1960. november 15. (a "halhatatlanság" problémái...)

Az Anya

Agendája

Nem tudom, hogy Z látogatása ¹ miatt volt-e, vagy csak egyszerűen eljött az ideje hogy a dolgok konvergáljanak (mert általában ez történik), de egy egész múltbeli időszak bukkan fel újra – és ez nem egy tisztán személyes múlt, mert magában foglalja az összes ismerősömet is, egy sor olyan dolgot, amelyek nemcsak az én személyes életemet fejezik ki, hanem valami jóval kollektívabbat (ahogy az mindig is van: mindegyikünk mindig egy kollektivitás, de nem vagyunk tudatában, és ha bármit elvennének belőle, az megbontaná az egész egyensúlyát.) Egy egész sor dolog, amely teljes mértékben kitörlődött az emlékezetből (bizonyára el van ásva valahol a tudatalattiban vagy a „féltudatban” – akárhogy is, valami tudattalanabb, mint a tudatalatti), és utána teljesen visszajött. Ó, dolgok... micsoda dolgok! Ha csak két héttel ezelőtt valaki megkérdezte volna tőlem: „Emlékszel erre?” – azt válaszoltam volna: „Nem, egyáltalán nem!” És ez minden oldalról jön. Ó, micsoda középszerűség! (középszerű a tudat, tapasztalások és tevékenységek tekintetében) és annyira szürke, unalmas és lapos! Éppen ma reggel, amikor az erkélyre tartottam, arra gondoltam: „Lehetséges így élni?!”

S ekkor teljesen világossá vált, hogy mindezek mögött mindig ugyanaz a ragyogó Jelenlét állt, az a Jelenlét, ami mindig, mindenütt ott van, mindent szemmel tartva.

S ahogy most az élet dolgait nézem, az embereket, ezt a teljességet, látom, hogy ez ugyanaz onnan nézve, abból a tudatból. Ez olyan pitiáner, ostoba, ízetlen, szürke, érdektelen, élettelen... ó, az élet egésze, BÁRMI IS AZ, olyan, mintha abból a tudatból néznénk!

Így megértettem, hogy ez egy bizonyos tapasztalási tartománynak felel meg. Megértettem mindenkit, aki azt mondja: „Ha így kell lennie, és ha soha nem lehet másképp, akkor...” (ez az ellentét, ez a szakadék az IGAZ élet, az IGAZ tudat, az IGAZ tevékenység, valami élő, hatalmas és beteljesítő... és a mostani élet között) „Ha mindig meg kell lennie ennek a különbségnek a fizikai kifejeződés vagy ahogy az lehetséges a jelen körülmények között, és az igaz élet között, akkor...” Mert ha mindennek ellenére – e hatalmas út ellenére, amit már megtettem életemben (ezek az emlékek több mint hatvan évre tekintenek vissza), és az összes felfelé vezető evolúciós erőfeszítés ellenére, amit azóta tettem ANYAGI VALÓMBAN (tehát nem az Anyag hátrahagyásáról beszélek, hanem az Anyagban cselekvésről!) – ha ez nem csökkenti tovább a szakadékot az igaz tudat és a lehetséges anyagi megvalósulás között, akkor értem... értem, hogy az emberek miért mondják azt: „Ez reménytelen.” (persze ez a „reménytelen” számomra értelmetlen.)

De én... (hogy is mondjam?) megéltem a tapasztalataikat, megéltem őket. S még olyan eseményeket is, amelyek eléggé különösnek tűnnek, amikor messziről szemléljük őket, s a legtöbb ember számára így látszanak, még a történelmi események is, amelyek tovább vitték a Föld átalakulását és annak zűrzavarait – a jelentős eseményeket, a nagy műveket, mondhatni – UGYANABBÓL az anyagból szőtték, ezek UGYANAZOK a dolgok! Amikor mindezt távolról szemléled, az egész kiadhat egy képet, de minden egyes perc, minden óra, minden másodperc UGYANABBÓL az anyagból szövődik, pitiáner, ostoba, ízetlen, MINDEN IGAZI ÉLET NÉLKÜL – csupán az élet egy visszatükröződése, illúziója – erőtlen, minden fénytől vagy bármi olyasmitől mentes, ami a legkevésbé is emlékeztet az örömre. Ó, ha ennek mindörökre így kell maradnia, akkor nem kérünk belőle!

Ettől ilyen érzésünk támad.

