12. fejezet (A szupermen szociológiája)

Önmagában e hatalomváltás nem lenne elég a világ megváltoztatásához, amennyiben csak néhány egyénre szorítkozna. Ténylegesen a legeleje óta, a legelső lépésektől kezdve a kereső rájött, hogy a superman ezen jógája nem egyéni jóga, bár az egyén a munka kezdőpontja és eszköze, hanem egy kollektív jóga, a koncentrált evolúció egy formája, amiben az egyén csak egy előőrs, a lehetőség elterjesztője, az új rezgés megtestesítője és közvetítője. Ez a Föld jógája. Mi különbséget hozna egy dicső szuperember harmóniájának hiú trónján üldögélve egyedül? Jóllehet feltételezzük, hogy az elme jógáját tudatlanul végező első főemlősök nem kellett, hogy rengetegen legyenek; és mégis a mentális lehetőség szétterjedt az egyiktől a másikra. Ott volt, „a levegőben”, ránehezedett a régi majomstruktúrákra. Hasonló mód az emberfölötti lehetőség ott van a levegőben. Eljött az ideje. Hevesen dörömböl az emberi tudatosságon és az országon. Az emberek tudatlanul és akaratlanul végzik a superman jógáját. Ez nem egy elmélet, amit előnyben részesítünk, hanem egy evolúciós tény akár tetszik nekünk, akár nem. Csak a fő különbség a mentális előtti korszak és a miénk között, hogy az emberi tudatosságok bármennyire is zártak, makacsak, homályosak és kisszerűek, képessé váltak, hogy érzékeljék saját evolúciójuk irányát, és ennél fogva képessé, hogy felgyorsítsák, és átadják magukat a folyamatnak. Ez volt a mentális korszak egyedüli valódi célja: hogy ellenállhatatlanul elvezessen minket a ponthoz, ahol át kell lépnünk valami másba, mindannyian együtt, pontosan tudatosságunk fejlődése és azon erő által, melyet közülünk mindenannyian, és minden egyes ország felhalmozott egy kis egyéni buborékban. És az egységbe rendeződés új szintje be fogja nekünk bizonyítani, hogy a superman nem az ember tagadása, hanem kiteljesítése, nem az elme tagadása, hanem megfelelő helyre helyezése a sok ismert és ismeretlen eszköz között, amit az embernek használnia kell addig a napig, amikor belép az Igazság közvetlen hatalmának birtoklásába.

A nagyszerű cél e megértése – vagy inkább a következő célé, mivel a fejlődés végtelen –, a kulcsok egyike a kollektív megvalósuláshoz. Csak egy kicsiny repedésre van szükség az emberi tudatosságban, egy aprócska levegőért kiáltásra, egy nagyon kis imára, egy napon, ok nélkül, hogy az új Lehetőség berohanjon, és megváltoztassa látásunk, és a dolgok végzésének egész módját. Nem vár el nagy erőfeszítéseket vagy vesződséges fegyelmet, mint ahogy már mondtuk; az önfeledtség egy pillanatára vár, egy pici kiáltásra belül, egy kicsiny lángocskára, ami felocsúdik. És ha egyszer az emberek – néhány ember – belekóstolt abba a borba, sosem lesznek képesek visszatérni a szenvedés régi rutinjához.

