5. (Ha az ember meg tudná látni, ha csak egy röpke tapasztalatban...)

Nyomtatóbarát változat

5. Ha az ember meg tudná látni, ha csak egy röpke tapasztalatban is, hogy lényünkben abban a térségben, melyet állati evolúciónk még nem hódított meg, micsoda végtelen élvezetek, micsoda tökéletes erők, a spontán tudásnak micsoda ragyogó szférái, micsoda csend vár ránk, akkor az emberek otthagynának mindent, és nem nyugodnának egészen addig, amíg ezt a kincset meg nem szerezték. De az út keskeny a kapuk nehezen feltörhetők, és a félelem, a gyanakvás és a kételkedés, a természet őrei ott vannak, hogy megtiltsák, hogy lépteink letérjenek a megszokott legelőkről.

 

Amit Sri Aurobindo leírt, a szavai [“egy röpke tapasztalatban”] melyeket entrevoyaient-ként (bepillantás) fordítottak, azt jelenti, hogy valamit a maga teljes egészében látni, de csak egy rövidke pillanatra. Nyilvánvaló, hogy mindeme csodák állandó látomása automatikusan arra késztetne téged, hogy elindulj az úton. Az is biztos, hogy egy kis töredékes pillantás nem elegendő — nem lenne elég súlya, hogy az "út" követésére késztesse az embert.

De ha teljes látomásod volt, bármilyen rövid is, nem volnál képes ellenállni a kísértésnek, hogy megtedd a megvalósításához szükséges erőfeszítést! De valójában a teljes látomás kivételes eset, ezért mondja Sri Aurobindo azt nekünk: “Ha az ember meg tudná látni...”

Őszintén szólva nagyon ritkán történik meg az, hogy azok, akik készen állnak rá, akik kétségtelenül a vízió megvalósítására születtek, ne kapnának életük egy bizonyos pillanatában, még ha csak pár másodpercre is, betekintést, élményt arról, mi is ez a megvalósítás.

De még azoknak is, akiknek végzete, sorsa bizonyos, keményen és eltökélten kell küzdeniük ez ellen a "valami" ellen, amit az ember szinte minden egyes lélegzettel beszív magába: ez a félelem, rettegés attól, ami történhet. És ez annyira ostoba dolog, hiszen a végső elemzés szerint minden egyes ember végzete azonos: megszületik, él — többé-kevésbé kielégítően — majd meghal. Ezután vár egy bizonyos ideig, majd pedig újra megszületik, él — többé-kevésbé kielégítően — ezután újra meghal, és így tovább a végtelenségig, amíg azt nem érzi, elég volt belőle.

Mitől félne? Attól, hogy kizökken a megszokott kerékvágásból? Attól, hogy szabad legyen? Attól, hogy nem lesz többé rabságban?

S ezután, amikor már van elég bátorságod túltenni magad ezen, amikor azt mondod: “Jöjjön, aminek jönnie kell! Végül is, nincs sok veszíteni valóm.”, ekkor óvatossá válsz, eltűnődsz azon, hogy ésszerű-e, igaz-e ez, hogy mindez nem-e csupán illúzió, hogy nem csak képzelődsz-e, van-e igazi értelme, lényege... És vigyázz, ez a bizalmatlanság ostobaságnak tűnik, ám találkozol vele a legintelligensebbeknél is, még azokban is, akik már többször átéltek perdöntő, meggyőző élményeket — ez olyan valami, amit magadhoz veszel az étellel, amit eszel, a levegővel, amit beszívsz, a másokkal való kapcsolataid révén. S ezért beszélhetsz a “természet csápjairól”,3 mindenütt, minden dologban, mint egy belopódzó polip, ami elfog és körülölel a karjaival.

Még amikor le is küzdötted ezt a két akadályt, amikor az élmények már olyan erősek, hogy már nem lehet kétséged, a kételkedés lehetetlenné válik — mint amikor az ember kétségbe vonja a saját életét — akkor valami szörnyű, pitiáner, száraz és korrozív dolog marad: a szkepticizmus. S ennek az emberi büszkeség az alapja, ezért tart oly sokáig! Azt akarod hinni, hogy te mindezen dolgok felett állsz. “Ó, én nem vagyok olyan, aki beleesik ezekbe a csapdákba! Én egy értelmes ember vagyok, a dolgokat gyakorlati szemszögből látom. Nem olyan könnyű engem megtéveszteni.” Ez szörnyű!... Ez hitványság. De veszélyes.

Még a legnagyobb lelkesedés pillanataiban is, még akkor is, amikor az ember tele van egy kivételes, csodálatos élménnyel — a legmélyebb mélységekből emelkedik ki. Ronda, nyálkás és gusztustalan. És mégis emelkedik, és mindent elront.

