8. (Ne nevezd tudásnak egyedül a te vélekedéseidet, és hibának, ...)

8. Ne nevezd tudásnak egyedül a te vélekedéseidet, és hibának, tudatlanságnak vagy sarlatánságnak a többiek vélekedését, és ne sértegesd a szekták dogmáit és intoleranciáját.

Az egyes szekták dogmái és a vallások intoleranciája abból a tényből fakad, hogy a szekták és vallások csak a maguk hiedelmeit tekintik tudásnak, míg mások hiedelmeit, hitét hibának, tudatlanságnak vagy sarlatánságnak.

Ez az egyetlen mozzanat arra készteti őket, hogy dogmaként magasztalják azt, amit igaznak hisznek, és erőszakosan elítéljék, amit mások hisznek annak. Azt hinni, hogy a te tudásod az egyetlen igazi, a te hited az egyetlen igaz hit, s hogy mások hiedelmei nem igazak, az pontosan az, amit minden szekta és vallás tesz.

Tehát, ha pontosan ugyanazt teszed, mint a szekták és vallások, akkor nincs jogod csúfolni őket! Te is ugyanezt teszed, anélkül, hogy tudomásod lenne róla, mert természetesnek tűnik számodra. Amit Sri Aurobindo meg akar értetni veled, az az, hogy amikor azt mondod: “Mi birtokában vagyunk az igazságnak, s ami nem ez az igazság, az tévedés” — noha nem biztos, hogy ki mered mondani ilyen durva formában — pontosan ugyanazt csinálod, mint az összes vallás és szekta.

Ha tárgyiasítasz egy kicsit, látni fogod, hogy spontán módon – anélkül, hogy észrevetted volna – tudásként állapítottál meg mindent, amit eddig tanultál, gondoltál, mindent, ami azt a benyomást keltette benned, hogy különösképp igaz és nagyon fontos. S meglehetősen kész vagy ellentmondani minden más elképzelésnek, amit azok képviselnek, akik azt mondják: “Nem, nem, ez így van, nem pedig úgy. ”

Ha megfigyeled magad cselekvés közben, meg fogod érteni ennek az intoleranciának a mechanizmusát, és azonnal képes leszel véget vetni mindezeknek a haszontalan eszmefuttatásoknak. Ez visszavisz bennünket oda, amit már elmondtam neked egyszer: a kontaktushoz, amid megvolt a dolgok igazságával, a személyes kapcsolatod — egy olyan kapcsolat, ami többé-kevésbé tiszta, beható, mélységes, tiszta — amely neked, mint egyénnek, egy érdekes, sőt, talán meghatározó élményt adott. De még ha ez a kapcsolat egy meghatározó élményt adott is számodra, nem szabad azt képzelned, hogy ez egy univerzális élmény, és hogy ugyanez a kontaktus másoknak is ugyanazt az élményt adná. És ha ezt megérted, hogy ez valami pusztán személyes, egyéni, szubjektív dolog, hogy ez egyáltalán nem egy abszolúte és általános törvényszerűség, akkor többé már nem tudod lenézni mások tudását, sem azt keresni, hogy nyakába varrd a saját nézőpontodat és tapasztalataid rájuk. Ennek a megértése elejét veszi minden szellemi vitának, amelyek mindig teljesen fölöslegesek.

Nyilvánvalóan, az aforizma első részét vehetjük jó tanácsnak is, ám Sri Aurobindo nem erre gondolt, amikor leírta: azt akarta, hogy tudatosuljon bennünk a hiba, melyet mi magunk (is) vétünk, de mások esetében tartunk nevetségesnek, másokat nevetünk ki miatta. Ez már csak egy emberi szokás, ami nemcsak ebben az esetben, hanem minden esetben igaz ránk. Meglehetősen figyelemre méltó, hogy amikor van egy gyengénk — példának okáért egy nevetséges szokás, defektus vagy tökéletlenség — hiszen ez többé-kevésbé része emberi természetünknek, nagyon természetesnek tartjuk, nem sokkol bennünket. DE amint ugyanezt az emberi gyengét, tökéletlenséget, ugyanezt a nevetséges rossz szokást valaki másban, máson látjuk, máris sokkolóan hat reánk, és azt mondjuk: “Micsoda?! Ő olyan? ”— anélkül, hogy észrevennénk, hogy mi magunk is „olyanok” vagyunk. S így a gyengéhez (azaz emberi gyengeséghez) és tökéletlenséghez még hozzáadjuk annak abszurditását, hogy észre sem vesszük őket!

