. És akkor visszajön minden nehézség: az undor, a lázadás bizonyos dolgok ellen, a horror, melyet felébresztenek benned, stb.

Valószínűleg – biztos is – hogy amíg önmagad teljesen át nem alakulsz, az undor és lázadás e mozgásai szükségesek ahhoz, hogy megtehesd magadban mindazt, amit meg kell tenni, hogy bezárhasd az ajtót. Végül is a probléma az, hogy nem szabad engedni nekik hogy megnyilvánuljanak.

Egy másik aforizmában Sri Aurobindo azt mondja – már nem emlékszem a pontos szavaira – hogy a bűn pusztán valami, ami nincs a megfelelő helyén. Ebben az örökös Létesülésben semmi sem ismétli meg önmagát, és vannak dolgok, melyek eltűnnek, úgy szólván a múltba; és amikor eltűnésük szükségessé válik, a mi igazán limitált tudatosságunk számára ezek a dolgok rosszá és taszítóvá válnak. És mi lázadunk ellenük, mert az idejük lejárt. De ha átfogó látással rendelkeznénk, ha magunkban tudnánk tartani egyszerre a múltat, a jelent és a jövőt – mint, ami valahol fölöttünk áll – meglátnánk e dolgok relativitását, és hogy mindenek előtt az evolúció progresszív Ereje az, ami megadja számunkra az akaratot az elutasításhoz; és hogy bárhol is legyen a megfelelő helyük, egészen elfogadhatóak. Csakhogy, gyakorlatilag lehetetlen ezzel a tapasztalattal rendelkezni, hacsak nincs teljes víziód, vagyis az a vízió, mely egyedül csak a Legfelsőhöz tartozik! Ebből adódóan először is a Legfelsőbbel kell azonosítanod magad; majd ezt követően, ezzel az azonosítással visszatérhetsz egy kellően kivetített tudatossághoz és olyannak láthatod a dolgokat, amilyenek. De ez az alapelv, és amennyiben képes vagy realizálni ezt, elérsz egy olyan tudatosságállapotot, ahol egy teljes bizonyosság mosolyával nézhetsz mindenre, mivel minden olyan, mint amilyennek lennie kell.

Természetesen az emberek, akik nem gondolnak bele elég mélyen, azt fogják mondani: „Ó, de ha mindent olyannak látnánk, mint amilyennek lennie kell, akkor semmi sem mozogna!” Nem, hiszen nem akadályozhatod meg a dolgok mozgását! Még egy másodperc tört részére sem állnak meg a mozgásban. Ez egy folyamatos, teljes átalakulás, egy sosem szűnő mozgás. És mivel nehéz így éreznünk, elképzelhető az számunkra, hogy ha belépnénk egyes tudatosságállapotokba, a dolgok nem változnának. De még akkor is, ha egy látszólag teljes tehetetlenségbe lépnénk be, a dolgok akkor is tovább változnának, akárcsak mi!

Alapvetően az undor, lázadás, harag, az erőszak minden ilyen mozgása szükségszerűen a tudatlanság és korlátoltság mozgása, mindazzal a gyengeséggel, amit a korlátoltság képvisel. A lázadás gyengeség – egy tehetetlen akarat érzése. Úgy fogod – vagy azt hiszed, hogy úgy fogod – érezni, látni, hogy a dolgok nem olyanok, mint amilyeneknek lenniük kellene és lázadni fogsz mindaz ellen, ami nem egyezik azzal, amit látsz. Pedig ha mindenható lennél, ha akaratod és víziód mindenható lenne, nem lenne alkalmad lázadni, mindig úgy látnád, hogy minden dolog olyan, mint amilyennek lennie kell. Ha felmegyünk a legfelső szintre és egyesülünk a legfelsőbb Akarat tudatosságával, azt látjuk minden egyes másodpercben, az univerzum minden egyes percében, hogy minden pontosan olyan, mint amilyennek lennie kell, pontosan olyan, mint amilyennek a Legfelsőbb akarja. Ez teljhatalom. És az erőszak minden mozgása nem csak szükségtelenné, hanem végképp nevetségessé válik.

Ebből kifolyólag csak egyetlen megoldás van: egyesíteni magunkat a legfelsőbb Akarattal, törekvés, koncentráció, belsővé tétel és azonosítás által. És ez egyszerre teljhatalom és tökéletes szabadság. És ez az egyetlen teljhatalom és az egyetlen szabadság; minden más csak megközelíti ezt. Talán az úton jársz, de ez nem minden. Tehát ha ezt tapasztalod, rájössz arra, hogy ezzel a legfelsőbb szabadsággal és legfelsőbb hatalommal ott van egy teljes béke és nyugalom, ami soha nem hagy cserben.

Következésképp, ha valami olyat érzel, ami nem ez, egy lázadás, egy undor, valami, amit nem tudsz elfogadni, azt jelenti, hogy van egy olyan részed, melyet még nem érintett meg az átalakulás, valami, ami megőrizte a régi tudatosságot, valami, ami még mindig az ösvényen maradt – ennyi az egész.

Ebben az aforizmában Sri Aurobindo azokról szól, akik gyűlölik a bűnöst. Senki sem gyűlölheti a bűnöst.

Ez ugyanaz a probléma, más szemszögből nézve. De a megoldás ugyanaz.

Nem gyűlölni a bűnöst nem túl nehéz, de nem gyűlölni az erényest már sokkal inkább. Könnyű megérteni egy bűnöst, könnyű megérteni egy szerencsétlen nyomorultat, de az erényest…

De valójában, amit gyűlölsz bennük, az az önteltségük, csak is az. Mert végtére is, igazuk van, hogy nem tesznek rosszat – ezért nem okolhatod őket! De mindezért felsőbbrendűnek gondolják magukat. És ez az, amit oly nehéz tolerálni: a felsőbbrendűség érzetüket, azt, ahogyan magasságukból letekintenek minden szegény ördögre – akik semmivel sem rosszabbak, mint ők!

Ó, erről már csodálatos példákat láttam!

Vegyünk például egy nőt, akinek vannak barátai, akik nagy kedvelik őt, mert különleges kapacitásokat látnak benne, mert kellemes a társaságában lenni, mindig lehet tőle tanulni. Majd egyszer csak, egyes körülmények egybeesése által, ezt a személy elkerüli a társadalom, mert egy másik férfival volt, vagy, mert valaki mással él hivatalos házasság nélkül, röviden, minden ilyen társadalmi dolog miatt, melyek önmagukban nem bírnak értékkel. És minden barátja – nem azokról beszélek, akik igazán szerették őt – minden ismerőse, mindenki, aki kedvesen fogadta őt, aki üdvözölte és egy kedves mosollyal köszöntötte őt, amikor az utcán találkozott vele, már másik irányba fordítja a fejét és egy pillantás nélkül elsétál mellette – ez történt még itt Ashramban is! Nem szeretném részletezni, de akárhogy is, néhány esetben történt valami, ami megsértette az elfogadott társadalmi szabályokat és azok az emberek, akik annyi szeretetet és szimpátiát mutattak – ó, néha azt mondanák, „Ez a személy elveszett!”

Ha ilyen dolog történik a nagyvilágban, teljesen természetesnek tartom, de ha itt történik, mindig egy kisebb sokkot kapok, úgy értem, ilyenkor azt mondom magamnak: „Nahát, nahát, nem jutottak ezen túl!”

Még azok az emberek is, akik azt vallják, hogy ők megértőek, hogy fölötte állnak ezeknek a „konvencióknak”, egyenesen csapdába esnek, azonnal. Majd, hogy megvédjék lelkiismeretüket, azt mondják: „Anya nem hagyja ezt. Anya nem engedi ezt. Anya nem tolerálja ezt!” – hozzáadva még egy ostobaságot a meglévőkhöz.

Nagyon nehéz kikerülni ebből az állapotból. Ez az igazi álszentség, a társadalmi méltóság érzése. De ez szűklátókörűség, hiszen egy kis intelligenciával rendelkező személyt nem fog valami ilyen tetten érni. Például azok az emberek, akik beutazták a világot és láttak minden ilyen társadalmi szabályt éghajlattól, fajtól, szokástól, még időtől és időszaktól függően is, mosolyoghatnak mindezen. De a józaneszű emberek – huh!

Ez egy alapvető szakasz. Amíg nem jutottál ki ebből az állapotból, alkalmatlan vagy a jógára. Mert igazából, nem vagy kész a jógára, amíg ebben az állapotban vagy. Ez egy kezdetleges állapot.

1961. Január

51. Amikor igazságos haragról hallok, akkor csodálkozom az ember önámításának képességén.

Amikor valaki megtéveszti önmagát, mindig jóhiszemüleg teszi. Mindig mások javára tesz vagy az emberiség boldogulásáért és azért, hogy szolgáljon téged - persze ez magától érthetödő! Hogyan téveszti meg valaki önmagát?

Úgy érzem feltettél egy kérdést magadnak. Mert a kérdésedet kétféleképpen lehet értelmezni. Az ember megteheti az iróniának és humornak ugyanebben a szellemében ahogy Sri Aurobindo megtette az aforizmájában, amikor csodálkozik az ember önámításának képességén. Vagyis beteszed magadat valakinek a helyébe aki becsapja magát és azt mondod "De én jóhiszemű vagyok! Mindíg mások javát akarom, stb. - az emberiség boldogulását, szolgálni az istenit, ez magától értetődik! És hogyan vagyok képes becsapni önmagamat?"

