1961. július 18. (A 66. aforizma kommentárja.)

66. Bűn az, ami egyszer a helyén volt, folytatódása pedig most nem helyén való; nincs más bűnösség.

Nem érzek semmi inspirációt.

Van kérdésed?

A bűn – azt mondják – valami olyan, ami már nem helyénvaló. De vajon egy olyan dolognak, mint a kegyetlenség, volt „helye” valaha is?

Egész pontosan ez ami érkezett hozzám – minden kérdést megkapok, amiket az emberek feltesznek. Azonnal felmerül a kérdés: ha valaki például kegyetlenségből öl, vagy kegyetlenségből okoz fájdalmat, annak volt „helye” valaha is? ... mert noha megjelenésében torz, mégis (mindig ugyanahhoz térünk vissza) az Isteni egyik kifejeződési formája.

Mi rejlik e mögött, elmondod nekem? Sri Aurobindo mindig azt mondta, hogy a kegyetlenség az egyik legellenszenvesebb dolog volt számára, ám ő ezt egy intenzitás deformációjaként magyarázta. Majdnem nevezhetnénk a szeretet intenzitásának deformációjaként, valaminek, amit nem elégítenek ki a fél-intézkedések, valaminek, ami a végletekig elmegy (ami még törvényes) – ez pedig nem más, mint a végletekig erős érzések/érzékek igényének deformálódása.

Mindig is tudtam, hogy a kegyetlenség, csakúgy, mint a szadizmus, az egészen érzéketlen tamasz ¹ vastag rétegén való áttörés szükséglete, az extrém módon erőszakos érzékelés segítségével. Mert egy végletre van szükség, ha bármit is érezni akarunk azon a tamaszon keresztül. Nekem mindig azt mondták, például (Japánban ezt különösen hangsúlyozták számomra), hogy a Távol kelet népei testileg nagyon tamaszikusak. Különösen a kínaiakról tartják azt, hogy ők egy olyan faj (rassz) maradványa, akik a Holdon laktak, mielőtt az megfagyott, és arra kényszerültek, hogy a Földön keressenek menedéket (ez lehet a magyarázat kerek arcukra és szemük alakjára!).... Mindenesetre (nevet), az emberek ezt mesélik! De végletesen tamaszikusak; testi érzékenységük szinte nulla – megdöbbentő dolgokra van szükség ahhoz, hogy érezzenek valamit! S mivel ők természetesen azt feltételezik, hogy ami vonatkozik rájuk, az mindenkire vonatkozik, képesek a megdöbbentő kegyetlenségre. Persze azért nem mindegyikük! De ez a hír járja róluk. Olvastad már Mirbeau könyvét? (Úgy hiszem, ez a szerző neve.) Hatvan éve olvastam – a kínai kínzásokról.

Igen, ez jól ismert mű.

Nagyon ismert.

De ugyanakkor a kínaiak remek művészek is.

Igen. Amikor ezt a könyvet olvastam (nagyon jól megírt könyv), megértettem a problémát, s a helyes megértésem megerősítést nyert, amikor Japánba mentem. Sok japánnak is eltompultak az érzékei („eltompultak” olyan értelemben, hogy borzasztóan erőszakos ingerekre van szükségük ahhoz, hogy bármit is érezzenek). Talán e sorok közt magyarázatra lelhetünk.

De az egész mögött az eredeti probléma megoldatlan marad: „Miért alakult ez így? Miért ez a deformáció? Miért deformálódott ez az egész?” Van néhány nagyon szép, nagyon intenzív dolog emögött, sokkal, de sokkal hatalmasabbak, mint amit mi magunk valaha is képesek lennénk elviselni, csodálatos dolgok. De miért lett minden... olyan szörnyű itt? Rögtön ez merül fel – ezért mondtam, hogy nincs inspirációm.

Ez ....

A bűn fogalmát nem értem, és soha nem is értettem. Számomra az eredendő bűn az egyik legszörnyűbb ideának tűnt, amit az emberek valaha is kitaláltak – a bűn és én egyszerűen nem illünk össze!