Számomra ez más, mert tudom, hogy más lehet és másnak kell lennie. De végül is mindez a Tudat, ami ott van, és amiben élek, és amiben megvan ez a világ-tudat, elő kell, hogy jöjjön, és manifesztálódnia kell MINDEN másodperc rezgésében – nem egy teljes képben, ami érdekesnek látszik, ha messziről nézzük. Be kell vinnie minden egyes másodperc rezgését, minden egyes perc tudatosságát, máskülönben...

(csend)

Hogy én mennyire megértem mindazokat, akik nem tudják, vagy akiknek még nem mutatták meg, vagy tárták fel, hogy mi valami más felé TARTUNK, hogy ez valami más LESZ!... micsoda hiábavalóság, ostobaság, haszontalanság, és abszolút mentes mindenféle... intenzitástól, élettől, bármiféle valóságtól, buzgalomtól, lélektől! Áhh! Undorító.

Mialatt mindez felmerült, azt gondoltam: „Hogy lehetséges ez?...” Mert életem azon évei alatt (immár kívülállóként nézem a dolgokat. Megteszem őket, de teljesen kívül vagyok rajtuk, tehát nem vonnak magukba – hogy ilyenek vagy olyanok, az engem hidegen hagy; csak végzem a dolgom és ennyi) már tudatos voltam, de ettől függetlenül BENNE voltam a dologban, amit éppen csináltam, egy bizonyos fokig. BENNE voltam a társadalmi élet hálójában, (de hála Istennek, ez nem itt Indiában volt, mert ha itt történt volna, nem bírtam volna ki! Úgy gondolom, még gyerekként is összezúztam volna mindent, mert itt még rosszabb, mint ott). Tudod, ott ez... ez kevésbé szorító, kissé lazább, átcsusszanhatsz a hálón időről időre, hogy levegőhöz juss. De itt – aszerint, amit megtudtam az emberektől, és amit Sri Aurobindo mondott nekem – ez abszolút elviselhetetlen (ugyanilyen Japánban is, abszolút elviselhetetlen). Más szóval nem tehetsz róla, de összezúzol mindent. Odaát néha kapsz egy lélegzetnyi levegőt, de még így is elég relatív a dolog. S ma reggel elábrándoztam... (tudod, évekig így éltem... hosszú évekig) s ahogy éppen azon elmélkedtem: „Hogyan voltam KÉPES ezt az életet élni és nem pedig rugdalózni minden irányba?”, éppen ahogy ezt gondoltam, a dolgok fölé láttam... (ez még a szörnyűnél is rosszabb, ez egyfajta... Ó, nem elkeseredés, mivel az érzésnek még csak érzete sincs – SEMMI sincs! Unalmas, unalmas, unalmas, szürke, szürke, szürke, szorosra húzva, egy zárt háló, ami nem engedi át sem a levegőt, se az életet, sem a fényt – semmi nincsen) s ekkor láttam egy olyan édes fény ragyogását felette – olyan édeset, annyira teli igaz szeretettel, igaz szánakozással, valami nagyon meleggel, nagyon meleggel... egy örökkévaló édes érzés, fény és szépség megkönnyebbülésével, vigaszával, örökös türelemben, amely nem érzi sem a múltat, sem a dolgok haszontalanságát és ostobaságát. Olyan csodálatos volt! Teljes mértékben ezt az érzést adta, és én azt mondtam magamnak: „AZ az, amitől élsz, E nélkül nem volna lehetséges.” Ó, nem volna lehetséges – így három napig sem éltem volna! AZ ott van, MINDIG ott van, várva, hogy eljöjjön az ő órája, s mi bárcsak beengednénk!

(csend)

És ez még mindig ugyanaz a dolog. Csak már „idefent” vagyok. (Anya a feje fölé mutat) Itt vagyok, tehát ez már egy teljesen más ügy.

Az eget én már nem alulról nézem többé, hanem felülnézetből... úgy nézem, mintha minden egyes pillantás minden egyes dologra maga hozta volna létre a Kapcsolatot.

Ilyen volt ez ma reggel az erkélyen.

Az esős évszak annyira jól kifejezi a dolgok ilyen állapotát: a ragyogó „édesség” folyamatos aláhullása (az „édesség” nem a megfelelő szó – kell hogy legyen egy szanszkrit szó erre, de most csak ez van...) ebben a végtelen homályban.