De aktuálisan, két módon csaphatjuk be magunkat, amelyek igencsak különböznek egymástól. Például előfordulhat, hogy megdöbbensz, nem személyes okokból, hanem a jóakaratod és az Isteni szolgálata iránti elkötelezettséged miatt, amikor azt látod, hogy emberek helytelenül cselekszenek, önzőek, hűtlenek és csalnak. Bizonyos idő után te már túlléptél ezeken a dolgokon, nem engeded, hogy azok megnyilvánuljanak benned, de olyan mértékben, amennyire kötődsz a szokványos tudatossághoz, a szokványos látásmódhoz, a szokványos élethez, a szokványos gondolkodásmódhoz, ezek a vonások még léteznek és lappanganak benned, mivel azon tulajdonságok ellentétei, amelyek eléréséért küzdesz. Ez az ellentét fennáll, amíg felül nem kerekedsz rajta, és magad mögött nem hagyod mind a tulajdonságot, mind annak hiányát. Tehát amíg bírod az erényt, az ellentéte is mindig lappangani fog benned; csak akkor fog eltűnni, amikor meghaladod az erényt és annak hiányát is.

Tehát ez a fajta felháborodásod abból fakad, hogy még nem vagy túl rajta; olyan szinten vagy, hogy mélyen helyteleníted és te magad nem cselekednél így. Eddig a pontig szót sem érdemes ejteni, hacsak nem nyilvánítod ki erőszakosan a felháborodásod. Ha harag jelenik meg benned, az azt jelenti, teljes az ellentmondás az érzés között, amelyre törekszel, és a tett között, ahogyan másokra reagálsz. A harag a vitális erő torz formája, a sötét és meg nem tisztult vitálisé, amely a szokványos tetteknek és reakcióknak van alávetve. Ha tudatlan és egoisztikus egyéni akarat használja ezt a vitálist, amely más egyéni akaratokkal szembe kerül, az erő az ellentét nyomása alatt haraggá változik, és megpróbálja erőszakkal elérni azt, amit pusztán az erejével nem tudott elérni.

Ezenfelül a harag, mint az erőszak minden más fajtája, mindig a gyengeség, tehetetlenség és képtelenség jele.

És itt az önbecsapás csupán annyi, hogy elfogadjuk, vagy hízelgő jelzőket aggatunk a haragunkra - pedig a harag csak vak, tudatlan és aszurikus vagy is démoni lehet, tehát a fénnyel ellentétes.

De ez viszont még mindig a jobbik eset.

Van még egy. Vannak emberek, akik nem is tudnak róla, - vagy nem akarnak tudni róla - mindig a saját személyes érdeküket követik, saját magukat, saját kötődéseiket, elképzeléseiket részesítik előnyben. Ók nem az Isteninek élnek, mégis erkölcsi és jógikus elképzeléseket használnak fel, hogy elrejtsék személyes késztetéseiket. De ezek az emberek duplán becsapják magukat: nem csak a külső tevékenységükben, a másokkal való kapcsolatunkban vezetik félre saját magukat, hanem saját személyes mozgásaikban is; ahelyett, hogy az istenit szolgálnák, a saját egoizmusukat szolgálják. Ez nagyon gyakran megesik! Egyesek saját személyiségüket, saját egoizmusukat szolgálják, miközben azt tettetik, hogy az Isteni szolgálatában állnak. Ekkor ez már nem is önbecsapás, ez képmutatás.

A mentális szokás, ami arra késztet, hogy mindent tetszetős külsővel fedjünk el, hogy mindenre kedvező magyarázatot találjunk, néha nagyon kifinomult, de néha annyira kezdetleges, hogy senki mást nem tévesztünk meg, csak saját magunkat. Szokásunk mentegetőzni, kedvező mentális kifogásokat kitalálni, kedvező mentális magyarázatot adni mindarra, amit teszünk, amit mondunk, és amit érzünk. Például akinek nincs önuralma és arcon csap valakit, hajlamos indulatát majdnem hogy isteni haraggá minősíteni!

Ez elképesztő, lenyűgöző - az önbecsapás ereje és az elme azon képessége, hogy minden tudatlanságra, butaságra kiváló igazolást tud találni.

Nem csak egy szórványosan előforduló tapasztalatról van szó, hanem olyasmiről, amit percről percre megfigyelhetünk. Másokban persze sokkal könnyebb felfedezned. Ha azonban közelről figyeled magad, akkor egy nap ezerszer is észreveszed, hogy elnéző vagy magaddal szemben: "Ó, de hát ez nem ugyanaz!" Amit te csinálsz, az persze sohasem ugyanaz, mint amit a szomszédod csinál!

1961. január

52.  Az egy csoda, hogy az emberek képesek szeretni Istent, és mégis kudarcot vallanak az emberiség szeretetével. Kit is szeretnek ilyenkor?

Lehetséges az Istenit filantrópia útján elérni?

Az attól függ, hogy mit értesz filantrópia alatt. Általában, azokat nevezzük filantrópoknak, akik jótékony munkát végeznek. Sri Aurobindo nem használja itt a filantrópia szót, mivel általános értelemben a filantrópia egy társadalmi és konvencionális attitűd, egy fajta túlzott egoizmus, amely nem szeretet, hanem egy lekezelő szánalom, ami egy leereszkedő modort feltételez. Ebben az aforizmában Sri Aurobindo azokra utal, akik magányosan követik az aszkéta ösvényt, kutatva a magányos Istent, törekedve a világtól és emberektől való teljes elzárkózásra.

De Sri Aurobindo számára az emberek az Isteni részét képezik; és ha igazán szereted az Istenit, hogy nem tudod szeretni az embereket, holott ők az Ő aspektusai?

1961.január 18.

53.  A vallási felekezetek marakodása olyan, mint az edényeknek a civakodása, hogy melyiknek lesz egyedül megengedve, hogy tartalmazza a halhatatlanná tevő nektárt. Hagyjuk őket veszekedni, nekünk az a dolgunk, hogy hozzáférjünk a nektárhoz, legyen az bármelyik edényben, és elérjük a halhatatlanságot.

54.  Azt mondják, hogy az edény illata átalakítja a szeszt. Ez az íz; de mi képes megfosztani a halhatatlanná tevő képességétől?

(1) Mi ez a halhatatlanná tévő nektár, melyről Sri Aurobindo beszél? Mi van ebben a nektárban, ami a halhatatlanság hatalmát adja számunkra? Ez fizikai halhatatlanság?

(2) Amikor megtaláljuk ezt a nektárt, mi történik a vallási szektákkal? Elérik a céljukat? 15

A halhatatlanná tévő nektár a legfelsőbb Igazság, a legfelsőbb Tudás, az Egység a Legfelsőbbel, mely a halhatatlanság tudatosságát nyújtja. Minden vallási szektának meg van a saját módszere az Isteni megközelítéséhez, ezért hasonlítja őket Sri Aurobindo különböző edényekhez. De ő azt mondja: Nem számít, hogy melyik ösvényt követed, egyedül a cél fontos, és a cél azonos, bármelyik ösvényt is követed. A nektár ugyanaz, bármelyik edény tartalmazza is. Egyesek szerint az edény íze, az ösvény, melyet követsz, megváltoztatja a nektár ízét, vagyis befolyásolja az Istenivel való egyesülésed. Sri Aurobindo válaszol: A megközelítés talán más, mindenki azt választja, amelyiket előnyben részesíti, vagy amelyik leginkább megfelel az ízlésének, de a nektár maga, az Istenivel való egyesülés, mindig megtartja a hallhatatlanság hatalmát. Most, amikor azt mondjuk, hogy az Istenivel való egyesüléssel megszerezzük a halhatatlanság tudatosságát, az azt jelenti, hogy a bennünk lévő tudatosság egyesül azzal, ami halhatatlan és evégett halhatatlannak érzi magát. Tudatában leszünk azoknak a területeknek, ahol a halhatatlanság létezik. De ez nem jelenti azt, hogy a mi fizikai anyagunk átalakul és halhatatlanná válik. Ehhez egy egészen más eljárás szükséges. Először is, nem csak hozzá kell jutnod ehhez a tudatossághoz, hanem le is kell hoznod az anyagi világba és engedned kell dolgozni nem csak a fizikai tudatosság átalakításán, hanem a fizikai anyag átalakításán is, mely egy egészen tekintélyes feladat.

Végezetül, nem szabad összekeverned a személyes megvalósulást és az emberiség egészének megvalósulását. Amint megtaláltuk a nektárt, fölé kerülünk minden vallási szektának; nincs többé semmilyen értelmük vagy hasznuk számunkra. De általában, az emberek számára általában, ezek a dolgok továbbra is ösvényként tartják meg értéküket és hasznosságukat, amíg el nem érik a megvalósulást.

1961.január 28.