Mi akkor azok szerepe, akik elkezdenek megérteni és talán tapasztalni? Hogyan illeszkedik munkájuk az emberiség tudatlan jógájába? Hogyan tud a mozgás szétterjedni és felgyorsulni? Miféle kollektív megvalósítást hozhatnak a világba, annak mintájaként, ami lesz? Ezen új tudatosság első hulláma eléggé látható. Tökéletesen kaotikus. Az emberi lényeket váratlanul érte. Hullámzása látható mindenhol: az embereket elfogja a kalandvágy vagy a tévelyedhetnék. Nekiindultak kereseni valamit, amit nem értettek, de ami nyomta, sarkantyúzta belül, útnak indultak bárhová, kopogtattak minden ajtón, a jón ugyanúgy, mint a rosszon, áttörtek falakon és szélmalmokon, vagy hirtelen elfogta őket a nevetés, otthagytak csapot-papot, és istenhozzádot kiáltottak a régi fennálló rendnek. Természetes, hogy az első reakció eltévelyedett, hiszen meghatározás szerint elhagyja a régi útvonalat, ahogy a főemlős hirtelen elhagyta a horda ösztönös bölcsességét. Minden egyes átmenet egy magasabb egyensúly felé először egy egyensúlytalanság, a régi egyensúly teljes széthullása. Ennélfogva ezek a superman tanoncok, akik még csak nem is ismerik egymást, a társadalom liberális szellemű elemei között lesznek leginkább megtalálhatók, az úgynevezett aszociálisok, az elfajultak, az általános börtön ellenszegülői, akik lázadnak valami ellen, amit nem ismernek, kivéve, hogy elegük van belőle. Ők az új kereszteslovagok kereszteshadjárat nélkül, a fanatikus párttagok párt nélkül, az „antik”, akik oly annyira elleneznek, hogy többé már nem akarnak semmi ellene-t vagy érte-t; valami teljesen mást akarnak plusz vagy mínusz nélkül, támadás vagy védekezés nélkül, fekete, jó, igen vagy nem nélkül, valami teljesen különbözőt, és teljesen menteset a Gép pörgésétől, ami még mindég szeretné elkapni őket, tagadásai hálójában, ugyanúgy, mint jóváhagyásai hálójában. Máskülönben, a spektrum ellenkező végén e superman tanoncok talán azok között lesznek megtalálhatók, akik az elme hosszú útját beutazták, labirintusait, végtelen biflázását, válaszait, melyek nem válaszolnak meg semmit, ami mindig feltesz egy újabb kérdést, és egy még újabbat, megoldásait, melyek nem oldanak meg semmit, és teljes fájdalomteli forgását – hirtelen jelentéktelenségét az út végén, ezer kérdés, és ezer mindig rombadőlt győzelem után, az a kis kiáltás, a végén egy ember kiáltása, aki a semmire bámul és hirtelen olyanná válik, mint egy tehetetlen gyermek megint, mintha a fáradozás mindazon összes napja és éve sosem lett volna, mintha semmi sem történt volna, egyetlen valós másodperc sem harminc év alatt! Ezek is, ekkor, nekivágnak az útnak. Ott is nyílt egy repedés a Lehetséges számára.

De pontosan a régi rend kigyomlálásának körülményei hiúsíthatják meg hosszú időre az új rend elérésére irányuló törekvést. Először is, ez az új rend nem létezik. Létre kell hozni. Egy egész világot kell feltalálni. És a vágyódó superman – vagy mondjuk egyszerűen „a valami másra” pályázó – szembe kell hogy nézzen egy elsődleges valóssággal: a szabadság törvénye nagyon megerőltető, végtelenül megerőltetőbb, mint a Gép által ránkterhelt összes törvény. Ez nem valamiféle könnyű beleegyezés bármibe, hanem az ezernyi kis rabszolgaság gyökereinek módszeres eltépkedése; ez nem jelenti minden sorsára hagyását, hanem ellenkezőleg, az irányítás átvételét minden fölött, hiszen többé nem akarunk függeni senkitől és semmitől. Ez a felelősség vállalás mindenek fölött való gyakornoksága – az, hogy legyünk önmagunk, ami végsősoron az, hogy legyünk minden. Ez nem egy menekülés, hanem egy meghódítás; nem egy vakáció a Géptől, hanem egy nagy Kaland az ember ismeretlenjébe. És mindennel, ami gátolhatná ezt a legfelsőbb szabadságot, bármely szinten, vagy bármely látszat alatt, meg kell harcolni ugyanúgy, mint a régi világ rendőrségével vagy törvényhozóival. Nem azért hagyjuk el a régi rend rabszolgaságát, hogy belezuhanjunk saját magunk legrosszabb rabszolgaságába – a drogok, egy párt, egyik vallás vagy egy másik, egyik szekta vagy egy másik, egy aranybuborék vagy egy fehér rabszolgaságába. A mindenre mosolygás és a mindenhol fényként létezés egyetlen szabadságát akarjuk, egyformán nélkülözésben és pompában, börtönben és palotában, ürességben és teljességben – és minden teljes, mert együtt égünk az egyetlen kis tüzzel, ami birtokol mindent örökkön örökké.

Mit fognak tenni e még nem létező új ország vándorai, ezen emberfelettiek? Először is, talán nem fognak mozdulni egyáltalán. Talán megértették, hogy a változást belül kell elérni, és hogy amennyiben semmi sem változik belül, soha semmi sem fog változni kívül évszázadokról érvszázadokra. Talán pontosan ott maradnak, ahol vannak ebben a kis utcában, ebben a szürke országban, szerény álruhában, egy régi rutinban, de az többé nem lesz rutin, mert mindent egy másik nézéssel fognak végezni, más módon, más hozzáállással – egy belső módon, ami megváltoztatja az összes módot. És ha kitartanak, észre fogják venni, hogy a magukban hordozott igaz fény egyetlen kicsiny csöppjének megvan a hatalma, hogy megváltoztasson mindent velük kapcsolatban. Szerény kis körzetükben az új világért fognak dolgozni, és kiváltanak egy kicsivel több igazságot a Földön. De egyetlen körzet sem kicsi, amikor rendelkezik azzal a középponttal, mivel az minden középpontja. Máskülönben, egy napon talán kényszert fognak érezni, hogy csatlakozzanak az új világot építő társaikkal, és velük építgessék közös vágyakozásuk egyfajta élő bizonyítékát, mint ahogy mások építettek piramisokat és székesegyházakat – talán az új világ egy városát, s ez egy nagyszerű birodalom, és egy nagy veszély kezdete.