*
*     *

(kevéssel ezután Anya visszatér ugyanerre a témára)

Az egész akkor kezdődött, amikor hírét vettem Z érkezésének. “Rendben van,” gondoltam, “itt egy nagy darab élet, amit visszaküldtek nekem, hogy értelmezzem. Ezen kell dolgoznom.” De a dolog nem ért itt véget... Furcsa, ahogy ezt a múltat tisztára söpörték – többé már nem emlékeztem a dátumokra, még arra sem emlékeztem, mikor járt itt Z utoljára, már nem tudtam, mi is történt, mindez kitörlődött – ami azt jelenti, hogy mindez lekerült a tudatalattiba. Még azt sem tudom, hogy beszéltem vele, amikor találkoztunk. Semmire. Minden eltűnt. Csak egy-két mozdulat vagy tény maradt meg belőle, amelyek egyértelműen a lelki élethez kapcsolódtak, a lelki tudathoz. De csak egy-két-három ilyen emlékem maradt. A többi mind elveszett.

Tehát az életem egy teljes szelete visszajött, de itt nem ért véget a dolog! Tovább terjed, bővül visszafelé egyre távolabbra, és az emlékek csak jönnek és jönnek, dolgok, amelyek hatvan évre nyúlnak vissza, vagy annál is messzebbre, hetven, hetvenöt évre. Ezek mind-mind visszatérnek. S ezt az egészet rendbe kell raknom.

Ez eléggé furcsa, mert ez nem személyes tudat volt, nem „valakinek a visszaemlékezései” – ezt találtam a legérdekesebbnek. Amik előjöttek, apró darabok voltak, az élet „épületének” kis téglái, emberek és körülmények gyűjteménye. És az egyént lehetetlen elválasztani attól, ami körülötte van, ez világos! Az egész úgy kapcsolódik össze, mint... (ha egy dolgot megváltoztatsz, az egész megváltozik) úgy kapcsolódik össze, mint egy sok kis részből álló kirakós.

Korábban ezt más nézőpontból láttam. Kezdetben, amikor elkezdtem birtokolni a halhatatlanság tudatát, és amikor összehoztam a halhatatlanság ezen igaz tudatát annak emberi koncepciójával (ami teljesen eltérő), annyira tisztán láttam, hogy amikor egy ember (akár egy kimondottan közönséges ember is, egy olyan, aki önmagában nem kollektivitás – ahogy egy író, például, vagy egy filozófus, vagy egy államférfi) kivetíti magát a képzeletén keresztül abba, amit „halhatatlanság”-nak nevez (ami egy korlátlan időtartamot jelent), nem egyedül vetíti ki magát, hanem elkerülhetetlenül és mindig, vele együtt egy egész agglomeráció is kivetítődik, a dolgok olyan teljessége és kollektivitása, ami jelenlegi létezésének életét és tudatát reprezentálja. Ezután a következő kísérletet végeztem el számos emberen: azt mondtam nekik, hogy: „Bocsánat, de tegyük fel, hogy egy speciális tudományág vagy különleges kegy révén az életed határozatlan ideig folytatódik. Amit legvalószínűbben belehelyeznél ebbe a határtalan jövőbe, azok az életed körülményei, ez az alakzat, melyet magad köré építettél, s ami emberekből, viszonyokból, tevékenységekből, egy sor többé-kevésbé élő vagy élettelen dologból tevődik össze. De EZ NEM terjeszthető ki így, mert minden folyamatosan változik! És a halhatatlansághoz követned kell ezt a folytonos változást; máskülönben természetesen az történik, ami most is történik – egy napon meg fogsz halni, mert többé már nem tudod követni a változást. De ha tudod követni, akkor mindettől elesel! Meg kell értened, hogy ami megmarad benned, az valami olyan, amit nem ismersz túl jól, de ez az egyetlen dolog, ami megmaradhat – és az összes többi állandóan széthullik... Még mindig halhatatlan akarsz lenni?” – tízből egy sem mondott erre igent!... Amint képes vagy arra, hogy konkrétan éreztesd velük a dolgot, azt mondják neked: „Ó nem! Ó nem! Mivel minden más is változik, vélhetően a test is változik! Mekkora különbséget jelentene ez!” De ami marad, az AZ. AZ az, amihez igazán ragaszkodnod kell – de ekkor AZZÁ kell válnod, nem pedig az egész agglomerációvá. Amit mostantól „te”-nek nevezel, az nem AZ, hanem a dolgok egy egész gyűjteménye.