Így tehát, természetesen, teljesen egyetértek Sri Aurobindo-val, amikor azt állítja, hogy nincs olyan, hogy „bűn” – ez érthető, de...

Bizonyos dolgokat nevezhetünk „bűnnek”, ha tetszik, mint pl. a kegyetlenséget. Nos, az egyetlen magyarázat, amit ezekre a dolgokra látok, az a végletesen erős érzésekre irányuló igény vagy hajlam deformálódása. Észrevettem, hogy a kegyetlen emberek Anandá-t élnek át kegyetlenkedésük közben – intenzív örömet lelnek benne. S azáltal legitimizálódik. Csakhogy annyira deformált állapotban van, hogy visszataszító.

Az az elképzelés, mely szerint a dolgok nincsenek a helyükön, mon petit, egy olyan dolog, amit már igen fiatalon is megértettem, és végül Théon magyarázta el nekem.

Kozmogóniájában Théon magyarázattal szolgált a különböző univerzumok egymást követő pralayáira ² azt mondván, hogy minden egyes univerzum a Legfelsőbb manifesztálódásának egy aspektusa volt: minden univerzum a Legfelsőbb egy aspektusára épült, és mind, egymás után, „beszippantódott” a Legfelsőbb-be. Elsorolta az összes egymást követően manifesztálódó aspektust, és micsoda rendkívül logikus sorrend volt ez! Valahová eltettem, de már nem tudom, hová. Arra sem emlékszem pontosan, hogy ez az univerzum hányas számot viseli a sorban, de ezúttal ez volt az az univerzum, amely nem nyelődik el, s amely, úgymond, határozatlan progressziót követne a (valamivé) Válásban. Ennek az univerzumnak az Egyensúlyt kell megjelenítenie, nem egy statikus, hanem egy progresszív egyensúlyt ³ Az Egyensúly, ahogy magyarázza, minden dolog pontosan a maga helyén: minden egyes rezgés, minden mozdulat, minden... és így tovább, lefelé – minden forma, minden tevékenység, minden elem pontosan a helyén az egészhez viszonyítva.

Ez elég érdekes számomra, mert Sri Aurobindo ugyanezt mondja: hogy semmi sem rossz, csak egyszerűen a dolgok nincsenek a helyükön – nemcsak térben, hanem időben sem, az univerzumban elfoglalt helyükön, kezdve a bolygókkal és csillagokkal, minden pontosan a helyén kell, hogy legyen. S amikor minden egyes dolog, kezdve a legkolosszálisabbtól, egészen a legapróbbakig, pontosan a helyére kerül, az egész FOKOZATOSAN (ford.sz.: PROGRESSZÍV MÓDON) fejezi ki a Legfelsőbbet, anélkül, hogy bármi elnyelődne és újra kiáradna. Szintén erre alapozta Sri Aurobindo azt a tényt, hogy ez a jelenlegi teremtés, jelenlegi univerzum képes lesz egy isteni világ tökéletességét megnyilvánítani – amit Sri Aurobindo a Szuperelmének nevez.

E teremtés alapvető törvénye az Egyensúly. Ez teszi lehetővé, hogy a tökéletesség megvalósuljon a manifesztációban.

Ezen ideával – a „helyükön lévő” dolgok ötletével – párhuzamosan egy másik kérdés merül fel bennem: a Szuperelme leereszkedésével pontosan mik azok a legfontosabb dolgok, amelyeket a szupramentális erő akar vagy próbál eltávolítani?(ford. kiűzni-t írt ezt átírtam)

Az első dolgok, amiket el fog távolítani?

Igen, egyénileg és kozmikusan, hogy minden a helyére kerüljön.

El fog távolítani bármit is?... Amennyiben elfogadjuk Sri Aurobindo elképzelését, minden egyes dolgot vissza fog tenni a helyére, ez minden.