Oly alaposan gépesítettek, tárgyiasítottak, kivetítettek voltunk idáig, az egyik vagy másik mechanikus készüléktől való függőségünk szokása által, hogy legelső reflexünk mindig külső eszközök keresése, azaz egy mesterkedés, mivel minden külső eszköz mesterséges, a régi hamisság része. Ezért kísértést érzünk majd, hogy terjesszük az eszmét, a Birodalmat, az összes létező hírverési csatornán – röviden, hogy bevonzzunk az új remény annyi támogatóját, amennyit csak lehetséges, ami egykettőre egy új vallássá válik. Itt helyénvalónak tűnik idézni Sri Aurobindot, és pozitívan és erőteljesen megértetni kategorikus kijelentését: „Nem hiszek a reklámban a könyveket és eféléket kivéve, és sem a propagandában a politikát és szabadalmaztatott orvosságokat kivéve. De a komoly munka számára ez egy méreg. Ez egy szenzációs dolog vagy egy népszerűség – és a szenzációs dolgok és a népszerűség kimerítik a dolgot, amit hullámtarajukon hordoznak, és élettelenül, összetörve cserbenhagyják a semmi partjain – vagy egy mozgalmat jelent. Egy mozgalom egy olyan munkában, mint az enyém, egy iskola vagy szekta, vagy valami más átkozott értelmetlenség alapítását jelenti. Azt jelenti, hogy haszontalan emberek százai és ezrei csatlakoznak, meghamisítják a munkát, vagy egy pompás bohózattá redukálják, amiből a korábban leszállt Igazság visszahúzódik a titkosságba, vagy a csendbe. Ez az, ami történt a „vallásokkal”, és ez az oka kudarcuknak”.30 Igaz, végül is, az összes ember, az egész Föld a szuper emberiséghez tartozik, de az új tudatosság ABC-je, uralkodó alapelve, a különbözőség az Egységben – és megpróbálni előre lekorlátozni a szuperment egy konfekció keretre, egy kiváltságos környezetre, egy állítólagosan egyedülálló és felvilágosodottabb helyszínre, ez visszazuhanás a régi bohózatba, és mégegyszer felfújni a régi emberi egót. Biztosak lehetünk abban, hogy az Összhang törvénye ezernyi módon és ezernyi álruhában fog dolgozni, végülis összegyűjtve a nagy, oszthatatlan áramlás milliárdnyi hangjegyét egy hatalmasabb, határok nélküli térbe. A Birodalom mindenhol egyszerre fog megszületni – már megszületett, suttog itt és ott, vakon falakba ütközik –, és fokozatosan fel fogja tárni igaz arcát, csak amikor az emberek már többé nem igyekeznek egy rendszer, egy logika vagy templom csapdájába ejteni, amikor itt lent minden egy templom, minden szívben és minden országban. És az embereknek még tudniuk sem kell, hogyan készítették fel őket egy ilyen Csodára.

