1962. február 6. (Perszeusz)

Az Anya

Agendája

Az utóbbi néhány napban a Perszeusz ¹ – t olvastam. Korábban előadták itt, így tudtam róla egy keveset, de sosem érdekelt igazán. Ám úgy olvasva, ahogy most olvasom, NAGYON érdekesnek találom. Mindenféle dolgokat felfedeztem benne, mindenfélét.

Igen, észrevettem, hogy az akkor és a most közötti térben (nem emlékszem, mikor adták elő,² de te már itt voltál)... van legalább egy jó ötven évnyi különbség – ötven éves változás a tudatosságban.

Ám a gyakorlatban mindig ugyanazzal a problémával állok szemben.

Hozzáállásbeli különbségként tekintve rá, a kérdés máris egyszerű. De ha az igazat akarom – a való igazat e különbség mögött, nagyon bonyolulttá válik.

A Perszeusz-ban leírt események fényében pontosan ez az, amit láttam. Ha nem általánosan, hanem konkrétan vesszük a problémát, egészen a legkisebb részletig... de elillan, amint megfogalmazod. Ha konkrétan érzed, megragadod, akkor tudod csak mindkét dolgot megragadni...

(csend)

A probléma durván a következő: semmi sem létezik, ami nem az isteni Akarat eredménye.

Mindig ugyanaz a probléma. Mindig ugyanaz a probléma.

Általánosságban beszélve az isteni-ellenes könnyen érthető, ám a mindennapi élet apró részleteiben hogyan választasz ez és az között?... Mi az igazság az általad kiválasztott és a ki nem választott dolog mögött? S tudod, az én álláspontom teljesen túl van bármilyen, az önző, egyéni akaratra vonatkozó kérdéstől – nem ez itt a probléma. Nem ez.

Amint megpróbálod kimondani, elpárolog.

Mégis, ez valami nagyon, nagyon égető.

Természetesen a magyarázat az univerzális haladás, a valamivé Válás: aminek léteznie kell, és ami megszűnik létezni – ez mind rendben is van. Általánosságban könnyű megérteni.

A probléma talán a szembenállás (már ha ez szembenállás) kétféle álláspont között, melyek mindegyike ki kell, hogy fejezze viszonyunkat a Legfelsőbbel. Az egyik minden elfogadása – nem csak önkéntes, de tökéletesen elégedett is – még a „legrosszabb csapásoké” is (amiket konvencionálisan a legrosszabb csapásoknak hívunk). Nem fogom ezt a történetet példaként használni, mert magától értetődő, de ha Androméda egy jógi lenne (a „ha”-kkal lehet légvárakat építeni, én viszont próbálom elmagyarázni, amire gondolok), akkor készen és könnyedén elfogadná a halál gondolatát. Nos, pontosan erről az ellentmondásról beszélek, ami aközött az álláspont között van, mely szerint az illető kellően kész elfogadni a halált (nem arról beszélek, ami magában a történetben zajlik, hanem csupán egy esetet használok, hogy egyértelművé tegyem a mondandómat), mert ez az isteni Akarat, egyedül ezen az alapon – ez az isteni Akarat, szóval rendben van, így van, és így van jól jól – és ugyanakkor, az élet szeretete között. Ez az Élet-szeretete. ³ A történetet követve azt mondanád: élt, mert élnie kellett – és minden meg van magyarázva. De én nem erre gondolok. Én a történet kontextusából kivéve szemlélem ezt a dolgot.

Mert ugye az ilyen dolgok az ... tudatosságában zajlanak le. Mindig zavar engem, amikor nagy ideákat és nagy szavakat kell használnom, de hogy igazán megértessem magam, azt a szót kell kimondanom: az Egyetemes Anya.