55.  Légy tágas bennem, ó Varuna; légy hatalmas bennem, ó Indra; ó Nap, légy nagyon fényes és ragyogó; ó Hold, légy csupa báj és üdeség. Légy kegyetlen és rettenetes, ó Rudra; legyetek féktelenek és sebesek, ó Marutok; légy erős és bátor, ó Arjama; légy érzéki és élvezetes, ó Bhaga; légy gyöngéd és kedves és szerető és szenvedélyes, ó Mitra. Légy világos és feltáró, ó Hajnal; ó Éj, légy ünnepélyes és várandós. Ó Élet, légy teljes, készséges és derűlátó; ó Halál, vezesd lépteimet palotából palotába. Hangold össze ezeket mind, ó Brahmanaszpati. Ne legyek alávetve ezeknek az isteneknek, ó Káli.

Miért tulajdont Sri Aurobindo nagyobb jelentőséget Kalinak?

Jó és szükséges birtokolni minden isteni sajátságot, melyet ezek az istenek képviselnek és szimbolizálnak; ezért hívja és kéri őket Sri Aurobindo, hogy vegyék birtokba természetét. De annak, aki a Legfelsőbbel akar egyesülni, aki a legfelsőbb Megvalósulásra vágyik, ez nem lehet elegendő. Végezetül ezért hívja fel Kalit, hogy megadja neki a hatalmat ahhoz, hogy tovább jusson mindegyiknél. Mivel Kali az egyetemes Anya leghatalmasabb aspektusa és az ő hatalma nagyobb, mint az általa megalkotott összes istené. Vele egyesülni annyit tesz, mint hatalmasabbá, teljesebbé, erősebbé válni, mint az összes isten együtt véve és ez az oka annak, hogy Sri Aurobindo a vele való egyesülést a többiek fölé helyezi és azon is túl.

1961.február 2.

56.  Ó, lelkes vitatkozó, amikor felülkerekedsz egy vitában, akkor vagy nagyon szánalomra méltó; mert elszalasztottál egy lehetőséget, hogy kitágítsd tudásodat.

Mi a haszna a vitának? MI a legjobb módja annak, hogy valaki megértesse másokkal, amit igaznak gondol?

Általában, akik szeretik megvitatni a dolgokat, ők azok, akiknek szükségük van az ösztönző ellentmondásra ahhoz, hogy tisztázzák ideáikat.

Ez egyértelműen az alapfokú intellektuális fokozat jele.

De ha pártatlan szemlélőként tudsz „megjelenni” a vitában – még akkor is, ha részt veszel benne és közben a másik személy veled beszél – ez a lehetőség mindig hasznodra válhat, megfontolni egy kérdést vagy egy problémát különböző szemszögekből; és azáltal, hogy ellentétes nézeteket próbálsz meg összeegyeztetni, tágíthatod ideáidat és egy átfogóbb szintézis felé emelkedhetsz.

Arról, hogy mi a legjobb módja másoknak bizonyítani, amit valaki igaznak érez, az az, hogy meg kell élni azt – nincs más mód.

Hogy van az, hogy elveszítünk egy esélyt tudásunk tágítására azáltal, hogy nyerünk egy vitában?

A vita sosem más, mint vélemények egy konfliktusa; és a vélemények nem mások, mint az igazság nagyon töredékes aspektusai. Még ha képes is lennél összerakni és szintetizálni minden véleményt egy adott témában, még akkor sem érnél el semmit, csak az igazság egy nagyon tökéletlen kifejezését.

Ha nyersz egy vitában, az azt jelenti, hogy a véleményed nyert más véleménye fölött, nem feltétlenül azért, mert a tiéd igazabb volt, mint az övé, hanem mert jobb voltál érveid forgatásában, vagy, mert te egy makacsabb vitázó voltál. És arról meggyőződve jössz ki a vitából, hogy igazad abban, amit állítasz; és tehát elveszítesz egy esélyt, hogy meglásd a kérdés egy más szemszögből, másból, mint a sajátod és hozzáadd az igazság egy aspektusát ahhoz vagy azokhoz, melyeket már birtokolsz. Saját gondolatod börtönében maradsz és visszautasítod tágítását.

1961.március 17.

57. Mivel a tigris a természete szerint cselekszik, és semmi másra nem képes, ezért isteni, és semmi gonoszság nincs benne. Ha kételkedne önmagában, akkor bűnöző lenne.

Mi lenne az ember számára teljesen természetes állapot? Miért kérdőjelezi meg magát?

A földön¹ az ember átmeneti lény. Így a fejlődése folyamán sok egymást követő természettel rendelkezett, ami egy felívelő görbe pályáját követte és addig követi, amíg eléri a szupramentális természetet és az ember át nem alakul emberfeletti-emberré. Ez a görbe a mentális fejlődés spirálját adja.

"Természetesnek" hívunk minden olyan spontán megnyilvánulást, ami nem egy választás vagy előre kigondolt döntés eredménye, tehát amely mentes mindenféle mentális tevékenységtől. Így ha valaki kevéssé tudatosodott vitális spontaneitással rendelkezik, egyszerűségében "természetesebbnek" tűnik. Ez a természetesség azonban nagyon hasonló az állatéhoz és az emberi fejlődés skálájának legalján áll. Az ember csak akkor nyeri vissza ezt a mentális hatásoktól mentes spontaneitást, amikor eljut a szupramentális állapotba, tehát amikor meghaladja elméjét, és belép a magasabb Igazságba.

Addig értelemszerűen a viselkedése természetes! Az elmével viszont a fejlődés nem csupán elferdült, hanem el is torzult, mivel az elme természeténél fogva nyitott a kiforgatásra, és már az elejétől fogva kifordult magából, vagyis jobban mondva az aszurikus (démonikus, sötét) erők kiforgatták. És a kiforgatás e szintje azt a benyomást kelti, hogy nem természetes.

Miért kérdőjelezi meg az ember magát? Egyszerűen azért, mert ilyen az elme természete!

Amint az elme elkezdett individualizálódni, megjelent az elkülönülés éles érzése, valamint egyfajta, többé-kevésbé egyértelmű benyomás a választás szabadságáról - mindez, e pszichológiai állapotok a mentális élet természetes következményei, és mindennek utat nyitnak, amit látunk, az aberrációtól kezdve a legszigorúbb elvekig. Az elmének az az illúziója, hogy választhat a dolgok közül. Ám ez a benyomás egy igaz elv eltorzulása, ami csak akkor valósulhat meg teljesen, ha a lélek vagy a pszichikus lény megjelenik a tudatban, és átveszi a lény irányítását - ha az ember élete valóban a felsőbb Akarat megnyilvánulásává válik, amely személyesen és tudatosan fejezi ki magát. Az átlagos emberi állapotban azonban ez rendkívül kivételes eset, és az átlagos emberi tudat számára egyáltalán nem természetes - úgy tűnik szinte természetfeletti!

Az ember azért kérdőjelezi meg magát, mert a mentális eszköznek minden lehetőséget látnia kell. Ennek a közvetlen következménye a jó és rossz, a helyes és a helytelen fogalma, és minden szenvedés, mi ezekből ered. Nem állíthatjuk, hogy ez egy rossz dolog; ez egy köztes állapot - nem túl kellemes, de még mindig ... az elme fejlődéséhez bizonyosan elkerülhetetlen.

1961. március 17.

¹ Anya hozzátette: Ez a kis részlet nem felesleges; azért emeltem ki, hogy 'a földön', mert az ember nem csupán a földhöz tartozik: lényegében az ember univerzális lény, de a földi megnyilvánulása különleges. _(vissza)

58.  Az állat, mielőtt erkölcstelenné vált, még nem evett a jó és rossz tudásának fájáról; az isten lemondott róla az örök élet fájáért; az ember a felső mennyország és az alsó természet között helyezkedik el.

Igaz, hogy volt egy földi paradicsom? Miért lett kiűzve az ember?

Történelmi szempontból nézve (nem a pszichológiairól beszélek, hanem a történelmi szempontról), ha az emlékeimre hagyatkozok – csak nem tudom bizonyítani; semmit sem lehet bizonyítani, és nem hiszem, hogy lenne bármilyen valódi történelmi bizonyíték, azaz, valami ami meg lenne őrizve, vagy mindenesetre még egyet sem találtak – de az alapján, amire én emlékszek, biztosan volt egy perc a föld történelmében, amikor létezett egyfajta földi paradicsom, abban az értelemben, hogy az egy tökéletesen harmónikus és természetes élet volt; vagyis összhangban volt az elme megnyilvánulása, akkor még teljes összhangban volt a Természet emelkedő menetével és teljesen harmonikus, perverzió vagy elferdítés nélküli volt. Ez volt az elme anyagi formákban való megnyilvánulásának első szakasza.