Azok, akik ismerik egy kicsit is, akik érzik, akik elkezdték érzékelni az Igazság nagy Hullámát, ezért nem fognak beleesni a „superman toborzás” csapdájába. A Föld egyenlőtlenül felkészült; az emberek spirituálisan egyenlőtlenek minden ez ellen folytatott demokratikus tiltakozásunk dacára – bár lényegében egyenlőek és hatalmas kiterjedtségűek a nagyszerű Énben, és csak egyetlen test arcok millióival – nem mindannyian váltak azzá a nagyszerűséggé, amik. Még csak úton vannak, és néhányan andalognak, míg mások gyorsabban tűnnek haladni, de az előzőek kerülőútjai szintén láthatatlan tartományunk nagyszerű földrajzának részei, késlekedésük vagy a fék, amit úgy tűnik, jelentenek mozgásunk számára, az általunk keresett tökéletesség teljességének része, és ami az igazság egy nagyobb, lelkiismeretes keresésére ösztökél minket. Ők is odamennek, saját útjukon – és hát mi is lehetne kívül az úton, végül is, hiszen minden az Út? Ő, aki ismeri egy kicsit, aki érzi, legelsősorban saját húsában megszerzett tapasztalatból, hogy az embereket sohasem a mesterkedés hozza össze, és amikor ragaszkodnak mesterkedéseikhez, végül minden összeomlik, és a „találkozó” rövid; a gyönyörű iskola, a kedves kis szekta, a pillanat lelkesedésének vagy hitének szivárványszínű buboréka rövid életű, egy finomabb és körültekintőbb törvény hozza őket össze, egy kicsinyke fénykéve belül, hunyorgó és szerény, de ami keresztül száguld időn és teren, és megérint egy hasonló sugarat itt és ott, egy ikerfrekvenciát, egy ugyanazon intenzitású fényforrást – és továbbmegy. Ötletszerűen megy, vonatra száll, repülőre, beutazza ezt az országot, és azt, azt hiszi, hogy ezt vagy azt keresi, hogy a kalandot keresi, az egzotikusat, drogot vagy filozófiát – hisz. Sok dologban hisz. Azt gondolja, hogy meg kell szereznie ezt a hatalmat vagy azt a megoldást, ezt a csodaszert vagy azt a forradalmat, ezt a jelszót vagy azt. Úgy gondolja, hogy nekivágott, emiatt a szomj vagy, amiatt a lázadás miatt, amiatt a boldogtalan szerelmi viszony miatt, vagy a tett szükséglete miatt, emiatt a remény miatt, vagy amiatt a régi leküzdhetetlen viszály miatt a szívében. De akkor nincs ott semmi ilyesmi! Egy nap megáll, anélkül, hogy tudná miért, anélkül, hogy tervezte volna, hogy ott lesz, anélkül, hogy kereste volna azt a helyet, vagy azt az arcot, azt a jelentéktelen kis falucskát az egyik vagy másik félteke csillagjai alatt – és ott van. Megérkezett. Felnyitotta egyetlen ajtaját, megtalálta rokon tüzét, azt a mindig is ismert nézést; és pontosan a megfelelő helyen van, a megfelelő időben, hogy elvégezze a megfelelő munkát. A világ egy mesés óraszerkezet, hacsak ismernénk azon kis máshelyeken ragyogó tüzek titkát, amelyek egy nagyszerű belső tengeren táncolnak, ahol kis csónakjaink vitorláznak, mintha egy láthatatlan jelzőtűz vezérelné őket.