Egy dolog feltétlenül el kell, hogy tűnjön: a Deformálódás, a hamisság leple, ami elfedi az Igazságot, mert minden, amit itt létezni látunk, ennek a következménye. Ha a leplet eltávolítjuk, a dolgok szükségszerűen egészen mások lesznek, teljesen mások: olyanok lesznek, amilyennek megéljük őket, amikor egyénileg kiemelkedünk abból a deformált tudatból. Amikor az ember kijön abból a tudatból, és belép az Igazság-Tudatba, elcsodálkozik, hogy az olyan dolgok, mint a szenvedés, nyomorúság és halál létezhetnek; elképesztő, abban az értelemben, hogy (amikor az ember igazán a másik oldalon áll)... az ember nem érti, mindez hogy történhet meg. S noha eme tudatállapot habituálisan összefüggésben áll az általunk ismert világ tapasztalásának illúziójával, Sri Aurobindo azt mondja nekünk, hogy a világ illúziójának (irrealitásának) ez a felfogása nem kell, hogy létezzen a szupramentális tudat számára: csak a Hamisság/Álnokság irreális, nem a világ. Ez pedig nagyon érdekes – a világnak megvan a maga realitása, függetlenül a Hamisságtól.

Azt hiszem, ez lesz a Szuperelme első hatása – talán az egyénre tett első hatása is, mert először az egyénekben jelenik meg.

Eme tudati állapotnak ⁴ alighanem állandósulnia kell, de az felvetne egy problémát: hogyan tarthatna akkor az egyén kapcsolatot a ma létező világgal, annak deformációja során? Mert észrevettem, hogy amikor ez az állapot nagyon erős bennem, nagyon erős, olyan erős, hogy mindennek képes ellenállni, ami kívülről bombázza, az emberek egy szót se értenek abból, amit mondok, SEMMIT! Éppen ezért ez látszólag megszakítana egy hasznos kapcsolatot.

Milyen lenne, például, ha lenne egy kicsi szupramentális teremtésünk, mint a tettek és a világra sugárzó befolyás magva (a Földre korlátozva)? Lehetséges volna? Könnyű elképzelni egy emberfeletti nukleuszt, a szuperemberek teremtményét, vagyis olyan emberekét, akik az evolúció és az átalakulás révén (a szó valódi értelmében) sikeresek voltak a szupramentális erők kinyilvánításában. Vagyis, mivelhogy emberi eredetűek, elkerülhetetlenül van kapcsolat. Még ha mindenük át is alakult, még ha szerveik át is alakultak erő-központokká, egyfajta emberi „színeződés” mégis megmarad. Ezek azok a lények, akik – a hagyomány szerint – fel fogják fedezni a közvetlen, szupramentális teremtés titkát, megkerülve a közönséges Természet szokásos folyamatát. Majd rajtuk keresztül megszületnek majd az igazi szupramentális (az emberi elménél magasabb rendű elmével bíró) lények, akiknek szükségszerűen egy szupramentális világban kell élniük. De hogyan lenne teremthető kapcsolat eme lények és a közönséges világ között? Hogyan képzelhető el a természet átalakulása olyan módon, hogy az elegendő legyen e szupramentális teremtés lehetővé tételéhez e Földön? Nem tudom.

Persze azt tudjuk, hogy egy ilyen dolog teljesülése jelentős mennyiségű időt igényelne, s valószínűleg stádiumokon, fokozatokon keresztül valósulna meg, olyan képességek feltűnésével, amelyeket pillanatnyilag nem ismerünk és el sem tudunk képzelni, s amelyek megváltoztatják majd a Föld életkörülményeit – ez persze előretekintés az elkövetkező néhány ezer évre.

Még mindig fennáll ez a probléma: lehetséges hasznosítani a tér fogalmát? – itt a Föld ⁵ bolygón létező térre gondolok. Lehetséges találni egy olyan helyet, ahol a a jövőbeni szupramentális világ magvai elvethetőek, embriója létrejöhet?

