1958. június (az Utolsó Ítéletről...)

Az Anya

Agendája

(Az itt következő, 1958. március 19-i beszélgetés publikálásakor az Ashram “Bulletin”-ben, Anya hozzátett bizonyos kommentárokat, amelyeknek közvetlen kihatása van az előző beszélgetésre az Utolsó Ítéletről, és beletett egy egész bekezdésnyit az 1958. február végi beszélgetésből, ugyanerről a témáról.)

Egy dolog egyértelműnek tűnik: az emberiség elért egy olyan általános feszült állapotot – feszültség az erőfeszítésben, feszültség a tettekben, feszültség még a napi életben is – egy olyan túlzott hiperaktivitással, olyan általános nyugtalansággal, hogy fajunk, mint egész, úgy tűnik, elérte azt a pontot, ahol vagy át kell törnie a saját ellenállását, és sietnie előre egy új tudatosságba, vagy pedig visszamerülnie a homály és a tehetetlenség feneketlen mélységébe.

Ez a feszültség olyan teljes és általános, hogy valaminek nyilvánvalóan meg kell törnie. Ez így nem mehet tovább. Noha mindez biztos jele annak, hogy az erő, a tudatosság és a hatalom egy új princípiuma beszivárgott az anyagba, és saját nyomása által hozta létre ezt az akut állapotot. Kívülről nézve azt várnánk, hogy látjuk majd a régi megszokott eszközöket, melyeket a Természet használ, amikor felemelkedést akar előidézni; de itt van egy új jelenség, amely csak néhány kiválasztott emberben látható egyértelműen, jóllehet, még ez a kevés ember is meglehetősen szét van szóródva – e jelenség tehát nem egy pontra vagy egy helyre lokalizálódik a világban, hiszen a jelek a világ minden országában fellelhetők: a szándék arra, hogy találjanak egy új, magasabb, felemelő megoldást, erőfeszítést arra, hogy előre nyomuljanak egy hatalmasabb, körülölelőbb tökéletesség felé.

Bizonyos általánosabb, kiterjedtebb, kollektívebb természetű elképzeléseket dolgoznak ki és működtetnek a világban mostanság. S ez a kettő összejön: egy nagyobb és teljesebb lehetőség a pusztításra, és egy találékonyság, ami zabolátlanul növeli a katasztrófa lehetőségét, egy olyan katasztrófáét, ami sokkal súlyosabb lenne, mint ezelőtt bármikor. Ugyanakkor jóval elvontabb és átfogóbb elképzelések és szándékok születését is, vagy inkább manifesztálódását, amik, mikor meghallják őket, hatalmasabb, kiterjedtebb, teljesebb és tökéletesebb megoldást hoznak, mint ezelőtt.

Ez a közdelem, ez a konfliktus egy felfelé ívelő evolúció konstruktív erői, egy egyre tökéletesebb és istenibb felismerés, és az egyre több és több pusztító erő között – erőteljesen pusztítóak, ezek egy irányíthatatlan őrjöngés erői – egyre nyilvánvalóbbá válik, összetéveszthetetlenül láthatóvá, és ez egy olyan fajta verseny vagy harc, hogy ki éri el elsőként a célját. Valamennyi ellenséges, isteni-ellenes erő, a vitális világ eme erői, mintha mind leszálltak volna a Földre, és azt használják csatamezőként. Ugyanakkor, egy új, magasabb, hatalmasabb spirituális erő szintén leszállt a Földre, hogy Új Életet hozzon rá. Ez teszi elkeseredettebbé a harcot, erőszakossá és láthatóvá, de kétségtelenül döntőbbé is, és ez az, ami miatt remélhetjük, hogy egy korai megoldás megérkezik.

Volt idő, nem is olyan régen, amikor az ember lelki törekvése egy csendes, inaktív béke felé fordult, e világ minden dolgától elszakadva, az élet elkerülése a küzdelem elkerülése végett, pontosabban, a csata fölé emelkedni, felszabadulni az erőfeszítés alól. Ez egy spirituális béke volt, ahol – a feszültség megszüntetésével együtt – a küzdés és az erőfeszítés, szenvedés szintén megszűnt minden formájában, és ezt tartották a lelki és isteni élet igazi és egyedülálló kifejeződésének. Ezt tekintették isteni kegyelemnek, isteni segítségnek, isteni beavatkozásnak. És még most is, a gyötrelem, feszültség és hitperfeszültség korában, ez a szuverén béke a legjobb az összes kapott segítség közül, a legszívesebben látott, a megkönnyebbülés, amit kértünk s reméltünk. Sokak számára ez az isteni beavatkozás és isteni kegyelem igazi jele.

Tulajdonképpen nem számít, mit akarsz megvalósítani, azzal kell kezdened, hogy létrehozod a tökéletes és megváltoztathatatlan békét. Ez az alapja bármely munkának. Ám hacsak nem egy kizárólagos vagy személyes és egoisztikus felszabadításra gondolsz, itt nem állhatsz meg. Az isteni kegyelemnek van még egy aspektusa, a haladásé, ami legyőz majd minden akadályt, ez az az aspektus, amely az emberiséget egy új megvalósítás felé hajtja, megnyitja az ajtókat egy új világhoz, s nem csak egy pár kiválasztott részesülhet az isteni megvalósítás előnyeiből, de azok befolyásán, példáján és hatalmán keresztül egy új és jobb állapotot hoz el az emberiség többi képviselője számára.