***

Tíz vagy húsz, talán ötven van itt vagy ott, ezen a szélességi körön vagy azon, akik sóvárognak még egy igazabb földdarab után. Az emberek egy kis foltja, hogy növesszen egy igazabb létezést önmagában, talán, hogy együtt létrehozzák a szupermen egy laboratóriumát, lefektessék az Igazság Városának első kövét a Földön. Nem tudnak semmit, kivéve, hogy szükségük van valami másra, és létezik az Összhang Törvénye, a Jövő egy csodás, testet ölteni törekvő „valamije”. Meg akarják találni azon testet öltés feltételeit, átadni magukat a próbálkozásnak, felajánlani szubsztanciájukat annak az élő kísérletnek. Nem tudnak semmit, kivéve, hogy mindennek különbözőnek kell lennie: a szívekben, a gesztusokban, az anyagban és az anyag kezelésében. Nem egy új civilizációt igyekeznek létrehozni, hanem egy új embert; nem egy szupervárost a világ építményeinek milliói között, hanem egy lehallgató állomást a jövő erői számára, az Igazság végső jantráját, egy vezetéket, egy csatornát, hogy megpróbálják elkapni és leírni az anyagban a nagyszerű Összhang első hangjegyét, az új világ első kézzelfogható jelét. Nem pózolnak bármi bajnokának szerepében; nem védenek semmi szabadságjogot, sem pedig támadnak bármilyen -izmust. Egyszerűen próbálkoznak együtt. Saját tiszta kis hangjegyük bajnokai, ami nem hasonlít a következő személy hangjegyére, és mégis mindenki hangjegye. Többé nem egy országból származnak, egy családból, egy vallásból vagy egy pártból; saját pártjukhoz tartoznak, ami senkimásé, és mégis a világ pártja, mert ami igazzá válik egy ponton, az igazzá válik az egész világ számára, és összehozza az egész világot. Még egy feltalálásra váró családból származnak, egy még megszületendő országból. Nem próbálnak kijavítani másokat vagy bármit, ráönteni a világra öndicsőitő jótékonykodásokat, meggyógyítani a szegényt és a leprásokat; a kicsinység nagy szegénységét igyekszenek meggyógyítani önmagukban, a belső nyomorúság szürke törpéjét, hogy visszaigényeljék az igazság egyetlen parcelláját maguktól, az összhang egyetlen sugarát. Mert ha azt a Betegséget meggyógyítjuk saját szívünkben, vagy néhány szívben, a világ oly annyira világosabb lesz, és saját világosságunk által az Igazság Törvénye jobban be tud majd hatolni az anyagba, és sugározni mindenfelé külső kényszer nélkül. Milyen felszabadulást, milyen enyhülést tud egy saját szívében szenvedő ember elhozni a világra? Ők nem magukért dolgoznak, bár ők a tapasztalat elsődleges földje, de mint egy tiszta és egyszerű felajánlás afelé, amit valójában nem ismernek, de ami ott pislákol a világ szélén, mint egy új kor hajnala. Ők az új ciklus aranykeresői. Átadták magukat a jövőnek, testüket és lelküket, úgy ahogy beleugrunk a tűzbe, anélkül, hogy hátrapillantanánk. Ők a végtelen szolgái a végesben, a teljességgé a parányiban, az örökkévalóságé minden egyes pillanatban és gesztusban. Megteremtik saját mennyországukat minden egyes lépéssel, és kifaragják az új világot a nap közhelyéből. És nem félnek a kudarctól, mert maguk mögött hagyták a börtön kudarcait és sikereit – a helyes kis hangjegy egyedüli tévedhetetlenségében élnek. De az új világ ezen építőinek óvakodniuk kell, hogy ne új börtönt emeljenek, legyen az akár egy eszményi és felvilágosodott börtön. Ténylegesen gyorsan meg fogják érteni, hogy ez az Igazság Város nem láthatja meg, és nem is fogja meglátni a napvilágot, amíg ők maguk nem élnek teljesen az Igazságban, és hogy az az építési terület először és leginkább saját átalakulásuk helyszíne. Nem téveszthetik meg az Igazságot. Megtéveszthetünk embereket, adhatunk beszédeket, és hirdethetünk alapelveket, de az Igazság egy kicsit sem törődik vele. Rajtakap téged a tett közben, és visszadobja arcodba csalásodat minden lépésnél. Egy könyörtelen fénycsóva, még akkor is, ha láthatatlan. És nagyon egyszerű; elkap minden alkalommal, minden fordulónál, és mivel ő az anyag Igazsága, tönkreteszi terveidet, megállítja gesztusodat, hirtelen alapanyag, munkás vagy pénzhiánnyal szembesít, lázadást szít, egymás ellen hergeli az embereket, lehetetlent és káoszt hint el mindenfelé – amíg, hirtelen, a kereső rájön, hogy rossz nyomon jár, építgeti az öreg, hamis struktúrát az új téglákból, saját kis egoizmusát izzadja ki, kis becsvágyát, vagy kis eszményét, az igazságról és jóról alkotott saját szűk eszményét. Így hát kinyitja szemét, kitárja karjait, ráhangolódik megint a nagyszerű Törvényre, engedi a Ritmust áramlani, és könnyűvé válik, tisztává és átlátszóvá, képlékennyé az igazság számára, a valamivé, ami igyekszik lenni – bármi, egészen addig, amíg az az, a pontos gesztus, a helyes gondolat, az igaz működés, a magát kifejező tiszta igazság, ahogy kívánja, amikor kívánja, a módon, ahogy kívánja. Egy másodpercre elenged mindent. Egy másodpercre odakiált annak az új világnak – olyan új, hogy nem ért belőle semmit, de amit szolgálni akar, megtestesíteni, növeszteni e lázadó talajban. Mit számít, mit gondol, érez vagy tart, ó, mily különbséget jelent valójában? – csak hadd legyen az igaz dolog, az egyetlen szükséges és elkerülhetetlen dolog. És minden átbillen a fénybe – egy másodperc alatt. Minden azonnal lehetővé válik: az alapanyagok megérkeznek, a munkások és a pénz is, a fal leomlik, és a kis egoista struktúra, amit építgetett, átváltozik egy még csak nem is gyanított lendületes lehetőséggé. Megismétli e kísérletet százszor, ezerszer, minden szinten, személyesen és kollektívan, a hálószoba ablakának megjavításától, a hirtelen millióig, ami „isteni adományként” érkezik, hogy felépítse azt az olimpiai stadiont. Nincsenek anyagi problémák soha; csak belső problémák vannak. És amennyiben az Igazság nincs ott, még a milliók is megrohadnak egyhelyben. Ez egy mesés tapasztalat minden percben, az Igazság próbatétele, és, még csodásabban, az Igazság hatalmának próbatétele. Lépésről lépésre megtanulja felfedezni az Igazság hatékonyságát, egy tiszta kis másodperc legfelső hatékonyságát – belép a folyamatos kis csodák világába. Megtanul hinni az Igazságnak, mintha mindazon csapás, baklövés, összeütközés és zűrzavar tudatosan, türelmesen, de fáradhatatlanul vezette volna őt, hogy felvegye a helyes hozzáállást, hogy felfedezze az igaz fogantyút, az igaz nézést, az igazság kiáltását, ami ledönti a falakat, és mindenféle lehetőséget enged kivirágozni a lehetetlenségek káosza közepette. Ez egy felgyorsított átalakulás, megsokszorozza minden egyes ellenállás ugyanúgy, mint minden egyes jószándék – mintha, igazából, mind az ellenállásnak, mind a jószándéknak, a jónak és a gonosznak át kellett volna változnia valami másba, egy másik akaratba, az igazság egy akarat-látomásába, ami eldönti a gesztust és a tettet minden egyes pillanatban. Ez a Jövő Városának egyetlen törvénye, egyetlen kormányzata: egy tiszta látás, ami összhangban van a teljes Összhanggal, és külső kényszer nélkül lefordítja az érzékelt Igazságot tetté. A csalók önműködően kirekednek az Igazság Erejének nyomása alatt, kiűzettnek, mint a halak az oxigén puszta bőségével. És ha egy napon e tíz vagy ötven fel tudja építeni az Igazság egyetlen kis piramisát, melynek minden egyes kövét a helyes hangjeggyel illesztették helyére, a helyes rezgéssel, egyszerű szeretettel, egy tiszta nézéssel és hívással a jövő felé, a teljes város ténylegesen felépülne, mert felépítették volna a jövő létezését önmagukban. És talán az egész Föld úgy találná, hogy megváltozott volna ezáltal, mert csak egyetlen test van, mert egy ember nehézsége a világ nehézsége, a másik ellenállásá és sötétsége az egész világ ellenállása és sötétsége, és mert az a kicsiny jelentéktelen birodalom, az az aprócska város a csillagok alatt, lehet, hogy maga a világ Birodalma, átalakulásának jelképe, fájdalmának alkímiája, egy új Föld lehetősége, a Föld egyetlen darabkájának, és az emberiség egyetlen darabkájának átalakulása által.

