34.

34.  Ó, Balszerencse, légy áldott; mert rajtad keresztül láttam meg Szerelmem arcát.

Ha a balszerencse révén az ember látja Isten arcát, akkor az többé már nem balszerencse, nemde?

Nyilvánvalóan egyáltalán nem balszerencse, hanem inkább áldás. S pontosan ez az, amire Sri Aurobindo céloz. Ha nem olyan dolgok történnek, amikre számítunk, amiket remélünk, amiket akarunk, melyek ellentétesek vágyainkkal, tudatlanságunkban balszerencsének hívjuk őket és lamentálunk (panaszkodunk). Ám ha kissé bölcsebbek lennénk és megfigyelnénk ugyanezen események mélyebb következményeit, arra jutnánk, hogy mindezek gyorsan vezetnek bennünket az Isteni, a Szeretett felé. Ugyanakkor a könnyű és kellemes körülmények arra bátorítanak, hogy andalogjunk az úton, menet közben meg-megállva letépni az öröm, kéj virágait, amik megmutatkoznak nekünk, s amelyek nem eléggé szívből jövőek és túl gyengék ahhoz, hogy határozottan elutasításra kerüljenek, hogy előre menetelésünk ne szenvedjen késedelmet.

Az embernek már eleve nagyon erősnek kell lennie, messzire kell járnia az úton, hogy képes legyen szembesülni a sikerrel, s az általa hozott kisebb élvezetekkel, anélkül, hogy elsőbbséget adna nekik. Azok, akik képesek erre, azok, akik erősek, nem futnak a siker után: nem keresik azt és közönyösen fogadják. Hiszen ismerik és méltányolják a boldogtalanság és balszerencse adta ostorcsapások értékét. De végül az igazi attitűd, annak bizonyítéka, hogy közel járunk a célhoz, egy tökéletes egyenlőség, ami képessé tesz minket arra, hogy elfogadjuk a sikert és a kudarcot, szerencsét és balszerencsét, vidámságot és szomorúságot, ugyanazzal a csendes, nyugodt örömmel. Hiszen mindezek a dolgok csodálatos ajándékok, amelyeket az Úr reánk „zúdít”, végtelen szerető gondoskodásában.

1960. május 25.