(csend)

Automatikusan, minden, ami létezik, az isteni Öröm természetes kifejeződése, még az emberi tudatosság számára legborzasztóbb dolgoké is – ez érthető. Ám ugyanakkor itt van ez a vágyakozás – ami olyan intenzív, hogy már-már kínzó – a teremtés tökéletesítésének eljövetelére. És nagyon is úgy tűnik, hogy ez az erős vágyakozás és kín az anyagi természetű világban, egy szükségszerű felkészülés eme tökéletesedés eljövetelére. S ugyanakkor, bármely létező tökéletes minden egyes pillanatban, hiszen TELJESEN maga az Isteni. Mivel nem létezik más, mint az Isteni. Szóval váltakozva itt van az Isteni Öröm teljessége minden minutumban, minden létezőben, és a vágyakozás, a gyötrelem – a nehézség e kettő összekapcsolásában rejlik, voilà.

Gyakorlatilag egyiktől a másikig mégy, vagy az egyik elöl van és a másik hátul, az egyik aktív míg a másik passzív. A tökéletes öröm érzésével egy szinte statikus állapot jár együtt (bizonyára a mozgás öröme is ott van, de a cél minden várakozása háttérben marad). Ekkor, amikor a (valamivé) Válás vágyakozása megvan, az isteni tökéletesség öröme minden pillanatban visszalép egy statikus állapotba.

És éppen ez az előre és visszajárkálás a probléma.

Talán így kell ennek lennie, de ez elégtelen – nagyon nem elegendő.

Legteljesebb és legintenzívebb pillanataimban – pillanatokban, amikor valóban csak a mindenség létezik (mindenség alatt a Legfelsőbbé válást értem) a legaktívabb tudatában a Legfelsőbbnek – az ilyen pillanatokban hirtelen elfog ez az állapot [a statikus, nirvánás nézőpont]. Ez nem választás kérdése a kettő közül, hanem prioritási kérdés a legalacsonyabb szintű cselekvés nézőpontjából. Az ösztönös (ennek a testnek, anyagi porhüvelynek az ösztöne) választás a vágyakozás, mert ez a lény cselekvésre teremtetett; de ezt nem vehetjük abszolút szabálynak, ez inkább olyan, mint egy eseti előnyben részesítés.

Az ember úgy érzi, az Élet ez a vágyakozás és kín, míg a boldogság természetes módon a nirvánikus oldalra vezet – nem tudom....

De akkor hogyan segítsünk az embereknek?... Sem az egyiket, sem a másikat nem tudjuk ajánlani. Ha pedig mindkettőt mondod, ugyanebbe a dilemmába kerülsz.

Egy ilyen probléma eléri azt a feszültségi pontot, amikor úgy érzed, hogy semmit sem tudsz, semmit sem értesz, soha semmit nem fogsz megérteni. Reménytelen. Amikor elérem ezt a pontot, mindig ugyanabba az irányba hajlok, mindig ezt gondolom: „Rendben, istenítem az Urat, a többi pedig nem számít!” Elkezdek egy csodálatos imádást... és engedem, hogy Ő azt tegyen, amit akar! Így ér ez véget számomra.

De ez csak azoknak lenne megfelelő, akik már abbahagyták a gondolkodást.

Probléma van itt az anyagban a cselekvéssel?

Igen, mindig minden erre forrja ki magát.

De vajon van-e különbség a cselekedetben, ha nézőpontot váltasz?

Nem tudom, nem tudom.

Mert egy vagy két napja (nem emlékszem pontosan, eléggé múlandó, de nagyon érdekes volt), átmentem egy ilyen pillanaton, miközben a szobámban járkáltam (azalatt is tartott, míg kint voltam az erkélyen): hirtelen egyfajta abszolút bizonyosság, hogy semmit nem tudok (egyáltalán nem volt „én” sem)... hogy az ember nem tud semmit („ő,” nem volt „ember,” sem volt, csak…); az ember nem tudhatja (szavakat kell használnom), az ember nem tudhatja, nincs is mit tudni, teljesen reménytelen, teljességgel LEHETETLEN megérteni bármit, még az elmén túllépve is, és nem lehetséges szavakba foglalni, nem lehetséges megérteni.