Ennek meghódításához hatalmas harcosnak kell lenni. Az embernek küzdenie kell a Természet (anya) összes ismeretlen erői ellen, minden trükkje ellen, minden kísértése ellen.

Miért teszi ezt? Olyan ez, mintha fokozatosan eltávolodna a saját céljától. De ezt már sokszor elmagyaráztam nektek. A Természet nagyon jól tudja, hová tart, és mi lesz az eredménye. Ő akarja ezt, de... a maga módján. Nem érzi úgy, hogy bármennyi időt is elpazarolna. Előtte áll az egész Örökkévalóság. A maga útját akarja követni, úgy, ahogy ő akarja, annyit bolyongva és kanyarogva, amennyit csak akar, néha visszamenve saját nyomain, letérve az egyenes útról, ugyanazt elejéről kezdve újra és újra számtalanszor, hogy lássa, mi fog történni. S ezek a felvilágosult bolondok, akik rögtön oda akarnak kerülni, amint csak lehetséges, akik szomjaznak az igazságra, fényre, szépségre és egyensúlyra — zavarják Őt, sürgetik Őt, azt mondják neki, hogy csak vesztegeti az idejét. Az Ő idejét! S erre ő mindig azt feleli: “De hiszen előttem áll a teljes Örökkévalóság! Minek siessek? Ti miért siettek ennyire?” És ismét, mosolyogva: “Ez a kapkodás túlontúl emberi. Szélesítsétek magatokat, váljatok végtelenné, örökké, s többé nem fogtok sietni.”

Neki még olyan sok öröm, élvezet lesz az úton... de nem mindenkinek.

Ez történik, ha az ember nagy magasságból, nagy távolságból látja a dolgokat, amikor az ember nézete széles, szinte végtelen. Minden, ami felbosszantja az emberi lényeket és szenvedésre készteti őket, eltűnik; így azok, akik nagyon bölcsek, akik felhagytak az élettel a magasabb fokú bölcsesség kedvéért, mosolyogva azt mondják: “Miért szenvednél? Gyere ki belőle és nem fogsz többé szenvedni.” Ez mind nagyon rendben van egyénileg, de valójában, ha másokra gondolsz, lehet, hogy azt kívánod, hogy ez a meglehetősen tragikus komédia minél hamarabb véget érjen. És nagyon indokolt, hogy az ember belefárad abba, hogy úgy éljen, mint egy vadállat a legelőn, kóborolva egyik fűfolttól a másikig, egy sarokban kérődzve, igen szűk nézőponti/felfogási horizonttal, hiányolva az élet minden ragyogását.

Talán ez mulattatja a Természetet, hogy olyanoknak kellene lennünk, de mi már belefáradtunk, mások akarunk lenni.

Ennyi. Amikor igazán eleged volt belőle, és azt akarod, hogy a dolgok mások legyenek, akkor megvan benned a bátorság, az erő, a kapacitás e három szörnyű ellenség legyőzéséhez: félelem, kétség és szkepticizmus. De ismétlem, nem elég csak leülni egy szép napon, figyelni magad, ahogy létezel, és megküzdeni ezekkel a dolgokkal magadban, egyszer s mindenkorra. Meg kell tenned újra és újra, és folytatni olyan módon, ami szinte végtelennek tűnik, hogy meggyőződj róla, hogy teljesen megszabadultál tőle. A valóságban valószínűleg soha nem vagy igazán túl rajta, vagy szabadulsz meg tőle, de eljön az idő, amikor belül annyira más leszel, hogy ezek a dolgok már nem érintenek többé. Látod őket, de mosolyogva látod őket, és egy egyszerű kézmozdulatodra eltűnnek, vissza oda, ahonnan jöttek, talán egy kissé megváltozva, talán egy kissé legyengülve, kevésbé makacsul, kevésbé agresszíven — egészen addig, amíg a Fény annyira erős lesz, hogy minden sötétség eltűnik.

Ami a csodákat illeti, melyekről Sri Aurobindo mesél nekünk, jobb, ha nem írjuk körül őket, mert minden egyén érzékeli ezeket, átesik rajtuk, tapasztalja őket a maga módján — és minden egyes személy számára ez a legjobb módja a dolognak. Az ember/egyén ne vegye át egy másik ember útját-módját, a saját útját kell járnia, így lesz az élménye teljes értékű, felbecsülhetetlen értékű.

És végül pedig, azt kívánom, hogy ti mind éljétek át magatok ezeket az élményeket! Ehhez pedig hit, bizalom, sok emberiesség és nagyfokú jó szándék kell.

Nyílj meg, törekedj (vágyakozz), és... várj. Bizonyosan be fog következni, mert a Kegy ott van. Csupán arra kér mindenkit, hogy "működhessen" nála.

 

1958. október 10.

magyar