Ebből levonhatunk egy tanulságot. Amikor egy személyben valami teljesen elfogadhatatlannak vagy nevetségesnek tűnik —“Micsoda!? Ő olyan, úgy viselkedik, olyan dolgokat mond, olyan dolgokat csinál” – azt kellene mondanod magadban, magadnak - „Nos, ejnye, lehet, hogy én is ugyanezt csinálom, anélkül, hogy tudnám. Jobban tenném, ha először magamba néznék, mielőtt kritizálom őt, azért, hogy meggyőződjek róla, hogy én nem teszem pontosan ugyanazt, picit másképp.” Ha megvan a jó érzéked és intelligenciád, hogy megtedd ezt mindig, amikor sokkol egy másik ember viselkedése, rá fogsz jönni, hogy az életben a másokhoz fűződő viszonyaid olyanok, mint egy tükör, melyet eléd tartanak, hogy könnyebben és tisztábban lásd a gyengéidet, amelyeket magadban hordozol.

Általánosságban és szinte abszolút módon bármi, ami sokkol téged más emberekben, az pont ugyanaz a dolog, amit te is magadban hordasz, egy többé-kevésbé eltakart, leplezett formában, jóllehet talán egy kissé másféle álruhában, ami lehetővé teszi, hogy áltasd magad. S ami önmagadban elég ártalmatlannak tűnik, szörnyűségessé válik, amint másokban kezded látni.

Próbáld meg átélni ezt: nagy mértékben segíteni fog abban, hogy változtassatok magatokon. Ugyanakkor napfényes toleranciát hoz majd elő a másokkal való kapcsolataidban, a jó szándékot, ami a megértésből fakad, s ez igen gyakran véget is vet ezeknek a teljesen hasztalan vitáknak, veszekedéseknek.

Az ember megvan viták nélkül. Furának tűnik ezt kimondani, mert a dolgok jelen állása szerint az ellenkezője látszik igaznak, azaz, hogy az élet a vitákról szól, olyan értelemben, hogy az együtt lévő emberek fő foglalatossága a vitatkozás, nyíltan vagy titokban. Nem mindig találod a szavakat, nem mindig találod a „durranásokat” - szerencsére – de belül a folyamatos irritáció állapotában vagy, mert nem találod magad körül a tökéletességet, amit te magad szeretnél megvalósítani, s amit meglehetősen nehéznek találsz létrehozni – de teljesen természetesnek találod, hogy másoknak létre kellene hozniuk.

“Hogy lehetnek ilyenek?...” Elfelejted, milyen nehéznek találod magadban, hogy ne légy „olyan”!

Próbáld ki, meglátod!

Nézz mindenre jóindulatú mosollyal. Tekints mindent, ami irritálóan hat rád, egy leckének, tanulságnak magad számára, s az életed békésebb és egyben hatékonyabb lesz, mert hiszen az energiád nagy százaléka minden bizonnyal elpazarolódik az irritációra, amit érzel, amikor nem találod azt a tökéletességet másokban, melyre te magad törekszel.

Megállsz az előtt a tökéletesség előtt, amit másoknak el kellene érniük, és csak ritkán vagy tudatában a célnak, amit te magad kellene, hogy elérj. Ha tudatosul benned, nos, akkor kezdd el azzal a munkával, amit neked adtak ki, vagyis valósítsd meg, amit meg kell valósítanod, és ne törődj azzal, amit mások csinálnak, mert – végül is – nem a te dolgod! És az igazi hozzáállás legjobb módja, hogy egyszerűen azt mondjuk: “Mindazok, amik körülvesznek, az életem minden körülménye, az összes hozzám közel álló ember, egy tükröt képeznek, amelyet az Isteni Tudat tart elém, hogy megmutassa, milyen haladást kell elérnem. Minden, ami engem sokkol másokban, azt jelenti, hogy van egy feladat, amit el kell végeznem magamban.”

S talán ha valaki az igaz tökéletességet hordozza magában, az másokban is gyakrabban felfedezi azt.

1958. november 7.