Ez tényleg annyira abszolút volt, hogy egymás segítése, a világ haladásának elősegítése, a lelki élet, az Isteni keresése, mindez üres beszédnek tűnt, üres szavaknak! Semmi nem volt benne, a semmi volt, és nem volt mit megérteni, lehetetlen volt megérteni – lehetetlen volt LÉTEZNI. A teljes alkalmatlanság érzése. Az élmény olyan volt, mint egy oldószer. Minden feloldódni látszott: a világ, a föld, az emberek, az élet, az intelligencia, az egész, minden feloldódott. Ez egy abszolút negatív állapot. A megoldásom ugyanaz volt, mint mindig: amikor az élmény teljes egész volt, amikor semmi sem maradt, akkor: „Kit érdekel!” (ezt tényleg csak a legközönségesebb szavakkal lehet kifejezni): „Én csodállak Téged!” És az „Én” valami egészen anyagtalan volt – nem volt alakja, nem volt lénye, nem volt minősége – csak annyi: „Csodállak Téged!” Ez az „Én” volt az, aki „imádott Téged”. Épp csak annyi „Én” volt, hogy imádhassalak Téged.

Attól a pillanattól kezdve volt egy kifejezhetetlen, elmondhatatlan Édesség, és azon az Édességen belül egy Hang... oly édes és harmonikus! Volt egy szavak nélküli hang – s mégis tökéletesen tiszta jelentése volt számomra, mintha nagyon is konkrét szavak lettek volna: “Éppen most élted át a legkreatívabb pillanatod!”

Ó valóban? Nos, az remek!

Utána (nevet) leengedtem a függönyt!

S ez egy kimondhatatlan mosollyal végződött, mint... talán maga a humor eredete. Egyfajta annihiláció, minden pusztulása, s ezután: “Éppen most élted át a legkreatívabb pillanatod!” Szóval nevettem és ennyi. Nem volt mit tenni!

(csend)

Ezeket a dolgokat érdemes lenne megtartani.

De amit lehetetlen kifejezni, az egy élőlény, egy egyedi lény nem-létezése. Amikor azt mondom „én”, nem tudhatjuk, ez mit is jelent. S ez nem is a totalitás. Nem a teljes egész, nem az egész univerzum, különösen nem a Föld, a szegény kis Föld, amit én mindig úgy látok, mint egy aprócska dolgot sodródni az Univerzumban. Szóval mi ez??...

(csend)

Átélhetem ezt az élményt bármelyik pillanatban: egy másodpercnyi összpontosítás, visszalépés a cselekvéstől, s itt az Üdvözülés. És amikor nem lépek vissza, akkor olyan, mint valami örökkévaló mindenható cselekvésre beállítva, és teljesen támogatva és magába foglalva ... Az által. Ez a cselekvésre beállított hatalom az első megnyilvánulása Annak – ez manifesztálódik elsőként, amikor Az elkezd tudatosan létezni. (Anya összeteszi a tenyereit és, anélkül, hogy szétválasztaná őket, elfordítja a két kezét egyik oldalról a másikra, mintha csak ugyanannak a dolognak a két arcát szeretné megmutatni.). Ez tehát feloldhatatlan: ez nem két dolog, még csak nem is két nézőpont, mivel ez egyáltalán nem is szempont (a szavak ostobák, imbecilek, jelentés nélküliek). Az élmény akaratlagosan megismételhető: egyetlen dolog lényegében, de számtalan a kifejeződésében, és jól láthatóan növekszik, erejét tekintve. Én akaratlagosan megtapasztaltam ezt minden lehetséges körülmény között, beleértve a fizikai elájulást (erről meséltem egy korábbi napon). Ájulásnak nevezik, de egy percre sem vesztettem el az eszméletem! FIZIKAILAG egy percre sem vesztettem el az eszméletem – és az egész mögött, mindennek tanújaként volt ez az élmény.

(Pavitra belép a szobába, hogy feltegyen anyának egy sürgős kérdést)

Nem hallak, valahol másutt vagyok.

(Pavitra távozik)

Így van ez: nem voltam itt, s mégis, fizikailag – FIZIKAILAG – láttam valamit elmenni mellettem. A szemeim csukva voltak, ugye?

Igen, valamit érezned kellett.

Igen, láttam.

Ez nem igazán számít immár –a fizikai látásom már elég gyenge.

(csend)

Érted amit mondok, vagy csak egy rakás zagyvaság?