Hogy meddig tartott? Nehéz megmondani. De az embernek egy olyan élet volt, mely az állati élet egyfajta kivirágzásának tekinthető. Van egy emlékem egy életről, melyben a test tökéletesen alkalmazkodott a természetes környezetéhez és az éghajlat alkalmazkodott a test igényeihez, a test az éghajlat igényeihez. Az élet teljesen spontán és természetes volt, csak úgy, mint ahogy egy ragyogóbb és tudatosabb állati élet lett volna; de nem volt egyetlen olyan bonyodalom és elferdítés sem, amilyet az elme később fejlődési folyamatába behozott. Megvan az emlékem arról az életről – meg volt; újra átéltem, amikor tudatába kerültem a földi élet egészének. De nem tudom megmondani, hogy meddig tartott, sem azt hogy milyen területre terjedt ki. Nem tudom. Csupán a körülményre emlékszem, az állapotra, milyen anyag volt a Természet, milyen volt akkor az emberi forma és az emberi tudatosság, valamint az efféle harmónia minden más elemmel a földön – harmónia az állati élettel, és oly nagyszerű harmónia a növényi élettel. Volt egyfajta spontán tudás, hogyan kell használni a Természet dolgait, tudás a növények tulajdonságairól, gyümölcsökről és minden zöldségről, melyet a Természet csak nyújthat. Nincs agresszivitás, nincs félelem, nincsenek ellentmondások, sem súrlódások és nincsenek egyáltalán perverziók – az elme tiszta, egyszerű, ragyogó és gondtalan volt.

Minden bonyodalom és elferdítés csak az evolúció előrehaladtával, az evolúció menetével kezdődött, amikor az elme elkezdett önmagában fejlődni, önmagáért. Tehát a Keletkezés-történet, mely oly gyerekesnek tűnik, tartalmaz némi igazságot. A régi tradíciókban, mint amilyen a Keletkezésé, minden betű21 egy különleges tudást takart, ez volt az akkori tradícionális tudás összegzésének egy grafikus módja. De ettől függetlenül, még a szimbolikus történetnek is volt valóságalapja, abban az értelemben, hogy valóban volt egy időszak a földön – a mentalizált anyag emberi formákban való első megnyilvánulása– mely még mindig teljes harmóniában volt mindazzal, ami megelőzte őt. Csak később történt…

És a tudás fájának szimbóluma azt a fajta tudást ábrázolja, mely többé már nem isteni, hanem anyagi tudás, mely a megosztottság-érzetből származik, és amely kezdett mindent tönkre tenni. Meddig tartott ez az időszak? Mivel az én emlékeimben is olyan volt, mint egy majdnem halhatatlan élet, és úgy tűnik, hogy egy evolúciós baleset volt, mely szükségessé tette a formák szétesését…a haladásért. Tehát nem tudom megmondani, hogy meddig tartott. És hol? Bizonyos benyomások alapján – de ezek csak benyomások – úgy tűnik, hogy a környékén volt… Nem tudom pontosan, hogy Ceylon és India ezen oldalán volt vagy a másikon (Anya rámutat az Indiai Óceánra, először Ceylon és India nyugati részére, majd kelet felé, Ceylon és Java közé), de bizonyára egy olyan hely volt, ami többé már nem létezik, melyet feltehetően elnyelt a tenger. Van egy nagyon tiszta vízióm erről a helyről és egy nagyon tiszta tudomásom erről az életről és formáiról, de nem tudok semmilyen anyagi részletet adni. Az igazat megvallva, amikor újraéltem ezeket a perceket, nem érdekeltek a részletek. Egy másik elmeállapotban lenni és nem érdeklődni ilyen anyagi részletek iránt; minden pszichológiai faktorokká válik. És az volt… az valami olyan egyszerű, olyan ragyogó, olyan harmonikus volt, túl minden belefeledkezéseinken az idővel és hellyel kapcsolatban – pontosabban túl minden ilyen belefeledkezéseken az idővel és hellyel kapcsolatban. Spontán volt, rendkívülien szép élet, és oly közeli a Természethez, mint egy természetes virágzása az állati életnek. És nem voltak ellenállások, ellentmondások vagy bármi ilyen – minden a lehető legjobb módon történt.

(csend)

Ismételten, más körülmények között, több alkalommal, ugyanaz az emlékem volt. Nem pontosan ugyanaz a jelenet vagy ugyanolyan képek, mert az nem olyasmi volt, amit láttam volna, hanem egy élet volt, amit éltem. Egy ideig, éjszakánként vagy nappalonként, egy bizonyos transzállapotban visszamentem egy élethez, amit éltem és megvolt a teljes tudatosságom arról, hogy az az emberi forma kivirágzása volt a földön – az első emberi formák, melyek képesek megtestesíteni az isteni Lényt. Az volt az. Ez volt az első alkalom, hogy megnyilvánulhattam egy földi formában, egy sajátos formában, egy individuális formában – nem egy „egyetemes” életben, hanem egy indiviuális formában – vagyis az első alkalom, hogy a felső Lény és az alsó lény egyesült a materiális anyag mentalizációja által. Ezt több alkalommal is átéltem, de mindig hasonló körülmények között és egy nagyon hasonló, örömteli egyszerűség érzésével, bonyodalom nélküli, problémák nélküli, minden ilyen kérdés nélküli; nem volt semmi, abszolút semmi ilyen! Az élet örömének egy kivirágzása volt, egyszerűen ennyi, egyetemes szeretetben és harmóniában – virágok, ásványok, állatok: mind harmóniában voltak.

Csak sokkal később volt – de ez egy személyes benyomás – sokkal később volt, hogy a dolgok tönkre mentek volna. Feltehetően azért, mert szükséges volt némi mentális kristályosodás, elkerülhetetlen az általános evolúcióhoz, hogy az elme felkészülhessen arra, hogy valami másra továbblépjen. Ez az ahol…Ahh! Olyan, mint belezuhanni egy lyukba, csúfságba, homályba; azután minden oly sötétté válik, oly csúffá, oly nehézzé, oly fájdalmassá, ez tényleg – tényleg olyan, mint egy zuhanás.

(csend)

Ismertem egy okkultistát, aki mindig azt mondta, hogy ez nem volt – hogyan kell fogalmazni? – elkerülhetetlen. A megnyilvánulás teljes szabadságában az Eredettől való szándékos elválás az oka minden zűrzavarnak. De hogy is lehet ezt elmagyarázni? A szavaink olyan szegényesek, hogy nem tudjuk kifejezni ezeket a dolgokat. Azt mondhatjuk, hogy ez „elkerülhetetlen” volt, mert megtörtént; de ha kívül kerülünk a teremtésen, elképzelhetünk – vagy elképzelhettünk volna – egy teremtést, melyben ez a zűrzavar nem történt volna meg. Gyakorlatilag Sri Aurobindo is ugyanezt mondta, hogy ez egyfajta „baleset” volt, ha úgy tetszik, de egy „baleset”, mely a megnyilvánulásnak egy sokkal nagyobb és sokkal teljesebb tökéletességet adott, mintha nem történt volna meg. De ez még mindig a spekuláció birodalmába tartozik és ezek a spekulációk haszontalanok, enyhén szólva. Mindenesetre, a tapasztalat, az érzés ez: a…(Anya mutat egy hirtelen zuhanást) Ó! Csak úgy hirtelen.

A föld esetében valószínűleg így történt, csak úgy hirtelen: egyfajta felemelkedés, majd egy zuhanás. De a föld csak egy nagyon kicsi pontja a koncentrációnak. Az univerzum esetében valami más történt.

(csend)

Tehát azon idők emléke megőrződött valahol, a föld emlékezetében, azon a vidéken, ahol a föld minden emléke fel van jegyezve, és azok akik képesek ezzel az emlékezettel kommunikálni, mondhatják, hogy a földi paradicsom még mindig létezik valahol, de én nem tudok erről semmit, én nem látom.

Mi van a kígyó történetével? Miért van a kígyónak ennyire rossz megítélése?

A keresztények szerint ő a Gonosz lélek.

(csend)

De mindez egy félreértés.

Az okkultista akiről beszéltem, mindig azt mondta, hogy a Paradicsomról és a kígyóról szóló Bibliai történet helyes értelmezése az, hogy az ember fel akart emelkedni egy állati istenségi állapotból – mint az állatok – az elme fejlődésén keresztül egy tudatos istenségi állapotba– és ezt jelenti az a szimbólum, amikor azt mondják, hogy ettek a tudás fájának gyümölcséből. És a kígyó – ő mindig azt mondta, hogy irizáló volt, vagyis szivárványszínekben játszó – egyáltalán nem volt a Gonosz lélek, az evolúciós erő volt, az erő, az evolúció hatalma, és természetesen az evolúció azon hatalma volt, mely rávette őket, hogy ízleljék meg a tudás gyümölcsét.

És aztán, szerinte, Jehova volt az Aszurák vezére, a legfelsőbb Aszura, az egoista isten, aki mindent dominálni akart és uralma alatt tartani. És amikor megszerezte a legfelsőbb úr szerepét a földi realizálással kapcsolatban, természetesen nem volt elégedett, hogy az embernek mentálisan fejlődnie kell, mert így egy olyan tudáshoz jutna, mely lehetővé tenné, hogy ne engedelmeskedjen többé! Ez feldühítette őt! Mert ez lehetővé tenné az embernek, hogy a tudatosság evolúciós hatalma által egy istenné váljon. És ezért lettek száműzve a Paradicsomból.

Van ebben egy jó adag igazság, jó adag.