A megvalósítás távlatait megnyitja a jövőbe, és már előre látott lehetőségekre, melyeken keresztül az emberiség egy teljes szegmense, amely tudatosan vagy tudat alatt nyitott az új erőkre, felemelésre kerül, hogy úgy mondjam, egy felsőbb, harmonikusabb, tökéletesebb élet felé... és még ha az egyéni átalakulások nem is megengedhetők vagy lehetségesek minden esetben, legalább az egész egyfajta felemelkedése megtörténik, minden harmonizálódása, lehetővé téve egy új rend, egy új harmónia létrehozását, és a zűrzavar gyötrelmének és a jelenkor viszályának eltűnését, átadva helyét egy olyan rendnek, ami lehetővé teszi majdan az egész harmonikus működését.

Lesznek más következmények, melyek ellenkező eszközökkel el fogják törölni az élet perverzióját és rondaságát, az elme beavatkozásának következtében egy sor torzulás, amelyek súlyosbítják a szenvedést, nyomorúságot, erkölcsi szegénységet, egy egész tengernyi aljas és visszataszító nyomorúság, ami az emberi élet egy teljes hányadát oly ocsmánnyá teszi. Ezeknek el kell tűnnie. Ezek azok a dolgok, amik sok szempontból az emberiséget végtelenül alsóbb rendűvé teszik az állati létnél – annak egyszerűségével és természetes spontaneitásával – amely, mindezek ellenére, harmonikus. A szenvedés az állatok között sosem olyan nyomorúságos és hitvány, mint az emberiség egy osztatlan metszeténél, amelyet mentalitása kizárólag egoista szükségletei felé terelt.

Az embernek ezen felül kell emelkednie, előre nyomulnia a Fény és a Harmónia felé, vagy visszasüllyedni egy egészséges, perverzió nélküli állati élet egyszerűségébe.

(Anya egy pillanatnyi csend után folytatja)

De azok, akik nem emelkednek fel, akik elutasítják a haladást, automatikusan elveszítik majd a mentális tudatosság használatát, és visszaesnek egy ember alatti szintre.

Elmesélem neked egy élményemet, ami segíteni fog, hogy jobban megértsd. Nem sokkal a február 3-i szupramentális élményem után történt, és én még mindig abban az állapotban voltam, ahol a fizikai világ dolgai oly’ távolinak és abszurdnak tűntek. Egy csoportnyi látogató engedélyt kért, hogy találkozhasson velem, és egy este eljöttek a játszótérre. Gazdagok voltak – vagyis több pénzük volt, mint amennyire szükségük volt az élethez. Volt köztük egy nő száriban. Nagyon hájas volt, és a szárija úgy volt eligazítva, hogy elrejtse testét. Amikor meghajolt, hogy fogadja áldásomat, a szárija egyik sarka kinyílt, teste egy részét felfedve, egy pucér hasat. Egy óriási pocakot. Ez sokkolóan hatott rám... Vannak elhízott emberek, akik egyáltalán nem visszataszítóak, de ott hirtelen megláttam a perverziót, a rothadást, amit ez a has rejtett magában. Olyan volt, mint egy hatalmas tályog, falánkságot, kéjvágyat, ízléstelenséget fejezett ki, egy olyan hitvány vágyat, amely kielégülést keres, ahogy azt egy állat se tenné, durván, és mindenek felett, perverzül. Láttam egy elfajzott elme perverzióját, melyet a legalapvetőbb vágyak szolgálatába állítottak. Ekkor, egy szemvillanás alatt, valami előugrott belőlem, egy ima, mint egy Véda: „Ó, Uram, ez az, aminek el kell tűnnie!”

Az ember képes jól megérteni, hogy a fizikai nyomorúság vagy a világ javainak egyenlőtlen elosztása orvosolható. Az ember gondolkodhat közgazdasági és társadalmi megoldásokon, amelyek orvosolni tudnák mindezt, de ez a konkrét nyomorúság, a mentális nyomor, ez az éltető perverzió – ez az, ami nem változik, ami NEM AKAR változni. És azok, akik ehhez a fajta emberiséghez tartoznak, eleve felbomlásra vannak ítélve.

Az eredendő bűn jelentése pontosan ez: a perverzió, ami az elmével kezdődött.

Az emberiség, az emberi tudatosság ama része, ami képes egyesülni a Szuperelmével, és felszabadítani magát, teljesen át fog alakulni. Jövőbeni valósága felé mozog, ami külső formájában még nem kifejezett. Ez az a rész, ami nagyon közel áll az állatok egyszerűségéhez, közel áll a Természethez, s melyet az újra elnyel, és alaposan újra-asszimilál. De az emberi tudat e megrontott része, mely – az elme helytelen használata által – lehetővé teszi ezt a perverziót, meg fog semmisülni.

Az ilyen fajta emberiség egy kudarcba fulladt próbálkozás, és szintén meg fog semmisülni, mint ahogy oly sok sikertelen faj, amelyek eltűntek a Világmindenség történelmének színpadáról.

Egyes múltbeli próféták látták ezt az apokaliptikus látomást, de – szokás szerint – a dolgok összekeveredtek, s az apokalipszis meglátása mellett nem látták meg a szupramentális világ vízióját, ami eljő, hogy felemelje az emberiség beleegyező részét, és átalakítja e fizikai világot. Jóllehet, hogy reményt adjanak azoknak, akik az emberi tudat e perverz részébe születtek bele, a hit általi megváltást tanították: azok, akik hisznek az Anyagba záródott Isteni áldozatában, automatikusan megmenekülnek egy másik világban. Ez csak hit, megértés és intelligencia nélkül. Ők soha nem látták a szupramentális világot, sem azt, hogy az Anyagban jelen lévő Isteni nagy Áldozata egy involúció, ami elvezet az Anyagban lévő Isteni teljes felismeréséhez.