10. (A lelkem tudja, hogy halhatatlan. De te darabjaira szedsz egy halott...)

10. A lelkem tudja, hogy halhatatlan. De te darabjaira szedsz egy halott testet, és győzedelmesen felkiáltasz: "Hát, hol a te lelked, és hol a halhatatlanságod?"

Ez gyakran ismételt, - de bizonyos esetek kivételével nagyon ritkán megértett - hogy csak a hasonló ismerheti a hasonlót. Ha ez megértett volna, a tudatlanságnak egy nagy része eltűnne.

Csak a lélek képes ismerni a lelket, és a létezés minden szintjén, csak az azonos szintű ismerheti fel a másikat. Csak az Isteni képes ismerni az Istenit és mivel hordozzuk az Isteni magunkban képesek vagyunk látni Őt, és felismerni Őt. De ha megpróbálunk megérteni valamit a belső életből érzékeink segítségével és külső módszerekkel, az eredmény biztos, hogy a teljes kudarc, és ezenfelül becsapjuk magunkat teljesen.

Így amikor azt képzeled, hogy tudod a Természet titkait, és továbbra is egy tisztán fizikai tudattosságban maradsz, teljesen az orrodnál fogva fogva vezetett vagy. És ez a nagy igényeket támasztó szokás a tényleges, anyagi bizonyítékok némi realitásának elfogadása előtt, a tudatlanság egyik legszembetűnőbb hatása. Ezzel a hozzáállással minden bolond azt képzeli, hogy ítélkezni tud a legmagasabb dolgokban, és tagadja a legmélyebb tapasztalatokat.

Az minden bizonnyal nem egy darabjaira szedett halott test, ahol a lélek megtalálható, mivel a lélek eltávozott belőle. Ha lélek nem távozott el, a test nem volna halott. Az, hogy Sri Aurobindo megírta ezt aforizmát haza hozza nekünk ennek az állításnak az abszurditását.

Ez vonatkozik a kritikus elme összes ítéletére, és az összes tudományos módszerre amikor bármely csupán tisztán anyagi jelenséget kívánnak megítélni.

A konklúzió mindig ugyanaz: az egyetlen igazi hozzáállás, a néma tisztelet alázatossága valakinek azelőtt, amit nem tud, és a belső törekvése, hogy kijöjjön az emberi tudatlanságból. Az egyik dolog, amely leginkább késztetné emberiség haladását az lenne, hogy tisztelni azt amit nem tud, elismerni készségesen, hogy azt nem tudja, és ezért megítélni sem tudja. Folyamatosan, éppen ellenkezőleg tesszünk. Kimonduk jogerős ítéletet dolgokra, amelyeket nem ismerünk egyáltalán, és egy ellentmondást nem tűrő hangon mondjuk, "Ez lehetséges. Ez lehetetlen ", amikor még azt sem tudjuk, mi az amiről beszélünk. És fölényesen levegőt veszünk mivel kétségbe vonunk dokgokat amelyekről még soha semmilyen tudásunk nem volt.

Az emberek úgy hiszik, hogy kételkedni a fölény egy jele míg ellenben az valójában a kisebbrendűség egy jele.

Szkepticizmus és kétség két legnagyobb akadálya a haladásnak; hozzáadnak önhittséget tudatlansághoz.

1958. november 21.