Ezért lehetséges, hogy ez az építkezés alatt lévő Város hosszú ideig egy olyan hely lesz, ahol a negatív lehetőségek kirívóbbá válnak, úgyanúgy mint a pozitív lehetőségek, az Igazság fénycsóvájának fáradhatatlan nyomása alatt. És a hamisság ügyes abban, hogy megkapaszkodjék a jelentéktelen részletekben, az ellenállás pedig, hogy ráragadjon a mindennapi apróságokra, amelyek a visszautasítás jelévé válnak. A hamisság tudja, hogyan kell hozni nagy áldozatokat. Képes követni egy fegyelmet, magasztalni egy eszmét, gyűjtögetni dicsőség plecsniket, és piros pontokat, de elárulja magát a jelentéktelenben – az az ő utolsó menedéke. Valójában az anyag az, ahol a játék lejátszódik. A jövő e Városa egy csatatér, egy nehéz kaland. Amit ott eldöntenek géppuskákkal, gerilla háborúkkal és dicsőséges tettekkel, az itt mocskos részletekkel és a hamisság elleni láthatatlan háborúval dől el. De a kisszerű emberi egoizmus fölött aratott egyetlen győzelem viselősebb következményekkel a Föld számára, mint Ázsia összes frontvonalának átrendezése, mert ez a front, ez az egoizmus az eredeti szögesdrót, ami megosztja a világot.

***

Ezért a gyakornok szupermen elkezdheti csatáját nagyon korán, nemcsak magában, hanem gyermekeiben is, és nemcsak születésükkor, hanem közvetlenül fogantatásuktól.

Ólomburokban születünk. Teljesen körbevesz minket. Légmentes és láthatatlan, de ettől még ott van, beborítja legkisebb gesztusunkat és reakciónkat. „Konfekcióként” születünk, mondhatnák, de a készítés nem a mi sajátunk, sem a legjobb, sem pedig a legrosszabb. Van milliónyi érzékelés, amelyek még nem gondolatok, hanem olyanok, mint a vágy és elutasítás magvai, a félelem illatai, a gyötrelem illatai, mint egy barlangjaink falát belepő finom penészgomba szövet: tiltások és tabuk rétegei, és néhány ritka engedély bedobva, mint ugyanazon sötét roham elöli menekvés alagútjainkban. És mindezen közepette egy rémült és elveszett kicsi nézés – akinek hamarosan megtanítják az „életet”, a jót és rosszat, a mértant és a tízparancsolatot. Egy kis nézés, egyre fátyolosodik, tompul, és kétségtelenül elvész, miután megértettek ővele mindent. Amiatt a nyilvánvaló és természetes feltételezés miatt, hogy egy gyermek nem ért semmit, és meg kell tanítani, hogyan éljen. De lehet, hogy egy gyermek nagyon is jól ért, még akkor is, hogy ha az nem egyezik elmeszüleményeinkkel, és hogy csupán azt tanítjuk neki, hogy temesse el tudását, és helyettesítse azt egy konfekció tudománnyal, ami örökre eltemeti őt. Aztán életünk harminc évét fordítjuk arra, hogy lebontsuk, amit ők építettek, hacsak nem vagyunk egy fölöttébb sikeres alany, azaz szabatosan befalazottak, megelégedettek, udvariasak és diplomázottak. Ennélfogva a munka igen nagy része nem valami felépítése, hanem e bűbáj lebontása. Azt fogják mondani nekünk, hogy e küzdelem gyümölcsöző, gazdagító, hogy fejleszti izmainkat és személyiségünket – mindez hamis. Megkeményít minket, harcizmokat fejleszt bennünk, és belehajthat minket valami „ellen”-be, de, ami ugyanolyan kártékony, mint az „érte”. Továbbá, nem személyiséget fejleszt, hanem egy álarcot, mert az igazi személy ott van, teljesen ott, mesterkéletlenül és szélesre tárva az újszülött szemeiben – mi csak hozzáadjuk a küzdelem nyomorúságát. Végképp hiszünk, hevesen és vakon a szenvedés hatalmában; ez volt egész nyugati civilizációnk tudatalatti bélyege az elmúlt kétezer évben. Talán szükséges volt szubsztanciánk sűrűségét figyelembe véve. De a szenvedés törvénye a Hamisság törvénye – ami igaz az mosolyog, ez minden. A szenvedés a hamisság jele, a hamisság terméke; kéz a kézben járnak. Azt hinni, hogy a szenvedés gazdagító, ez azt hinni, hogy a rák az istenek ajándéka, ámbár a rák is segíthet nekünk feltörni a hamisság kérgét. Mint az összes erény, e negatív erény egy folyamatos árnyékot hagy rajtunk; és még az elhomályosítatlan nap is beszennyeződik általa. A csapások igazán és szükségszerűen otthagyják bélyegüket; megperzselődött szívű felszabadított lényeket állítanak elő, akik emlékeznek arra, hogy szenvedtek. Az az emlék még egy fátyol a mesterkéletlen nézésen. Az istenek törvénye egy napsütötte törvény. S talán Sri Aurobindo és Anya egész munkássága arról szólt, hogy elhozza a világnak a napsütötte ösvény lehetőségét, amelyen a szenvedés, fájdalom és katasztrófa többé nem szükséges a fejlődéshez.