Amit én magam láttam... egy olyan terv volt, ami minden részletében teljes volt, ám ez lélekben és tudatban egyáltalán nincs összhangban azzal, ami jelenleg lehetséges itt a Földön (jóllehet, legmateriálisabb megnyilvánulásában a tervet létező földi körülményekre alapozták). Az elképzelés egy ideális város ötlete volt, ami egy kicsi, ideális ország magja lenne, csak felületes és erősen korlátozott kapcsolatokkal a régi világ felé. Egy olyané, amelynek meg kellene teremtenie egy olyan Hatalmat (ez lehetséges), ami elégséges ahhoz, hogy egyszerre legyen védelem az agresszió és/vagy a rossz szándék ellen (ez sem lenne a legnehezebben biztosítható védelem), és védelmet nyújtson a beszivárgás és bővülés ellen (ami viszont alig-alig elképzelhető).... Társadalmi és szervezeti szemszögből nézve ezek a problémák nem nehezek, sem a belső élet szempontjából; a problémát azokkal a dolgokkal való viszony jelenti, amelyek nem szupramentalizálódtak – megakadályozva a beszivárgást és a lakosság bővülését, megvédve a kis magot attól, hogy visszazuhanjon egy alacsonyabb rendű teremtésbe az átmeneti időszak alatt.

(csend)

Mindazok, akik végiggondolták a problémát, mindig valami olyan helyet képzeltek el, mint egy szurdok a Himalájában, ami ismeretlen az emberiség másik része számára, de ez nem megoldás. Egyáltalán nem megoldás. Nem, az egyetlen megoldás az okkult hatalom. De az... Mielőtt bármit is tehetnénk, máris egy bizonyos számú olyan egyénre van szükségünk, akik a megvalósítás nagy tökéletességű szintjét érték el. Ha ez adott, akkor elképzelhető egy hely (elkülönítve a külvilágtól – nincs konkrét kapcsolat), ahol minden dolog pontosan a helyén van, példát mutatva. Minden dolog pontosan a helyén, minden személy is pontosan a helyén, minden mozdulat a helyén, és minden más is a helyén egy felszálló, progresszív mozgásban, visszaesés nélkül (vagyis épp az ellentéte annak, ami a hétköznapi életben megy). Természetesen ez is egyfajta tökéletességet, egyfajta egységet jelent; ez azt jelenti, hogy a Legfelsőbb különböző aspektusai megnyilvánulhatnak, és, szükségszerűen, egy kivételes szépség, egy totális harmónia, és egy olyan hatalom, amely elegendő a Természet erői engedelmességének megőrzéséhez. Még ha ezt a helyet pusztító erők veszik is körül, például, ezek az erők cselekvésképtelenek lennének – mert a védelem elégséges lenne.

Ez a lehető legnagyobb tökéletességet kívánná azon egyénektől, akik egy ilyen dolgot megszerveznek.

(hosszú csend)

Ez ahhoz hasonló, mint amikor az első ember megjelent.

Tudtuk-e valaha is igazán azt, hogy hogyan alakultak ki az első emberek, az első mentális felismerés? Elszigetelt egyének voltak, vagy csoportokban éltek – a jelenségre kollektív miliőben került sor, vagy elszigeteltségben? Nem tudom. Talán ez is analóg az eljövendő szupramentális teremtés esetével.

Nem nehéz elképzelni egy személyt a Himalája magányában, vagy egy érintetlen őserdőben, amint elkezdi maga körül építeni miniatűr szupramentális világát – ezt könnyű elképzelni. De ugyanarra a dologra lenne szükség hozzá: olyan szintű tökéletességet kellene elérnie, hogy hatalma/ereje automatikusan reagáljon egy lehetséges külső betolakodó támadása esetén.

Mert az ilyen lények automatikusan külső támadások célpontjává válnának?

Automatikus védelemre lenne szükségük; vagyis: bármely idegen vagy ellenséges elemet távol kell tartania.