Nem, nem! Amennyire tőlem telik, értem.

Nehéz.

Az utolsó része annak, amit elmondtál, a leginkább nehéz....

Á, számomra az a legvilágosabb!

Oly’ világos! Kristálytiszta... de kifejezhetetlen.

Most mennem kell... És semmit nem csináltunk!

A szavak megvannak, de nincs értelmük.

Igen. De amikor megpróbáltad elmagyarázni az „én”-t a háttérben két nézőpontból, azt nem igazán fogtam fel.

Nehéz.

Azok ugyanazok? Azok nem nézőpontok?

Intellektuális értelemben ez a Legfelsőbb és....

A Shakti.

Az Egyetemes Anya.

De megpróbáltam átadni az ÉRZÉS-T (mert ez valóban érzés kérdése – ez nem egy érzelem, nem egy elképzelés... Látod, a dolgok konkrétak számomra, akkor kezdenek létezni, amikor konkrétak). Nos, próbáltam kifejezni az élmény konkrét érzését, és... ez automatikusan és azonnal reprodukálódik. A fejem üres, csendes, mozdulatlan, semmi sincs – üresség, teljes üresség, mozdulatlanság, semmi, egy gondolat se.. semmi, de semmi csupán egyfajta szuper-érzékelés (az érzékelés feletti érzékelés). S ezzel együtt, egy érzés/érzékelés határán, a mindenhatóság és az intenzív öröm egyfajta bensőséges kombinációja (nem keveréke) – oly teljes!

Mindenhatóság és intenzív öröm.

És ha van valami olyasféle, hogy a szavak rezgése, akkor ez csak az lenne, hogy: „Te, Te” – és ez minden.

És miért a „Te,” ha nincs különbség? De épp elég különbség van Számodra a létezéshez, a „Te” örömére – erről van szó. Még ha nincs is különbség.

Számomra ez a legfelsőbb Rejtélynek tűnik (ó, máskor majd valami más fog a legfelsőbb Rejtélynek tűnni!) de ez igazán...

És az élmény megújuló, megújuló, megújuló – csak egy apró belső mozdulatot kell tennem, és már ott is van.

Végülis, úgy nézve rá, mint akármelyik idióta, aki intelligensnek hiszi magát, az ember azt mondhatja: ez az, amiért az Úr megteremtette a világmindenséget.

Ennek a „Te” érzésnek az örömére.

Ha valamit értesz ebből, gratulálok!

Au revoir, mon petit.

¹ Perszeusz a Megmentő; öt felvonásos színdarab Sri Aurobindo tollából. _(vissza)

² A darabot mintegy nyolc évvel korábban adták elő, 1954 decemberében. _(vissza)

³ Sri Aurobindo színdarabjában, Andromédát, Szíria királyának lányát, saját népe áldozatul ajánlja Poszeidónnak a Tenger-istenének, néhány istentelenségért amit elkövetett őellene. A történet tulajdonképpen egy régi sötét és kegyetlen istenek terrorja alatt élő fél-primitív nép áthaladása egy fejlettebb, napsütötte szintre. Perszeusz, aki Diána és Zeusz fia, és Pallasz Athénének a bölcsesség és intelligencia istennőjének védelme alatt áll, jön megmenteni a sziklához láncolt Andromédát (a Rishiknek a szikla szimbolizálja a tudatlanságot), és megalapítja Athéné vallását.

''... a Mindenható
Lényéből alkotott engem, hogy vezessem s fegyelmezzem
Az ember halhatatlan szellemét, míg el nem éri
A rendet s a nemes uralmat
Egész külső világa felett.

(Sri Aurobindo szavaival). Ez a a régi vallások papjai ellen uszított haladás ereje, amelyet a kegyetlen és törekvő Polydaon jelképez. Itt Anya tüzetesen megvizsgál egy régi problémát – "Mindig ugyanaz a probléma" – amelybe sok létezésben ütközött (Egyiptomot is beleértve) és amellyel szembe kell néznie tizenegy évvel később újra: egyrészt a halál elfogadása mint a Legfelsőbb Akarata, másrészt az "Élet szeretet" amit kétszer említ itt. _(vissza)