És Sri Aurobindo teljesen egyetértett. Ugyanezt mondta ő is. Az evolúciós hatalom az – az elme hatalma – mely az embert a tudás felé vezette, egy szétválasztó tudás felé. És tény, hogy a jó és a rossz érzékelésével az ember öntudatossá vált. De természetesen, ez mindent tönkretett és nem maradhatott többé. Elűzte a saját tudatossága. Többé már nem tudott ott maradni.

De akkor Jehova űzte ki őket vagy a saját tudatosságuk?

Ez csak két különböző kifejezésmódja ugyanannak a dolognak.

Szerintem, minden ilyen régi Szentírás és régi tradíció különböző szintű jelentésekkel bír. (Anya gesztikulál, hogy mutassa különböző szinteket); és egyik vagy másik jelkép az időszak szerint, az emberek szerint, a szükségletek szerint lett kiválasztva és használva. De eljön egy idő – amikor felülemelkedsz minden ilyen dolgon és onnan látod őket, amit Sri Aurobindo „a másik féltekének” hív – amikor felismered, hogy ezek csupán kapcsolatlétesítésre szánt beszédmódok– egyfajta híd vagy összeköttetés az alacsonyabb látási mód és a magasabb tudási mód között. És az emberek, akik vitatkoznak és mondják: „Ó nem! Ez ilyen; ez olyan” – eljön egy idő, amikor ez olyan mulatságosnak látszik, olyan mulatságosnak!

És csak ez, olyan sok ember spontán visszavágása, „Ó ez lehetetlen” – a szó maga is olyan mulatságos! A legcsekélyebb, azt is mondhatnám, a legelemibb intellektuális fejlődés képessé tesz felismerni, hogy még gondolni sem tudnál rá, ha nem volna lehetséges.

(csend)

Ó! Bárcsak megtalálhatnánk újra, de hogyan?

Valóban, tönkretették a földet, tönkretették – tönkre tették a légkört, tönkre tettek mindent! És most, hogy a légkör visszatérhessen abba az állapotba, mint amilyennek lennie kellene – ó! hosszú utat kell megtennünk, és mindenek előtt pszichológiailag. De még az anyag teljes szerkezetét is (Anya érzi a levegőt maga körül), bombáikkal és kísérleteikkel, ó, teljes rendetlenséget csináltak!... Valóban egy rendetlenséget okoztak az anyagban.

Valószínűleg – nem, nem valószínűleg – egészen biztos, hogy szükséges volt gyúrni, köpülni, előkészíteni, hogy betudja fogadni ezt, az új dolgot, amely még nem nyilvánult meg.

Nagyon egyszerű, nagyon harmonikus, nagyon ragyogó, de nem elég teljes. És ez a teljesség tönkretett mindent, de elhozza majd a realizálást, mely végtelenül tudatosabb – végtelenül. És amikor majd a föld újra olyan harmonikussá válik, egyszerűvé, ragyogóvá, tisztává – egyszerű, tiszta, tisztán isteni – és ezzel a teljességgel, majd képesnek kellene lennünk tenni valamit.

(Anya távozásakor észrevett egy ragyogó bíbor Kánna virágot.)

Számtalan ilyen virág volt a földi paradicsom táján, vörös, olyan szép.

1961. március 11.

59.  A vallás egyik legnagyobb vigasztalása, hogy olykor kapcsolatba tudunk kerülni Istennel, és jól elpáholhatjuk őt. Az emberek gúnyolódnak a primitív emberek ostobaságán, akik megverik isteneiket, ha imáik nem hallgattatnak meg; de a gúnyolódók azok, akik ostobák és primitívek.

Hogyan lehet jól megverni Istent?

A vallás mindig hajlamos Istent az ember képmásaként beállítani, egy túlzó és nagyító képmásként, de az eredmény mindig egy emberi sajátosságokkal bíró isten lesz. Ez teszi lehetővé az embereknek, hogy úgy bánjanak vele, mint ahogy egy emberi ellenséggel tennék. Néhány országban, ha az istenük nem azt teszi, amit akarnak, megfogják és belehajítják a folyóba!

De ezek a bálványok nem csupán emberi alkotások? Rendelkeznek önmagukban bármilyen létezéssel?

Bármilyen is a képmás – amit mi lenézően bálványnak hívunk – bármilyen is az istenség külső formája, még ha a fizikai szemünknek csúfnak vagy közönségesnek, vagy szörnyűnek is látszik, egy karikatúrának, mindig benne van annak a dolognak jelenléte, amelyet ábrázol. És mindig van valaki, egy pap vagy egy beavatott, vagy egy szádhu?, egy szannyászin?, aki hatalommal rendelkezik, és aki felhívja – ez általában a papok munkája – felhívja az erőt, a benne lévő jelenlétet. De ez valódi: való igaz, hogy az erő, a jelenlét ott van; és ez az, nem a fa vagy kő vagy fém formája, amit imádnak az emberek – hanem a jelenlétet.

De az európai embereknek egyáltalán nincs meg ez a belső érzékük. Számukra minden egy felszínre hasonlít – még arra sem, csak egy vékony külső rétegre, mely mögött nincs semmi – tehát nem tudják érezni. És mégis tény, hogy a jelenlét ott van; ez egy abszolút igaz tény, ezt garantálom.

Sokan mondják, hogy Sri Aurobindo tanítása egy új vallás. Mondanád rá, hogy egy vallás?

Akik ezt mondják bolondok és azt sem tudják, hogy miről beszélnek. Csak el kell olvasnod mindazt amit Sri Aurobindo írt, hogy tudd, lehetetlen egy vallást az ő munkájára alapozni, mert minden egyes problémát, minden egyes kérdést, annak minden aspektusából bemutat, ezzel megjelenítve az igazságtartalmat minden egyes látásmódban, és elmagyarázza, hogy az Igazság eléréséhez egy szintézist kell megvalósítanod, mely túlhalad minden mentális elgondoláson és megjelenik egy gondolaton túlmutató transzcendenciában.

Tehát a kérdésed második része értelmetlen. Ezenkívül, ha olvastad volna, ami a legutóbbi Buletinben jelent meg, nem is tetted volna fel ezt a kérdést.

Megismétlem, hogy amikor Sri Aurobindoról beszélünk, nincs szó sem egy tanításról, még egy kinyilatkoztatásról sem, csak a Legfelsőbb egy cselekedetéről; ezen semmilyen vallás nem alapulhat.

De az emberek annyira ostobák, hogy mindent vallássá tudnak változtatni, olyan nagy szükségük van egy rögzített keretrendszerre szűk látókörük és korlátozott tetteik számára. Nem érzik magukat biztonságban, hacsak meg nem állapíthatják, hogy ez igaz és az nem; de egy ilyen állítás tétele lehetetlenné válik bárkinek, aki olvasta és megértette, amit Sri Aurobindo írt. A Vallás és Jóga nem tartozik a lét ugyanazon síkjához, és a spirituális élet csak akkor létezhet teljes tisztaságában, amikor az szabad minden mentális dogmától.

1961. április 26.

60. Nincsen halandóság. Csak a Halhatatlan az, aki meg tud halni; a halandó sem megszületni, sem elenyészni nem tudna.

Lényünk magával viszi a mentális, vitális és fizikai tapasztalatát egyik életről a másikra?

Minden eset más és más. Minden az egyén különböző részeinek fejlettségi fokától függ, és hogy e részek mennyire vannak a pszichikus középpont köré szervezve. Minél szervezettebb a lény, annál inkább megmarad a tudatossága. Általánosságban kijelenthetjük, hogy minden személy magával hozza előző életeinek következményeit a jelenlegi életébe, anélkül, hogy megőrizné ezen életek emlékeit. Néhány nagyon ritka kivételtől eltekintve csak akkor jutsz hozzá az előző életeid emlékeihez, melyeket a pszichikus őriz meg tudatában, amikor egyesülsz a pszichikus lényeddel és teljesen tudatossá válsz róla.

Máskülönben még a nagyon érzékeny emberekben is csak töredékek, bizonytalan és félbemaradó emlékek vannak. Legtöbbször teljesen felismerhetetlenek és csak meghatározhatatlan bemyomásokként érzékeljük azokat. És mégis egy ember, aki tudja, hogyan lásson át a felszínen, észrevesz egyfajta hasonlóságot élete eseményeinek láncolatában.

1961. május 4.

61. Semmi véges sincsen. Csak a Végtelen az, aki korlátokat tud magának állítani; a végesnek nem lehet sem eleje, sem vége, mert maga az az aktus, amely elgondolja a kezdetét és a végét, deklarálja a végtelenségét.

Hogyan tudjuk, a végtelent megtapasztalni?

Az egyetlen módja, a végesnek a tudatosságából kijönni.

Ennek elérése a reményében, ez az amit az összes jógikus ágazatok fejlesztetek, és bevállaltak időtlen idők óta egészen mostanáig. Sokat írtak már a témáról, de kevés történt. Csak nagyon kis számú egyénnek sikerült eddig az elmenekülés a végestől, hogy belevetette magát a végtelenbe.

És mégis, ahogy Sri Aurobindo írta, csakis a Végtelen létezik; csupán a felszínes érzékelésünk hamissága elhiteti velünk a véges jétezését.

1961. május 20.