Tudod, vannak ilyen történetek emberekről, akik ideális magányban éltek, s egyáltalán nem lehetetlen mindezt elképzelni. Amikor az ember kapcsolatban áll ezzel a Hatalommal, amikor ez benned van, láthatod, hogy ezek a dolgok... gyerekjátékok! Elérhető az a pont is, ahol már lehetőség nyílik bizonyos dolgok megváltoztatására, a rezgések és formák befolyásolására a közvetlen környezetünkben egyfajta „pozitív járvány” terjesztése által, s így azok automatikusan elkezdenek szupramentalizálódni. Mindez lehetséges – de az egyének szintjére korlátozódva. Míg ha azt vesszük példaként, ami itt történik, ahol az egyén marad ennek a káosznak a kellős közepén... No, az már nehéz! Nem teszi már csak ez a tény önmagában is lehetetlenné a felismerés, megvalósítás tökéletesítését? De a másik eset, amelyben az egyén az erdőben van elszigetelve, mindig ugyanaz – egy olyan példa, ami nem ad biztosítékot arra, hogy mások is követni tudják; ugyanakkor ami itt történik, annak már sokkal szélesebb, sugárzó hatása kellene, hogy legyen. Egy bizonyos ponton ennek meg kell történnie – meg KELL történnie. De a probléma továbbra is megmarad: történhet ez egyidejűleg, vagy akár korábban is, mint az egyes személyek szupramentalizációja?

(csend)

A felismerés közösségben vagy csoportban egyértelműen sokkal teljesebb és integráltabb, valószínűleg tökéletesebb lenne, mint bármelyik egyéni felismerés, ami mindig, szükségszerűen, végletes módon a külső anyagi szintre korlátozódik, mert ez csak a létezés egyik módja, a manifesztálódás egyik módja, egy mikroszkopikus rezgéssorozat, amelyek megérintenek.

De a munka képességét illetően, azt hiszem, nem lehet összehasonlítani!

(csend)

De a probléma megmarad: Buddha és a többi próféta ELŐSZÖR felismert, és csak utána teremtett újra kapcsolatot a világgal. Ez nagyon leegyszerűsíti a dolgot. De annak teljes felismeréséhez, amit én látok lelki szemeimmel, vajon nem elengedhetetlen a világban maradni?...

(Anya feloldódik a meditációban egy darabig, a távolba meredve)

Állandóan képeket látok! Nem is képeket, élő dolgokat – mint válaszokat a kérdésekre. Egy pompázatos páva öltött alakot (ez a győzelem jelképe itt Indiában) és szétnyílt a farka, és egy épület vagy hely képe jelent meg rajta, egy ideális hely konstrukciójaként.... Kár, hogy ez a szövevényes világ nem fotózható le! Kellene lenniük olyan fényképező lencséknek, amelyek elég érzékenyek ehhez. Már megpróbálták. Ez érdekes lenne, mert úgy mozog, mint egy mozifilm.

Rendben van. Mit akartál kérdezni?

Azt hiszem, már válaszoltál rá!

Nem, nem emlékszem. Elméláztam.

Az Erődről kérdeztelek, avagy a szupramentális Erőről. Milyen kezdő lépést tesz most?

Á, igen!

Ez helyükre teszi a dolgokat?

Tapasztalataim szerint igen; és eljutott arra a pontra, ahol minél koncentráltabb az Erő, annál több dolog merül fel abban a pillanatban, amikor erre szükség van, az emberek akkor jönnek amikor jönniük kell, és azt teszik, amit tenniük kell, a dolgok körülöttem természetes módon kerülnek a helyükre – és ez a LEGKISEBB részletekig igaz. És egyidejűleg magával hozza a harmónia érzését és ritmusát, egyfajta örömöt – az átszervezés nagyon mosolygó örömét, mintha minden örömmel venne részt ebben az újrastruktúrálódásban. Például: valakinek mondani akarsz valamit, és ő eljön hozzád; valakire szükséged van, hogy elvégezzen egy bizonyos munkát, és ő megjelenik; valamit meg kell szervezni – minden kívánt elem kéznél van. Mind egyfajta csodálatos harmóniában, ám nincs ebben semmi csodálatos! Lényegében ez egyszerűen csak a belső erő találkozása minimális számú akadállyal, s a dolgok formába öntődnek tettei által. Ez gyakran megesik velem, NAGYON gyakran; és olykor órákon át tart.