Hajdanában ez volt az első lépésem – nagyon régen. Most már ez teljesen más... Azon tűnődöm, hogy volt lehetséges ennyire vaknak lenni, hogy ezt „magam”-nak nevezzem, az életem bármely pillanatában! Hiszen ez a dolgok összessége. És mi volt az az összefüggés, amely által ezt „magam”-nak nevezhetjük? Erre már nehezebb rájönni. Csak amikor fölé emelkedsz, akkor jössz rá, hogy az AZ működik itt, de működhetne ott is, vagy itt vagy itt vagy itt... időnként hirtelen valami leesik (ó, ezt láttam ma reggel – olyan volt, mint egy csepp, egy kis csepp, de OLYAN intenzív és tökéletes fénnyel...), és ahová AZ leesik, kialakítja a centrumát, és elkezd kifelé sugározni, és cselekedni. AZ nevezhető „magam”-nak - semmi más. És AZ pontosan az, ami képessé tett engem arra, hogy ilyen szörnyen érdektelen, nemlétező körülmények között éljek. És abban a pillanatban, amikor AZ vagy, látod hogyan élt, és hogyan használt mindent, nemcsak ebben a testben, hanem minden testben, és minden időn át.

Lényegében ez a tapasztalás. Ez már nem tudás. Most már egészen világosan értem, mi a különbség az örökkévaló lélek tudása, az összes változásán keresztül örökkévaló élet, és a dolog KONKRÉT tapasztalása között.

Ez nagyon megható.

Ez furcsa volt ma reggel... Néhány perccel később érkeztem. (Az órákat hibáztattam, amelyek nem működtek, de nem az órákat kellett volna hibáztatnom!) Éppen öltözködtem, amikor mindez hirtelen rám tört. Volt egy pillanatnyi... talán eltartott egy vagy két percig, csak néhány percig, nem sokáig. – Ó, az érzés, ami rám tört az élmény közben... nagyon elmélyülést igénylő volt.

Ez most nem az volt (vagyis amilyen az élet itt a Földön), hogy az AZ tudatára ébredtünk (az örökkévaló lélek, „a Legfelsőbbnek ez a darabja”, ahogy Sri Aurobindo mondta), hanem ez az volt, ahogy az örökkévaló lélek látja az életet... a maga módján – de szétválasztás nélkül, bármiféle szétválasztás nélkül, nem valami olyan, ami fentről néz lefelé és különbözőnek hiszi magát... Milyen furcsa ez! Ez nem valami más, ez NEM valami más, még csak nem is torzulás, még csak nem is... Elveszíti illuzórikus vonását, ahogy azt a régi spiritiszta szövegekben leírják - ez nem az aminek látszik! Az élményemben volt egy... egyértelműen volt egy... érzelem – nem tudom jellemezni, nincsenek rá szavak. Nem egy érzés volt, inkább olyan volt, mint egy érzelem, egy olyan TOTÁLIS közelség rezdülése... és ugyanakkor a könyörületé, a szeretet könyörületességéé. (Ó, a szavak annyira szánalmasak!...) Az egyik volt ez a külső dolog, ami a másik teljes tagadása volt, és UGYANAKKOR a másik, ezek legkisebb mértékű szétválasztása nélkül. Ez a másik VOLT. Tehát ami az egyikben megszületett, az a másikban is, ebben az örökös fényben. Az identitás édessége, pontosabban, egy olyan identitás, amely szükségszerűen olyan teljes megértés, olyan tökéletes szeretettel – de a „szeretet” szó ezt gyengén fejezi ki, sőt minden szó gyengén fejezi ki! Nem erről van szó, ez valami más! Ez olyan valami amit nem tudunk kifejezni.

Ezt ma reggel, az emeleten éltem át.

És ez a test...ó, milyen gyenge és milyen szánalmas. Az egyetlen dolog, amivel ki tudja fejezni magát, azok a könnyek, amik a szeméből legördülnek! Miért? – Nem tudom.

Sokat kell még tennie, mielőtt elég erős lesz, hogy ÁTÉLJE azt.

Még mindig ott volt, mint egy édes érzés, amikor az erkélyre értem... És az az elképzelés, hogy az emberek, tárgyak, az élet, mind-mind „különbözőek”... elképzelhetetlen! Nem lehetséges! Még a gondolat is olyan furcsa!

(csend)

Gyakran nehéznek találom elhagyni az erkélyt. És ez csak ugyanaz az úriember... (tudod, a „cenzor”), aki azt kezdi mondani nekem: „Csak azért tartod őket ott az esőben, mert eksztázisban vagy. Csak hagyod őket ott állni csurom vizesen, és elzsibbad a nyakad attól, hogy a levegőbe bámulsz. Nem akarod elengedni őket?” – Ha túlzottan ragaszkodik hozzá, visszamegyek a szobába.

Talán ezért van még mindig ott. Egyébként, ha elfelejtettem... (anya kacag)

¹ November 8.-i beszélgetés a laza erkölcsű ''művész'' tanítvánnyal. _(vissza)