62.  Hallottam egy bolondot teljes butaságról értekezést tartani, és azon tűnődtem, mit akart ezzel Isten mondani; majd eltűnődtem, és észrevettem az igazság és bölcsesség eltorzított álarcát.

Hogyan lehet a butaság az igazság egy eltorzult álarca?

Itt Sri Aurobindo a butaság pontos definícióját adja meg. Egy maszk valami, ami elrejti, láthatatlanná teszi azt, amit takar. És ha a maszk eltorzult, nem csak láthatatlanná teszi azt, amit rejt, hanem teljesen megváltoztatja annak természetét is. Tehát, e definíció szerint, a butaság valami, ami felismerhetetlenné leplezi és torzítja az Igazságot, mely ott van minden dolog eredetében.

1961. június 23.

Úgy érti Sri Aurobindo, hogy nincs abszolút hamisság és nincs abszolút valótlanság?

Nem lehet abszolút valótlanság. Ténylegesen nem lehetséges, mivel az Isteni áll minden mögött.

Mint az emberek, akik azt kérdezik, hogy egyes elemek el fognak e tűnni az univerzumból. Mit jelenthetne „egy univerzum pusztulása”? Ha kijutunk a saját butaságunkból, mit hívhatunk „pusztulásnak”? Csak a forma, a külső pusztult el, de csakugyan, minden külső elpusztult, egyik a másik után. Azt is mondják – mindenütt meg van írva, oly sok mindent mondanak – hogy az ellentétes erők vagy átalakulnak, vagyis tudatossá válnak a saját belső Istenségükről és istenivé válnak, vagy elpusztulnak. De mit jelent az, hogy „elpusztulnak”? A formájuk? A tudatosságuk formája feloldódhat, de az a „valami”, ami létezővé teszi őket, ami mindent létezővé tesz – hogyan pusztulhatna el? Az univerzum egy tárgyiasulás, egy objektív önfelfedezése Annak, amely minden örökkévalóságból származik. Tehát? Hogy lehet a Mindent megszüntetni? A végtelen és örök Minden, vagyis Az, amely minden értelemben korlátlan – mi mehetne Azon kívül? Nincs hová menni! Merre menni? Semmi sincs, csak Az.

Továbbá amikor azt mondjuk, hogy „Semmi sincs, csak Az”, elhelyezzük valahol, ami abszolút ostobaság. Tehát, mit lehet onnan elvenni?

Elképzelhető egy olyan univerzum, amelyet a jelenlegi megnyilvánuláson kívül terveztek. Elképzelhetőek egymást követő univerzumok, és hogy az, ami a korábbiakban megvolt, az a későbbiekben nem lesz már meg– ez szinte nyilvánvaló. Elképzelhető, hogy a hamisság és valótlanság egy egész tömege – dolgok, melyek számunkra most hamisak és valótlanok – többé már nem fognak a világhoz tartozni, amint az kibontakozik; mindez érthető – de „elpusztulni”? Hová mehetne, hogy elpusztulhasson? Amikor elpusztulásról beszélünk, akkor csak egy forma megsemmisülésére gondolunk – ez lehet a tudatosság egy formája vagy egy anyagi forma, de mindig egy forma. De hogyan pusztulhat el az, ami forma nélküli?

Tehát, ha lenne egy jövőben eltűnő abszolút hamisság, az egyszerűen azt jelentené, hogy egy egész sor dolog örökké élne a múltban, de nem lenne része a jövőbeli megnyilvánulásoknak, ez minden.

Senki sem mehet Azon kívül!

De a múltban fognak maradni?

Azt mondták nekünk, hogy van egy tudatállapot, amikor felemelkedünk, amikor képesek leszünk túljutni mind a Semmisség vagy Nirvana aspektusán és a Lét aspektusán – van a Nirvána aspektusa és a Lét aspektusa, mindkettő szimultán és kiegészítő aspektusa a Legfelsőbbnek – ahol minden örökké és szimultán létezik; szóval el lehet képzelni – Isten tudja! Ez jóllehet egy másik ostobaság – elképzelhetőek bizonyos számú dolgok, melyek belépnek a Nem-Létbe, mely a tudatosságunk számára eltűnésnek vagy elpusztulásnak tűnne.

Lehetséges ez? Nem tudom. Az Urat kellene kérdezned, de Ő általában nem válaszol ilyen kérdésekre. Mosolyog!

Eljön egy idő, mikor valóban nem lehet többé semmit sem mondani: hanem meglesz az az érzés, hogy akárki akármit is mondana, még ha az nem is teljes ostobaság, nincs messze tőle, és tulajdonképpen jobb csendben maradni. Ez a nehézség. Néhány aforizmában azt érezhetted, hogy egyszer csak megragadott valamit, túlmutatva mindazon, amit csak gondolni lehet – tehát mit lehetne mondani?

(csend)

Természetesen, amikor valaki lejön ide újra, akkor mondhat – ó, oly sok mindent mondhat!

Viccként – valaki mindig viccel, de valaki hezitál, mert az emberek túl komolyan veszik a viceket– azt lehet nagyon helyesen mondani, anélkül, hogy teljesen tévedne, hogy időnként sokkal többet lehet tanulni abból, hogy meghallgatunk egy őrültet vagy egy bolondot, mintha meghallgatnánk egy értelmes embert. Ebben egészen biztos vagyok. Nincs semmi, ami jobban sorvasztana, mint az értelmes emberek.

1961. június 27.

63. Isten nagy, mondja a mohamedán. Igen, olyan nagy, hogy megengedheti magának, hogy gyenge legyen, valahányszor szükség van arra is.

64. Isten gyakran vall kudarcot a munkálkodásaiban; ez a jele a korlátlan istenségének.

65. Mivel Isten győzhetetlenül nagy, ezért megteheti, hogy gyenge legyen; mivel állandóan tiszta, ezért büntetlenül át tudja adni magát a bűnnek; örökké ismer minden gyönyört, ezért megízleli a szenvedés gyönyörét is; elidegeníthetetlenül bölcs, ezért nem zárkózik el az ostobaságtól.

Miért kell Istennek gyengének lennie?

Sri Aurobindo nem mondja, hogy Istennek szüksége lenne gyengeségre. Azt mondja, hogy minden egészben, az erők játékának tökéletességéhez, egy pillanatnyi gyengeség éppen olyan szükséges lehet, mint az erő kimutatása. Kissé irónikusan hozzá teszi, hogy mivel Isten egy mindenható erő, megengedheti magának, hogy gyenge legyen, ha és amikor szükséges.

Ez arra szolgál, hogy szélesítse bizonyos moralisták látókörét, akik meghatározott képességeket tulajdonítanak Istennek, s nem engedik Neki, hogy másképp létezzen.

Az erő és a gyengeség, ahogy mi látjuk, egyaránt egyformán eltorzult kifejeződései az Isteni Igazságnak, amely titokban minden fizikális megnyilvánulás mögött ott van.

1961. június 30.

Mondhatjuk-e igazán Istenről, hogy gyenge vagy kudarcot vall? Ez valóban megtörténik, vagy csak az Úr játéka ¹

Ez nem így van, mon petit! Ez pontosan az, ahogy a modern nyugati hozzáállás eltorzult az ősi attitűdhöz képest – ami nem egészen ősi – ami a Gita attitűdje. Rendkívül nehéz a nyugati elme számára élénken és konkrétan felfogni, hogy MINDEN az Isteni.

A emberek annyira átitatódotak a keresztény lelkiséggel, a „Teremtő” eszméjével – a teremtés az egyik oldalon és Isten a másikon! Észrevételként az ember elutasítja ezt, de... ez behatolt az érzékeinkbe és az érzéseinkbe, s így – spontán módon, ösztönösen, szinte tudatalatt – az ember Isten javára írja mindazt, amit a legjobbnak, a legszebbnek tart, és különösen azt, amit el akar érni, meg akar valósítani. Természetesen minden egyes ember persze megváltoztatja Istene „tartalmát” saját tudatossága szerint, de ez mindig az, amit a legjobbnak gondol. S éppilyen spontán módon, ösztönösen, tudatalatt az embert sokkolja az a gondolat, hogy a dolgok, amiket nem szeretünk, vagy nem helyeslünk, vagy amelyek nem tűnnek a legjobbnak, szintén Isten részei lehetnek.

Szándékosan használok eléggé gyermekded kifejezéseket, hogy a dolog világosan érthető legyen. De ez így van jól. Biztos vagyok benne, mert NAGYON hosszú ideje megfigyeltem magamon, és kellett, hogy... A gyermekkor egész tudatalatti formációja miatt – környezet, oktatás, és így tovább – ebbe (Anya megérinti a testét) bele kell VERNI az Egység tudatosságát: az abszolút, KIZÁRÓLAGOS egységét az Isteninek – kizárólagos olyan értelemben, hogy semmi sem létezik ezen Egységen kívül, még a legellenszenvesebbnek tűnő dolgok sem.