De meglehetősen érzékeny, mint egy nagyon-nagyon kifinomult óramű, mint egy precíziós műszer, és a leges-legkisebb dolog is kiugrasztja a helyéről a fogaskerekeket. Amikor valakinek rossz reakciója, vagy rossz gondolata van, vagy egy izgatott rezgése, vagy ideges – minden ilyen dolog elég ahhoz, hogy lerombolja a harmóniát. Számomra ez a testemben rossz közérzetként jelenik meg, egy nagyon különös fajta gyengélkedésként; ezután káosz áll be, és a hagyományos rutin visszatér. Így ekkor újra meg kell éreznem az Úr Jelenlétét, ahogy korábban, és el kell kezdenem terjeszteni mindenhová. Ez néha gyorsan megy, néha hosszabb időbe telik; amikor a rendetlenség kissé radikálisabb, hosszabb időbe telik.

Ez a szem [bevérzésekkel], például, egy olyan rendetlenség eredménye, egy olyan sötét erőé, amit valaki beengedett, nem szándékosan, nem tudatosan, hanem a gyengeségen és közönyön keresztül, mindig keveredve, persze, a vággyal és az egóval és az összes többivel. (A vágy és az egó nélkül ezek a dolgok nem tudnának bejutni – de a vágy és az egó sajnos széles körben elterjedt.) Mindenesetre egyértelműen ez volt az ok, és én azonnal megéreztem. Néha, amikor jön, így kúszik felfelé (Anya a torkához emeli a kezét), egy fekete árny környékez meg és fojtogat. Mégis, belülről semmit nem befolyásol, olyan mértékben, hogy ha nem figyeltem volna a tisztán külső reakcióra, nem is tudnám, hogy bármi is történt (ez a nagy Színjáték); de kívülről a jelzés azonnali: fél órával később már bevérzett a szemem. Egy teljes mértékben nem kívánatos behatolás ellen küzdöttem, és tudtam róla – jóllehet, külső szemszögből nézve az ok jelentéktelen volt. Nem mindig az általunk súlyosnak vagy fontosnak tartott események azok, amelyek a legkárosabb hatásokkal járnak – távolról sem. Néha ez egy összességében JELENTÉKTELEN betolakodása a hamisságnak, valami meglehetősen jelentéktelen oknál fogva - amit köznapian ostobaságnak nevezünk. Ez abból a tényből fakad, hogy az ellenséges erők mindig csendesen lapulva várakoznak, készen arra, hogy a gyengeség legkisebb jelére berontsanak.

A kétség generálta értetlenség (az a fajta kétség, ami mindig egy egoista mozzanat eredménye) nagyon veszélyes. Nagyon veszélyes. Még csak az sem szükséges, hogy pszichés tudati állapotban legyünk – még egy megvilágosodott élő tudat esetén sincs hatása; de ITT, ebben az anyagi nyüzsgésben....

De azt nem értem, hogy mindez a munka hogyan végezhető el a Himalája vagy az erdő magányában. Nagy a kockázata annak, hogy belépünk abba a nagyon személytelen, univerzális tudatba, ahol a dolgok viszonylag könnyűek – az anyagi következmények annyira messze alattunk vannak, hogy az nem igazán számít! Az ember közvetlenül csak a dolgok KÖZEPETTE tud cselekedni.

Mindegy, pillanatnyilag nincs választásom – és nem is keresek. A dolgok azok, amik, és olyanok, amilyenek; és fogva őket úgy, ahogy vannak, a munkát el kell végezni. A munka módja a dolgok módjától függ.