A szupermen tanonc nem hisz a szenvedésben. Az öröm révén való gazdagításban hisz; az Összhangban. Nem hisz a képzésben; az összes dolog és összes lény szívében rejlő igazság hatalmában hisz – ő csak segíti az igazságot növekedni, a lehető legkevesebb beavatkozással. Bízik azon igazság képességeiben. Tudja, hogy az ember mindig célja felé mozog, feltartóztathatatlanul, mindazok ellenére, amit mondtak vagy tanítottak neki – ő csak próbálja elnyomni azt az „ellenére”-t. Egyszerűen locsolja az igazság azon kis facsemetéjét – és akkor megint egy kis óvatossággal, mert néhány facsemete előnyben részesíti a homokos vagy sziklás talajt. De, legalább, abban a városban, vagy inkább a jövő laboratóriumában, a gyermek kevésbé fojtogató körülmények közé születik. Nem vetik alá agymosásnak. Nem fog minden utcasarkon sikoltó plakátokkal találkozni, nem rontja meg a televízió, és nem mérgezik durva filmek, nem terheli az aggodalom, félelem vagy vágyakozás összes rezgése, amelyet anyja lelkiismeretesen gyűjtögetett méhében, „szórakoztató” olvasás, agytompító filmek, vagy egy szétszaggatott otthoni élet révén – mert minden feljegyzésre kerül, a legkisebb rezgés, a legenyhébb megrázkódtatás, minden szabadon belép az embrióban, ottmarad és felgyülemlik. A görögök ezt jól tudták, és az egyiptomiak és az indiánok, akik a szépség és összhang különleges környezetével vették körül az anyát, hogy az istenek lehelete tudja áthatni minden napját, és a gyermek minden lélegzésését, hogy minden az igazság belélegzése lehessen. És amikor az anya és az apa eldöntötték, hogy gyerekük lesz, ezt úgy tették, mint egy imát, egy áldozatot a jövő isteneinek testetöltéséhez. A vágyakozás csak egy szikrája szükséges, a könyörgés egy lángja, egy fénylő lélegzet az anya szívében ugyanazért a fényért, hogy válaszoljon, és lejöjjön, az azonos láng, az élet rokon hevessége – amennyiben szürkék és tompák vagyunk, csak az élettelen emberek millióinak szürkeségét és semmiségét fogjuk behívni.