Sri Aurobindo-nak is küzdenie kellett ez ellen, mert ő is keresztény neveltetésben részesült. Ezek az „Aforizmák” a tudatalatti formáció elleni küzdelem szükségessége felismerésének eredményei – annak bimbódzása (virágzása) – mely formula olyan kérdéseket vetett fel, mint (Anya felháborodott, megbotránkozó hangszínre vált): „Hogy lehet Isten gyenge? Hogy lehet Isten bolond? Hogy....” De nincs semmi más, csak Isteni! Egyedül Ő létezik, nincsen rajta kívül semmi. És bármi is tűnik visszataszítónak számunkra, az valami olyan, amit Ő már nem akar, hogy létezzen – Ő előkészíti a világot arra, hogy ez a valami ne manifesztálódjon, s így a megnyilvánulás túlléphet ezen az állapoton, valami mássá válva. Így tehát erőszakosan elutasítjuk mindazt bennünk, aminek az a sorsa, hogy elhagyja az aktív megnyilvánulást. Egy elutasító mozdulattal.

Pedig ez Ő. Nincs senki más, csak Ő! Ezt kellene ismételgetni reggeltől estig, majd éjjeltől reggelig, mert ezt minden percben elfelejtjük.

Csakis Ő van, és senki más, mint Ő. Egyedül Ő létezik, nélküle nincs létezés. Csak Ő van!

Mindenesetre itt van – ez a fajta kérdésfeltevés még mindig azok hozzáállását mutatja, akik különbséget tesznek aközött, hogy mi Isteni és mi nem Isteni, vagy inkább mi Isten és mi nem Isten. „Hogy lehet Ő gyenge?” Ez egy olyan kérdés, amit én soha nem tennék fel.

Nagyon is értem. De amikor az ember a Liláról beszél, az isteni játékról, ez arra utal, hogy Ő valami módon a háttérben marad, és nem igazán „vesz részt a cselekvésben”, ahogy mondják – Ő nem igazán része a játéknak, csak figyeli azt.

Igen, igen, Ő az! Ő teljes mértékben részese annak. Ő Maga a Játék.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy a tudatosságnak szintjei vannak: amikor Istenről és az Ő Játékáról beszélünk, akkor Istenről a transzcendentális állapotában beszélünk, mindenek felett, túl az anyag minden fokozatán; amikor a Játékról beszélünk, akkor Istenről anyagi állapotában beszélünk. Azt mondhatjuk, hogy a transzcendentális Isten figyel és játssza – Egymagában, Önmagával és Önmaga által – az Ő anyagi játékát.

De minden nyelv – az összes nyelv! – az Érdektelenség nyelve. A kifejezés minden módja, mindaz, ami elmondatott és mindazon mód, ahogy elmondatott, köteles ezen érdektelenség részesévé válni. S ezért olyan nehéz valami konkrétan igaz dolgot kifejezni. Ahhoz, hogy ezt megtegyük, végletesen hosszas magyarázatokra lenne szükség, amelyek, persze, teljesen hibásak lennének. Sri Aurobindo mondatai néha nagyon hosszúak, pontosan emiatt: igyekszik eltávolodni ettől az érdektelen nyelvtől.

Az egész gondolkodásmódunk hibás! Minden hűséges hívő (különösen a nyugatiak) gondolnak „valami másra”, amikor Istenről beszélnek. Ő nem lehet gyenge, csúnya, tökéletlen, Ő valami makulátlan – de ez helytelen gondolkodás. Ezek az emberek megosztanak, szétválasztanak. A tudatalatti gondolkodás számára (ezalatt a töprengés nélküli gondolkodást értem, ösztönösen, megszokásból, anélkül, hogy az illető észrevenné, hogy gondolkodik) az, amit általában „tökéletességnek” tekintünk, az látszik vagy érződik vagy kívánatos számunkra, mint erkölcsös, isteni, gyönyörű és elismerésre méltó – de egyáltalán nem erről van szó. A tökéletesség valami olyat jelent, amelyből semmi sem hiányzik. Az isteni tökéletesség a teljesség. Az isteni tökéletesség az Isteni egész, amelyből semmi sem marad ki. Az isteni tökéletesség az Isteni egésze, úgy, hogy semmit nem vonunk el belőle. A moralisták szerint ez pont fordítva van: az isteni tökéletesség nem más, mint az erények, amelyekért kiállnak!

Az igazi álláspontból nézve az isteni tökéletesség az „egész” (Anya az egész világot jelképező mozdulatot tesz), és ezt az egészet éppen az a tény teszi tökéletessé, hogy semmi sem hiányozhat belőle. Az lehetetlen, hogy bármi is hiányozzon, mert az lehetetlen, hogy bármi is ne legyen része az egésznek. Semmi sem létezhet az egészen kívül. De én ezt a jelentést most végletesen, szélsőségesen értelmezem: nem földhöz ragadt, hanem égbe emelkedő módon, annak felső határáig. Elmagyarázom: semmi sincs szükségszerűen benne egy adott világmindenségben, mert egy univerzum csak a megjelenés egy formája, - de minden lehetséges univerzum egyben létezik is. És így mindig ugyanahhoz a dologhoz térek vissza: semmi sem létezhet az egészen kívül.

Ebből következően a tökéletesség azt jelenti, hogy minden egyes dolog a helyén van, pontosan ahol lennie kell, és aminek lennie kell, és a dolgok közötti viszonyok is pontosan azok, amiknek lenniük kell.

Ám a tökéletesség az Isteni megközelítésének csak egy speciális módja; ez egyik oldala, és ugyanabban a megközelítésben számtalan oldal van, szögek vagy aspektusok, megszámlálhatatlan megközelítése van az Isteninek, például: akarat, igazság, tisztaság, tökéletesség, egység, halhatatlanság, örökkévalóság, végtelenség, csend, béke, létezés, tudatosság, stb A megközelítések száma szinte korlátlan. Mindegyikkel megközelíted vagy közel vonod az Istenit, illetve kapcsolatba lépsz vele az egyik szempontból, és ha igazán megteszed, megállapítod, hogy a különbség csupán a külső formában van, a kapcsolat azonban azonos. Olyan ez mintha forognál egy centrum, egy gömb körül, és látod azt számos különböző szögből, mint egy kaleidoszkópban; de miután megtörténik a kapcsolódás, ez ugyanaz a dolog.

A tökéletesség az Isteni megközelítésének egy globális módja: minden ott van, és minden az, aminek lennie kell – vagyis az Isteni tökéletes kifejezése, még azt sem mondhatjuk, hogy az „Ő Akaratának”, mert az is valami különállóra utal, valamire, ami Tőle ered!

Így is mondhatjuk (de ez jelentősen leegyszerűsíti a dolgot): Ő az, Aki, és pontosan az, aki lenni akar. Az a rész, hogy: „pontosan az, aki lenni akar” lejjebb visz bennünket jónéhány lépcsőfokkal, de még mindig képet ad arról, hogy mit értek „tökéletesség” alatt!

Az Isteni tökéletesség végtelenséget és örökkévalóságot jelent – amelyek együtt léteznek időn és téren kívül.

Olyan ez, mint a „tisztaság” szó – az ember hosszasan mesélhetne arról, mi is a különbség az isteni tisztaság és az emberek által használt szó jelentése között. Az isteni tisztaság (a legalacsonyabb szinten) csupán egyetlen befolyás elismerése – az isteni Befolyásé (de ez a legalacsonyabb szintű értelmezés, és máris szörnyen eltorzult). Az isteni „tisztaság” azt jelenti, hogy csak az Isteni létezik, semmi más. Ez tökéletesen tiszta – csak az Isteni létezik, Őrajta kívül senki és semmi.

És így tovább.

1961. július 7.

¹ Az Anya szóban válaszol erre a kérdésre. _(vissza)

66. Bűn az, ami egyszer a helyén volt, folytatódása pedig most nem helyén való; nincs más bűnösség.

Egy olyan dolognak, mint a kegyetlenség, volt „helye” valaha is?

Egész pontosan mi is érkezett hozzám – minden kérdést megkapok, amiket az emberek feltesznek.

Azonnal felmerül a kérdés: ha valaki például kegyetlenségből öl, vagy kegyetlenségből okoz fájdalmat, annak volt „helye” valaha is? ... mert noha megjelenésében torz, mégis — mindig ugyanahhoz térünk vissza — az Isteni egyik kifejeződési formája. Mi rejlik e mögött, elmondod nekem?

Sri Aurobindo mindig azt mondta, hogy a kegyetlenség az egyik legellenszenvesebb dolog volt számára, ám ő ezt egy intenzitás torzításaként magyarázta. Majdnem nevezhetnénk a szeretet intenzitásának torzításaként, valaminek, amit nem elégítenek ki a fél-intézkedések, valaminek, ami a végletekig elmegy – ami még törvényes.

Mindig is tudtam, hogy a kegyetlenség, csakúgy, mint a szadizmus, az egészen érzéketlen tamasz ¹ vastag rétegén való áttörés szükséglete, az extrém módon erőszakos érzékelés segítségével. Mert egy végletre van szükség, ha bármit is érezni akarunk azon a tamaszon keresztül.

De az egész mögött az eredeti probléma megoldatlan marad: „Miért alakult ez így? Miért ez a torzítás? Miért torzult ez az egész?” Van néhány nagyon szép, nagyon intenzív dolog emögött, sokkal, de sokkal hatalmasabbak, mint amit mi magunk valaha is képesek lennénk elviselni, csodálatos dolgok. De miért lett minden... olyan szörnyű itt? Rögtön ez merül fel amikor olvasom ezt az aforizmát.