De ez olyan csodálatos, amikor ez a Harmónia eljön. Tudod, a pepecselés, papírok rendezgetése, egy fiók rendberakása... Ez mind énekel, csodálatos, olyan örömteli és ragyogó... oly elragadó! És minden, minden, minden... Minden anyagi dolog, minden tevékenység: evés, öltözködés, minden elragadóvá válik amikor ez a harmónia ott van, ragyogó. Minden simán működik, olyan harmonikus, nincs súrlódás. Látsz... látsz egy ragyogó, örömteli Fenséget megnyilvánulni minden dologban, MINDEN dologban, még azokban is, amelyeket általában teljesen lényegtelennek tartunk. De ezután, ha ez a Harmónia visszavonul, minden – pontosan UGYANAZOK a körülmények, UGYANAZOK a dolgok, UGYANAZOK a feltételek – fájdalmassá, fárasztóvá, elhúzódóvá, nehézzé, munkaigényessé váliknak, ó!... Ez hol ilyen, hol olyan (Anya jobbra és balra billenti a kezét, mintha egy keskeny határmezsgyén egyensúlyozna) hol ilyen - hol olyan.

Ez arra késztet, hogy tisztán érezd, hogy a dolgok önmagukban nem számítanak. Amit mi „a dolgok önmagukban”-nak nevezünk, azok nem igazán fontosak! Ami igazán számít, az a tudat viszonya ezekhez a dolgokhoz. És ebben félelmetes erő lakozik, hiszen az egyik esetben megfogsz valamit, és elejted, vagy rosszul fogod azt, míg a másikban ez olyan csodálatos, olyan simán működik. Még a legnehezebb mozdulatokat is nehézség nélkül tesszük meg. Ez egy hallatlanul nagy erő! Nem tulajdonítunk neki nagy jelentőséget, mert nincsenek grandiózus hatásai, nem látványos. Igen, valóban vannak a nagyságnak olyan állapotai, amikor az ember egy nagy nehézség előtt áll, és hirtelen minden ereje megvan ahhoz, hogy szembe szálljon vele – igen, de az valami más. Egy, a hétköznapi életben aktív erőről beszélek. Volt erre egy példa a minap: valaki teljesen utálatos hangulatban írt nekem egy levelet; egyszerűen lehetetlen volt rá válaszolni – nem tudtam mit mondani. Egyszerűen csak alkalmaztam az Erőt, és így maradtam (mozdulatával áldozatot mutat be a Fénynek). Azt mondtam: „ Majd meglátjuk”. Jó pár órával később (tudtam, hogy találkozni fogok ezzel a személlyel) azt sem tudtam, hogy elmondom-e, hogy elolvastam a levelet – vagy inkább azt, hogy mit fogok mondani a levél elolvasásának eredményeképp. Eljutottam arra a pontra – hogy semmit. De azon a reggelen egy apró körülmény lépett fel, ami... megváltoztatott mindent! És amikor találkoztam ezzel a személlyel, azonnal tudtam, mit kell mondanom, mit kell tennem, és minden megoldódott. Ez csak EGY példa. Azért említem meg, mert tegnapelőtt történt, de állandóan ez folyik.

Szokásommá vált, hogy mindig ezt teszem (olyan mozdulatot tesz, mintha megadná magát a Fénynek). Amikor egy probléma felmerül, felajánlom azt az Úrnak, majd ráhagyom. Abban a pillanatban, ahogy a megoldásra szükség van, az megszületik - tények, tettek, mozdulatok formájában.

Csak akkor lennék elégedett, ha... Lehet az ember valaha is elégedett? Mindenesetre, csak akkor kezdenék elégedett lenni, ha ez egy állandó és teljes állapot lenne, ami minden körülmények között és minden pillanatban aktív, éjjel-nappal. De lehetséges ezzel a kívülről befolyó ÁRADÁSSAL? Állandóan! Amikor reggel sétáltam (hogy is mondjam?) egyfajta szemtanúként figyeltem, hogy mi áramlik be kívülről. Egyik dolog a másik után, egyik dolog a másik után – micsoda keverék! Minden oldalról, mindenkitől és mindentől, és mindenhonnan. És nem csak innen, hanem messziről, a világ egy távoli pontjáról, s néha messze a múltból – dolgok jönnek elő a múltból, amelyek megmutatják magukat az új Fénynek, hogy a helyükre kerüljenek. Mindig erről van szó: minden dolog vissza akar kerülni a helyére. S ezt a munkát állandóan csinálni kell... Olyan ez, mintha az ember állandóan egy új betegséget kapna el, amit ki kell kúrálni.