Azon Város gyermeke egy lánggal fog születni, öntudatosan, kényszerítés nélkül, anélkül, hogy le kellene bontania az állatiasság évezredeit, vagy az előítéletek alvilágait. Nem fogják szakadatlanul a fejéhez vágni, hogy meg kell keresnie megélhetését, mert senkinek sem kell majd kiérdemelnie a megélhetését a Jövő Városában, senkinek sem lesz pénze. Az életet az Igazság szolgálatának fogják szentelni, mindenki képességének vagy tehetségének megfelelően, és az egyetlen keresmény az öröm lesz. Nem árasztják őt majd el kellekkel és tilosokkal; csak megmutatják neki az azonnali szomorúságot, amikor nem hallgat a helyes kis hangjegyre. Nem gyötrik azzal az elképzeléssel, hogy munkát találjon magának, legyen sikeres, tornássza magasabb rangba magát, mint mások, szerezzen magasabb fokozatokat, mivel senki sem sikeres vagy vall kudarcot a Jövő Városában, senkinek sincs „munkája”, senki sem élvez előnyt valakivel szemben; az egyetlen munkát végzik: törekednek a tiszta kis hangra, ami megvilágít mindent, elvégez mindent helyettünk, gondoskodik mindenről számunkra, egyesít mindent nyugodt összhangjában, és akinek egyetlen sikere, hogy összhangban van önmagával és az egésszel. Nem azt fogja megtanulni, hogy függjön egy tanártól, egy könyvtől, vagy egy géptől, hanem hogy arra a kis belső lángra bízza magát, arra az eleven kis áramlatra, ami vezeti lépteit, készteti felfedezésekre, és csak úgy véletlenül elhozza számára a tapasztalatokat és tudást erőfeszítés nélkül. És meg fogja tanulni művelni testének képességeit, ahogy manapság mások művelik a nyomógombok képességeit. Készségei nem fognak korlátozódni a látás és megértés konfekció formáihoz; egy látásmódot fognak táplálni benne, aminek semmi köze a szemekhez, egy megértést, ami nem a könyvekből származik, más világok álmait, amelyek előkészítik a holnapét, közvetlen kommunikációt, és azonnali intuíciókat és finom érzékeket. És amennyiben még mindig használnak gépeket a Jövő Városában, meg fogják mondani neki, hogy azok csak időleges mankók, amíg meg nem találjuk saját szívünkben a tiszta Hatalom forrását, ami egy nap át fogja alakítani az anyagot, ahogy most zöld mezővé alakítunk egy üres papírlapot néhány ceruzavonással. Meg fogják tanítani neki a Nézést, az igaz és hathatós nézést, a nézést, ami teremt, ami megváltoztat mindent – megtanítják használni saját erőit, hinni igazságának erejében, és hogy minél tisztább és világosabb ő, minél nagyobb összhangba kerül a Törvénnyel, annál inkább válaszol az anyag az Igazságra. És, ahelyett, hogy belépne egy börtönbe, a gyermek be fog lépni egy nyitott világba, ahol minden lehetséges – ahol minden ténylegesen lehetséges – mivel nincs semmi lehetetlen, kivéve azt, amiben hiszünk. Végül a gyermek fel fog nőni a természetes egység légkörében, mentesen a „te”-től, „én”-től, „tiéd”-től vagy „enyém”-től, ahol nem folyamatosan arra tanítják, hogy húzzon föl ernyőket, és mentális akadályokat, hanem hogy legyen tudatosan az, ami öntudatlanul mindig is volt az idők kezdete óta: hogy kiterjessze magát mindenbe, ami van és él, hogy érezzen mindenben, ami érez, hogy megértést nyerjen egy azonos, mélyebb légzés révén, egy csend révén, ami hordoz mindent, hogy felismerje ugyanazt a kis lángot mindenhol, hogy szeresse ugyanazt a kis áramlást mindenhol, és hogy az én legyen mindenhol, az ezer különböző arc mögött, és az ezer zenében, ami egyetlen zene.

Akkor nem lesz több korlát belül vagy kívül. Semmi több „akarom”, „elveszem”, többé semmi hiány vagy hiányzás, többé semmi korlátozott és magányos én, semmi ellene vagy érte, jó vagy rossz. Egyetlen egyedüli legfelső Összhang lesz testek ezreiben, pengetve húrjait ebben vagy abban, ebben a körülményben vagy abban a balesetben, ebben a gesztusban és abban, egyesítve mindent egyetlen mozgásban, melynek minden egyes másodperce tökéletes, és minden tette igaz, minden szó pontos, minden gondolat helyes, minden sor ritmikus, minden szív egyszólamú – és az igazság megolvasztja az anyagot helyes látomásának megfelelően. És e kis város korlátok nélkül fog kisugározni igazságának egyszerű hatalma által, bevonzva, amit be kell vonzani, elhajítva, amit el kell hajítani, egyszerűen koncentrációjának saját ereje által, megérintve a világmindenség ezen pontját vagy azt, ezt a lelket vagy azt, válaszolva ezernyi láthatatlan hívásnak, folyamatosan kibocsátva magas, tiszta hangjegyét, ami derűsebbé teszi majd a világot, és világosabbá a szíveket, mindenki tudtán kívül. Mert ilyen az Igazság, oly egyszerű, hogy senki sem látja, oly könnyű, hogy egymásodperc alatt körbeutazza a világot, kioldja a csomókat, átlépi a korlátokat, és szétpermetezi csodás lehetőségét az összes lehetetlenség közepette, a legkisebb hívásra.