81.-83. (Isten nevetése időnként nagyon durva és méltatlan a kifinomult...)

81. Isten nevetése időnként nagyon durva és méltatlan a kifinomult füleknek; Ő nem elégszik meg azzal, hogy Moliere legyen, szükségképpen Arisztophanésznek és Rabelais-nak is lennie kell.

82. Ha az emberek kevésbé komolyan vennék az életet, akkor nagyon gyorsan tökéletesebbé tehetnék. Isten soha nem veszi komolyan a dolgait; ezért tárul a szemünk elé ez a csodálatos Univerzum.

83. A szégyenérzetnek bámulatraméltó eredményei vannak, és mind az esztétikában, mint a etikában nehezen tudnánk nélkülözni; de mindennek ellenére a gyengeség jelvénye és a tudatlanság bizonyítéka.

Valaki kérdezhetné, hogy a dolgok komolyan vétele hogyan akadályozza az életet a még tökéletesebbé válástól.

Az Erény mindig is töltötte az idejét az életben fellelhető bármilyen rossznak a megszüntetésével, és ha a világ különböző országainak összes erényeit összerakhatnánk nagyon kevés létező dolog maradna.

Az Erény azt állítja, hogy a tökéletességre törekszik, de a tökéletesség egy teljesség. Így a két mozgás ellentmond egymásnak. Egy erény, amely megszüntet, csökkent, határokat rögzít, és egy tökéletesség, amely elfogad mindent, semmit el nem utasít, azonban minden dolgot a helyére tesz, nyilvánvalóan nem ért egyet.

Komolyan véve az élet általában két mozgásnak az összetétele: az első az, hogy fontos dolgok azok valószínűleg nincsenek, a második az, hogy szeretnénk az életet redukálni a tulajdonságoknak egy bizonyos számára, amelyek tisztának tekinthetők és a létezéshez méltónak. Néhány emberben - például akikről Sri Aurobindo beszél itt, a "kifinomult", vagy a puritánok - ez az erény száraz, sivár, szürke, agresszív és hibát talál mindenhol, mindenben ami örömteli, szabad és boldog.

Az egyetlen módja az életet tökéletessé tenni - itt a földi életre gondolok, természetesen - hogy ránézni elég magasból, teljes egészében látva, nem csak a jelenlegi teljességében de a múlt, jelen és jövő teljességében: az ami volt, az ami, és az ami lesz, képesnek kell lennünk látni mindent egyszerre. Mert ez az egyetlen módja mindent a helyére tenni. Semmi sem lehet kirekesztett, semmi sem kell kirekesztett legyen, de minden dolog a helyén kell legyen teljes harmóniában az összes többivel. És aztán mindezen dolgok, így a "rossz", ugyanígy az "elítélendő", ugyanígy az "elfogadhatatlan", ahogy azok a puritán elmének tűnnek, az öröm és szabadság mozgásaivá válnak egy teljesen isteni életben. És akkor semmi sem akadályozhat meg minket abban, hogy megismerjük, megértsük, érezzük és éljük, a legfelsőbbnek ezt a csodálatos nevetését, akinek végtelen öröme telik abban, hogy saját örök életét figyeli.

Ez az öröm, ez a csodálatos nevetés, ami felold minden árnyékot, minden fájdalmat, minden szenvedést! Neked csak elég mélyre kell menni magadban, megtalálni a belső napot, hagyni magad elárasztani vele; ez nem más mint egy harmonikus, világos, napfényes nevetés zuhataga, amely nem hagy teret semmilyen árnyéknak vagy fájdalomnak.

Valójában, még a legnagyobb nehézségek, még a legnagyobb bánat, még a legnagyobb fizikai fájdalom - ha megnézed azokat abból a nézőpontból, onnan, látod a nehézségnek a valótlanságát, a bánatnak a valótlanságát, a fájdalomnak a valótlanságát - és nincs más, mint örömteli és fényes rezgés.

Valójában, a nehézségek feloldásának, a bánat leküzdésének és a fájdalom eltávolításának ez a leghatékonyabb módja. Az első viszonylag könnyű - azt mondom, viszonylag - az utolsó nehezebb, mert az a szokásunk, hogy a testet és az érzéseit valami konkrétnak, pozitívnak tartjuk; de ez ugyanaz a dolog, egyszerűen azért, mert nem tanultuk meg, nem az a szokásunk, hogy a testet valami folyékony, képlékeny, bizonytalan, megfoghatatlan dolognak tartjuk. Mi nem tanultuk meg belevinni ezt a fényes nevetést, hogy feloldja az összes sötétséget, az összes nehézséget, minden viszályt, minden diszharmóniát, mindent, ami veszekedés, ami sírás és jajveszékelés.

És az a Nap, az Isteni Nevetésnek az a Napja az összes dolog centrumában van, az összes dolognak az igazsága: meg kell tanulnunk, látni, érezni, élni azt.

És ezért kerüljünk el az életet komolyan vevő embereket; azok nagyon unalmas emberek.

Amint a légkör súlyossá válik biztos lehetsz benne, hogy valami nincs rendben, hogy egy zavaró hatás, egy régi szokás, próbálja újra megerősíteni magát, ami nem fogadható el. Mindez a sajnálat, mindez a bűntudat, az értéktelenségnek, a fogyatékosságnak az érzése - majd egy lépéssel tovább, bűnösnek érzed magad. Oh! Számomra úgy tűnik minden egy másik korhoz, a sötétség korához tartozik.

De minden, ami nem szűnik, amely próbál belekapaszkodni és elviselni mindezen tilalmakat, és e ketté vágott élet szokását - a kis dolgokat és a nagy dolgokat, a szentet és a profánt... "Micsoda" mondják az emberek akik valják, hogy spirituális életet követnek "hogyan lehet, hogy ilyen kis dolgok amik oly kevéssé fontosak, a spirituális megtapasztalás tárgya?" És mégis, ez egy tapasztalat ami egyre jobban konkrétá és valóssá válik, sőt lényegében; ez nem az hogy vannak "dolgok" ahol az Úr van és "dolgok" ahol Ö nincs. Az Úr mindig ott van. Ő semmit sem vesz komolyan, minden szórakoztatja Őt, és játszik veletek, ha tudjátok, hogyan kell játszani. Ti nem tudjátok, hogyan kell játszani, az emberek nem tudják, hogyan kell játszani. De milyen jól tudja Ő, hogyan kell játszani! Milyen jól játszik! Mindennel, a legkisebb dolgokkal: van néhány dolgod, amit az asztalra tudsz tenni? Nem érzed, hogy neked gondolkodni intézkedni kell, nem, játsszunk: hadd tegye ezt itt ide, és azt ott oda, és ez itt tetszik. És aztán egy másik alkalommal ez megint más... Milyen jó játék, és olyan szórakoztató!

Tehát, abban egyetértünk, meg kell próbálnunk megtanulni, hogyan nevessünk az Úrral.

1963. január 14.