51. (Amikor igazságos haragról hallok, akkor csodálkozom az ember...)

51. Amikor igazságos haragról hallok, akkor csodálkozom az ember önámításának képességén.

Amikor valaki megtéveszti önmagát, mindig jóhiszemüleg teszi. Mindig mások javára tesz vagy az emberiség boldogulásáért és azért, hogy szolgáljon téged - persze ez magától érthetödő! Hogyan téveszti meg valaki önmagát?

Úgy érzem feltettél egy kérdést magadnak. Mert a kérdésedet kétféleképpen lehet értelmezni. Az ember megteheti az iróniának és humornak ugyanebben a szellemében ahogy Sri Aurobindo megtette az aforizmájában, amikor csodálkozik az ember önámításának képességén. Vagyis beteszed magadat valakinek a helyébe aki becsapja magát és azt mondod "De én jóhiszemű vagyok! Mindíg mások javát akarom, stb. - az emberiség boldogulását, szolgálni az istenit, ez magától értetődik! És hogyan vagyok képes becsapni önmagamat?"

De aktuálisan, két módon csaphatjuk be magunkat, amelyek igencsak különböznek egymástól. Például előfordulhat, hogy megdöbbensz, nem személyes okokból, hanem a jóakaratod és az Isteni szolgálata iránti elkötelezettséged miatt, amikor azt látod, hogy emberek helytelenül cselekszenek, önzőek, hűtlenek és csalnak. Bizonyos idő után te már túlléptél ezeken a dolgokon, nem engeded, hogy azok megnyilvánuljanak benned, de olyan mértékben, amennyire kötődsz a szokványos tudatossághoz, a szokványos látásmódhoz, a szokványos élethez, a szokványos gondolkodásmódhoz, ezek a vonások még léteznek és lappanganak benned, mivel azon tulajdonságok ellentétei, amelyek eléréséért küzdesz. Ez az ellentét fennáll, amíg felül nem kerekedsz rajta, és magad mögött nem hagyod mind a tulajdonságot, mind annak hiányát. Tehát amíg bírod az erényt, az ellentéte is mindig lappangani fog benned; csak akkor fog eltűnni, amikor meghaladod az erényt és annak hiányát is.

Tehát ez a fajta felháborodásod abból fakad, hogy még nem vagy túl rajta; olyan szinten vagy, hogy mélyen helyteleníted és te magad nem cselekednél így. Eddig a pontig szót sem érdemes ejteni, hacsak nem nyilvánítod ki erőszakosan a felháborodásod. Ha harag jelenik meg benned, az azt jelenti, teljes az ellentmondás az érzés között, amelyre törekszel, és a tett között, ahogyan másokra reagálsz. A harag a vitális erő torz formája, a sötét és meg nem tisztult vitálisé, amely a szokványos tetteknek és reakcióknak van alávetve. Ha tudatlan és egoisztikus egyéni akarat használja ezt a vitálist, amely más egyéni akaratokkal szembe kerül, az erő az ellentét nyomása alatt haraggá változik, és megpróbálja erőszakkal elérni azt, amit pusztán az erejével nem tudott elérni.

Ezenfelül a harag, mint az erőszak minden más fajtája, mindig a gyengeség, tehetetlenség és képtelenség jele.

És itt az önbecsapás csupán annyi, hogy elfogadjuk, vagy hízelgő jelzőket aggatunk a haragunkra - pedig a harag csak vak, tudatlan és aszurikus vagy is démoni lehet, tehát a fénnyel ellentétes.

De ez viszont még mindig a jobbik eset.

Van még egy. Vannak emberek, akik nem is tudnak róla, - vagy nem akarnak tudni róla - mindig a saját személyes érdeküket követik, saját magukat, saját kötődéseiket, elképzeléseiket részesítik előnyben. Ók nem az Isteninek élnek, mégis erkölcsi és jógikus elképzeléseket használnak fel, hogy elrejtsék személyes késztetéseiket. De ezek az emberek duplán becsapják magukat: nem csak a külső tevékenységükben, a másokkal való kapcsolatunkban vezetik félre saját magukat, hanem saját személyes mozgásaikban is; ahelyett, hogy az istenit szolgálnák, a saját egoizmusukat szolgálják. Ez nagyon gyakran megesik! Egyesek saját személyiségüket, saját egoizmusukat szolgálják, miközben azt tettetik, hogy az Isteni szolgálatában állnak. Ekkor ez már nem is önbecsapás, ez képmutatás.

A mentális szokás, ami arra késztet, hogy mindent tetszetős külsővel fedjünk el, hogy mindenre kedvező magyarázatot találjunk, néha nagyon kifinomult, de néha annyira kezdetleges, hogy senki mást nem tévesztünk meg, csak saját magunkat. Szokásunk mentegetőzni, kedvező mentális kifogásokat kitalálni, kedvező mentális magyarázatot adni mindarra, amit teszünk, amit mondunk, és amit érzünk. Például akinek nincs önuralma és arcon csap valakit, hajlamos indulatát majdnem hogy isteni haraggá minősíteni!

Ez elképesztő, lenyűgöző - az önbecsapás ereje és az elme azon képessége, hogy minden tudatlanságra, butaságra kiváló igazolást tud találni.

Nem csak egy szórványosan előforduló tapasztalatról van szó, hanem olyasmiről, amit percről percre megfigyelhetünk. Másokban persze sokkal könnyebb felfedezned. Ha azonban közelről figyeled magad, akkor egy nap ezerszer is észreveszed, hogy elnéző vagy magaddal szemben: "Ó, de hát ez nem ugyanaz!" Amit te csinálsz, az persze sohasem ugyanaz, mint amit a szomszédod csinál!

1961. január