A bűn fogalmát nem értem, és soha nem is értettem. Számomra az eredendő bűn az egyik legszörnyűbb ideának tűnt, amit az emberek valaha is kitaláltak – a bűn és én egyszerűen nem illünk össze! Így tehát, természetesen, teljesen egyetértek Sri Aurobindo-val, amikor azt állítja, hogy nincs olyan, hogy „bűn” – ez érthető, de...

Bizonyos dolgokat nevezhetünk „bűnnek”, ha tetszik, mint pl. a kegyetlenséget. Nos, az egyetlen magyarázat, amit ezekre a dolgokra látok, az a végletesen erős érzésekre irányuló igény vagy hajlam torzulása. Észrevettem, hogy a kegyetlen emberek Anandá-t élnek át kegyetlenkedésük közben – intenzív örömet lelnek benne. S azáltal legitimizálódik. Csakhogy annyira torzult állapotban van, hogy visszataszító.

Az az elképzelés, mely szerint a dolgok nincsenek a helyükön, egy olyan dolog, amit már igen fiatalon is megértettem, és végül Théon magyarázta el nekem.

Kozmogóniájában Théon magyarázattal szolgált a különböző univerzumok egymást követő pralayáira ² azt mondván, hogy minden egyes univerzum a Legfelsőbb manifesztálódásának egy aspektusa volt: minden univerzum a Legfelsőbb egy aspektusára épült, és mind, egymás után, „beszippantódott” a Legfelsőbb-be. Elsorolta az összes egymást követően manifesztálódó aspektust, és micsoda rendkívül logikus sorrend volt ez! Valahová eltettem, de már nem tudom, hová. Arra sem emlékszem pontosan, hogy ez az univerzum hányas számot viseli a sorban, de ezúttal ez volt az az univerzum, amely nem nyelődik el, s amely, úgymond, határozatlan progressziót követne a (valamivé) Válásban. Ennek az univerzumnak az Egyensúlyt kell megjelenítenie, nem egy statikus, hanem egy progresszív egyensúlyt ³ Az Egyensúly, ahogy magyarázza, minden dolog pontosan a maga helyén: minden egyes rezgés, minden mozdulat, minden... és így tovább, lefelé – minden forma, minden tevékenység, minden elem pontosan a helyén az egészhez viszonyítva.

Ez elég érdekes számomra, mert Sri Aurobindo ugyanezt mondja: hogy semmi sem rossz, csak egyszerűen a dolgok nincsenek a helyükön – nemcsak térben, hanem időben sem, az univerzumban elfoglalt helyükön, kezdve a bolygókkal és csillagokkal, minden pontosan a helyén kell, hogy legyen. S amikor minden egyes dolog, kezdve a legkolosszálisabbtól, egészen a legapróbbakig, pontosan a helyére kerül, az egész PROGRESSZÍV MÓDON fejezi ki a Legfelsőbbet, anélkül, hogy bármi elnyelődne és újra kiáradna. Szintén erre alapozta Sri Aurobindo azt a tényt, hogy ez a jelenlegi teremtés, jelenlegi univerzum képes lesz egy isteni világ tökéletességét megnyilvánítani – amit Sri Aurobindo a Szuperelmének nevez - E teremtés alapvető törvénye az Egyensúly. Ez teszi lehetővé, hogy a tökéletesség megvalósuljon a manifesztációban.

Ezen ideával – a „helyükön lévő” dolgok ötletével – párhuzamosan egy másik kérdés merül fel bennem: a Szuperelme leereszkedésével pontosan mik azok a legfontosabb dolgok, amelyeket a szupramentális erő akar vagy próbál eltávolítani?

Eltávolítani? El fog távolítani bármit is?... Amennyiben elfogadjuk Sri Aurobindo elképzelését, minden egyes dolgot vissza fog tenni a helyére, ez minden.

Egy dolog feltétlenül el kell, hogy tűnjön: a Torzulás, a hamisság leple, ami elfedi az Igazságot, mert minden, amit itt létezni látunk, ennek a következménye. Ha a leplet eltávolítjuk, a dolgok szükségszerűen egészen mások lesznek, teljesen mások: olyanok lesznek, amilyennek megéljük őket, amikor egyénileg kiemelkedünk abból a torzult tudatosságból. Amikor az ember kijön abból a tudatosságból, és belép az Igazság-Tudatosságba, elcsodálkozik, hogy az olyan dolgok, mint a szenvedés, nyomorúság és halál létezhetnek; elképesztő, abban az értelemben, hogy (amikor az ember igazán a másik oldalon áll)... az ember nem érti, mindez hogy történhet meg. S noha eme tudatállapot habituálisan összefüggésben áll az általunk ismert világ tapasztalásának illúziójával, Sri Aurobindo azt mondja nekünk, hogy a világ illúziójának (irrealitásának) ez a felfogása nem kell, hogy létezzen a szupramentális tudatosság számára: csak a Hamisság irreális, nem a világ. Ez pedig nagyon érdekes – a világnak megvan a maga realitása, függetlenül a Hamisságtól.

Azt hiszem, ez lesz a Szuperelme első hatása – talán az egyénre tett első hatása is, mert először az egyénekben jelenik meg.

1961. július 18.

¹ Tamasz: tehetetlenség és homály. _(vissza)

² Pralaya: Egy univerzum pusztulása egy ciklus végén. A Hindu kozmológia szerint, minden egyes univerzum kialakulása az „igazság korá”-val (satya-yuga) kezdődik, ami lassan visszafejlődik, mint a csillagok, egészen addig, amíg egyáltalán nem marad igazság; akkor veszi kezdetét a „sötét kor” (kali-yuga), mint a mienk is, és egy kataklizmával ér véget. Ekkor egy új univerzum születik meg ebből a kataklizmából, és a ciklus újra kezdődik. Itt egy összefüggést találunk egy modern kozmológiai elmélettel, amely szerint a galaxisok tágulási fázisát, egy összehúzódási fázis követi, melynek végén a galaxis összeomlik, s ez előzi meg az újabb robbanást („Big Bang” – „Nagy Robbanás”), ami az „ősi tojás” születéséhez vezet – és így tovább, ami a kozmikus születések megismétlődő és nyilvánvalóan végtelen és céltalan sorozatához vezet, amelyek, akár a mi emberi születéseink, fejlődnek, elérnek valamiféle „tetőpontot”, és ezután összeomlanak, hogy aztán mindig újrakezdődjön az egész. Théon szerint, a mi mostani univerzumunk a hetedik – de vajon hol van a „kezdet”? _(vissza)

³ Meg kell jegyeznünk, hogy a modern csillagászok véleménye megoszlik két univerzum-elmélet között: az egyik szerint az összehúzódás-robbanás-tágulás fázisai végtelen hosszan követik egymást, míg a másik szerint az univerzum a Nagy Robbanással kezdődik, amelyet végtelen hosszú ideig tartó tágulás követ, ami éppen olyan katasztrofálisnak tűnik, mivel utána az univerzum szédítő sebességgel száguld egy egyre hidegebb, üresebb és végzetesebb végtelenbe, mint egy lövedék, amire egyáltalán nem hat a gravitáció, de meddig? A csillagászok szerint a jelenlegi univerzum egy köbméterében található anyag mennyiségének pontos mérése (egy atom esik minden 400 liternyi űrre) tenné lehetővé számunkra, hogy döntsünk a két elmélet között, és megtudjuk, milyen módon lenne legjobb számunkra a halál. Ha 400 liternyi űrben (tér) több mint egy atom van, akkor ez az anyagmennyiség elegendő gravitációt teremt ahhoz, hogy megállítsa a galaxisok jelenlegi tágulását, és összehúzódást indukáljon, melynek vége egy robbanás lesz, egy elenyészően kicsi téren belül. Ha 400 liternyi űrben kevesebb mint egy atom van, akkor ez az anyagmennyiség, s ezáltal a gravitációs hatás elégtelen lesz ahhoz, hogy a galaxisokat a láthatatlan hálójukon belül tartsa, és minden csak vég nélkül pörögni fog – kivéve ha felfedezünk egy harmadik elméletet Anyával (ami meg is történt), a „progresszív egyensúlyt”, amely szerint az anyag mennyisége az univerzumban valójában a tudatosság mennyiségének bizonyul, melynek összehúzódását vagy tágulását a tudatosság törvényei szabályozzák. _(vissza)

67. Az emberben nincs bűn, csak nagyon sok rendellenesség, tudatlanság és helytelen használat.

68. A bűn érzése szükséges volt abból a célból, hogy az emberben ellenszenvet kelthessenek a saját tökéletlenségei. Ez volt Isten közömbösítő anyaga az egoizmusra. De az ember egoizmusa úgy dacol Isten kisegítő megoldásával, hogy nagyon tompán van tisztában a saját bűneivel, és nagyon élénken van tisztában mások bűneivel.

Fejlődése melyik szakaszában lesz képes az ember megszabadulni az egoizmusától?

Amikor egoizmus már nem szükséges ahhoz, hogy az embert tudatos egyéniséggé tegye.

1961. július 27.