Egy friss rendellenesség, amit ki kell iktatni.

Tulajdonképpen nagyon lusták vagyunk.

Sri Aurobindo írta, hogy ő nagyon lusta volt – ez vigasztalt engem! Mi nagyon lusták vagyunk! (Nevetve) Szeretnénk hátradőlni és örömmel élvezni munkánk gyümölcsét!

Nos, mon petit; ideje menned.

¹ Tamasz: tehetetlenség és homály. _(vissza)

² Pralaya: Egy univerzum pusztulása egy ciklus végén. A Hindu kozmológia szerint, minden egyes univerzum kialakulása az „igazság korá”-val (satya-yuga) kezdődik, ami lassan visszafejlődik, mint a csillagok, egészen addig, amíg egyáltalán nem marad igazság; akkor veszi kezdetét a „sötét kor” (kali-yuga), mint a mienk is, és egy kataklizmával ér véget. Ekkor egy új univerzum születik meg ebből a kataklizmából, és a ciklus újra kezdődik. Itt egy összefüggést találunk egy modern kozmológiai elmélettel, amely szerint a galaxisok tágulási fázisát, egy összehúzódási fázis követi, melynek végén a galaxis összeomlik, s ez előzi meg az újabb robbanást („Big Bang” – „Nagy Robbanás”), ami az „ősi tojás” születéséhez vezet – és így tovább, ami a kozmikus születések megismétlődő és nyilvánvalóan végtelen és céltalan sorozatához vezet, amelyek, akár a mi emberi születéseink, fejlődnek, elérnek valamiféle „tetőpontot”, és ezután összeomlanak, hogy aztán mindig újrakezdődjön az egész. Théon szerint, a mi mostani univerzumunk a hetedik – de vajon hol van a „kezdet”? _(vissza)

³ Meg kell jegyeznünk, hogy a modern csillagászok véleménye megoszlik két univerzum-elmélet között: az egyik szerint az összehúzódás-robbanás-tágulás fázisai végtelen hosszan követik egymást, míg a másik szerint az univerzum a Nagy Robbanással kezdődik, amelyet végtelen hosszú ideig tartó tágulás követ, ami éppen olyan katasztrofálisnak tűnik, mivel utána az univerzum szédítő sebességgel száguld egy egyre hidegebb, üresebb és végzetesebb végtelenbe, mint egy lövedék, amire egyáltalán nem hat a gravitáció, de meddig? A csillagászok szerint a jelenlegi univerzum egy köbméterében található anyag mennyiségének pontos mérése (egy atom esik minden 400 liternyi űrre) tenné lehetővé számunkra, hogy döntsünk a két elmélet között, és megtudjuk, milyen módon lenne legjobb számunkra a halál. Ha 400 liternyi űrben (tér) több mint egy atom van, akkor ez az anyagmennyiség elegendő gravitációt teremt ahhoz, hogy megállítsa a galaxisok jelenlegi tágulását, és összehúzódást indukáljon, melynek vége egy robbanás lesz, egy elenyészően kicsi téren belül. Ha 400 liternyi űrben kevesebb mint egy atom van, akkor ez az anyagmennyiség, s ezáltal a gravitációs hatás elégtelen lesz ahhoz, hogy a galaxisokat a láthatatlan hálójukon belül tartsa, és minden csak vég nélkül pörögni fog – kivéve ha felfedezünk egy harmadik elméletet Anyával (ami meg is történt), a „progresszív egyensúlyt”, amely szerint az anyag mennyisége az univerzumban valójában a tudatosság mennyiségének bizonyul, melynek összehúzódását vagy tágulását a tudatosság törvényei szabályozzák. _(vissza)

⁴ Amikor a hamisság fátyla fellibben: a szupramentális tudat, tudatosság. _(vissza)

⁵ Amikor később megkérdezték e mondat jelentéséről, Anya nevetett: „Én ezt a másik oldalról mondtam! Egy olyan dimenzióból, ahol a tér fogalma már nem olyan konkrét.” _(vissza)