1966. március 9. (115.-117. aforizmák folytatása)

Az Anya

Agendája

Van egy kérdésem, amit szeretnék feltenni neked. Valójában ez az a kérdés, amit a legutóbbi alkalommal akartam megkérdezni tőled... Amikor az ember az örökkévaló Tudatosságban van, testben vagy anélkül létezni alig jelent különbséget, de amikor az ember „halott”, ahogy azt nevezik, szeretném tudni, hogy vajon a fizikai, anyagi világ érzékelése tiszta és precíz marad, vagy ha olyan bizonytalanná és pontatlanná válik, mint az ember tudatossága a többi világról, amikor még ezen az oldalon van, ebben a világban? Sri Aurobindo beszél egy különös bújócskáról, de a bújócska játék akkor érdekes, ha az egyik létállapot nem fosztja meg az embert a többi állapot tudatosságától, ugye?

Tegnap vagy tegnapelőtt egész álló nap – reggeltől estig – valami azt súgta: „Én vagyok... Vagyok, vagy enyém egy halott ember tudatossága a Földön.” Szavakba önteném, de úgy tűnt, azt mondja: „Ez az, ahogy egy halott személy tudatossága kapcsolatban áll a Földdel és a fizikai/testi dolgokkal... Én egy Földön élő halott vagyok.” A tudatosság álláspontja szerint (mert a tudatosság állandóan változtatja az álláspontját), tehát a tudatosság álláspontja szerint: „így állnak a halottak kapcsolatban a földdel”, majd pedig „abszolúte olyan vagyok, mint egy halott ember viszonya a földdel”, majd: „Én vagyok a mód, ahogy egy halott személy minden, a Földről szerzett tudatosság nélkül él”, majd pedig „majdnem olyan vagyok, mint egy halott ember, aki a földön él...” stb. S folytattam a beszédet, cselekvést, tevést, ahogy szoktam.

De már hosszú ideje így van ez. Nagyon hosszú ideje, több, mint két éve így láttam a világot (felszálló kézmozdulat, egyik szintről fel, egy magasabb szintre), s immár így látom (leszálló kézmozdulat). Nem tudom, hogy magyarázzam, mert nincs benne semmi mentális, s a nem-mentális érzékelések kissé homályosak, amit nehéz meghatározni. De a szavak és a gondolat egy bizonyos távolságra voltak (mozdulatot tesz a feje körül), mint valami, ami figyel és elismer, más szóval, ami elmondja, amit lát – valami a közelemben. S ma ez különösen erős volt kétszer vagy háromszor (úgy értem, hogy ez az állapot uralta az egész tudatomat): egyfajta benyomás (vagy érzés vagy érzékelés, de valójában egyikre sem hasonlít), ami azt sugallja: „Egy halott ember vagyok, aki a földön él.”

Hogy tudnám ezt elmagyarázni?

A látás esetében például, az objektív pontosság hiányzik (Anya olyan mozdulatot tesz, mintha nem látna tisztán a szemeivel.) Én a tudatosságon keresztül látok. Ami a hallást illeti, én teljesen máshogy hallok; van benne egyfajta „diszkrimináció” (ez nem „tisztánlátás”), valami, ami választ az érzékelésben, valami, ami dönt (dönt, de nem úgy, mint egy bíró, hanem automatikusan) valami, ami dönt, hogy mi hallatszik és mi nem, mi az amit felfogok és mi az, amit nem. Valami már látványként is megjelenik, de még mindig erősebben érzékeljük a hallásunkkal: bizonyos dolgoknál nem hallunk mást, csak folyamatos zümmögést; másokat viszont nagyon tisztán, kristálytisztán hallunk; megint mások, csak homályosan, félig hallatszanak. A látással ugyanez a helyzet: mindent egyfajta fénylő köd takar (bár nagyon fénylik, mégis egy köd, ami azt jelenti, hogy a kép nem éles), s ekkor egyszerre csak egy bizonyos dolog abszolút élessé és tisztává válik, minden részletét egészen pontosan látni lehet. A látott kép általánosságban a tudatosság kifejeződése a dolgokban. Vagyis látszólag minden egyre szubjektívebbé válik, s egyben egyre kevésbé objektívvé... És ezek nem olyan víziók, amelyek rátevődnek a látásra, vagy zajok, amelyek rátevődnek a hallásra: ez a tudatosság egyfajta mozgása, ami bizonyos dolgokat felfoghatóvá tesz, míg másokat egy homályos háttérben tart.

A tudatosság választja ki, hogy mit akar látni.

Ebben nincs semmi személyes – semmi személyes. Nyilvánvalóan megvan a választás és döntés érzése, de nem a személyes választás és döntés érzése – mi több, a „személyesség” ezen beavatkozás elvégzésének szükségességére redukálódik (Anya megcsípi a bőrt a kezén). Evéskor például, ez nagyon furcsa – nagyon furcsa.... Olyan ez, mint amikor valaki figyel egy testre (ami még csak nem is egy pontosan meghatározott dolog, hanem egy egybe tartozó konglomerátum), nézőként figyelve... hogy mi történik! Ez egy valóban fura állapot. Ma, amióta felkeltem, és egészen mostanáig nagyon erős volt, uralva az egész tudatosságomat. S időnként úgy érzed, hogy egy apró semmiség is elég ahhoz, hogy elveszítsd a kapcsolatot (A szétkapcsolás mozdulatát teszi, mintha a testtel való kapcsolat megszakadt volna), és ez (a kapcsolat), csak úgy vehető fel újra, ha nagyon mozdulatlan és nagyon közömbös maradsz.

Az emberek tudatosságában az egész reggel úgy jött le (s mindez nagyon tisztán érzékelhető), hogy: „Ó, Anya NAGYON fáradt”. De valójában ez egyfajta közömbös állapot, figyelmen kívül hagyva a körülöttem lévő rezgéseket, ami képessé tesz arra, hogy tovább menjek, mert másképp úgy érzem, hogy... (ugyanaz a szétkapcsolódást jelző mozdulat) valami súlyosan félbe szakadhat. Egyszer vagy kétszer vissza kellett húzódnom magamba, és mozdulatlanná válnom. És ez most is folytatódik. S mialatt ez így volt, valami odajött hozzám, és azt mondta (de mindezt szavak nélkül): „Amikor Satprem itt lesz, meg fogod érteni.” Ekkor nyugalom szállt meg, mert a pillanat... (hogy is mondjam?) nagyon bizonytalan volt. S egyfajta megnyugvás öntött el: „Meg fogod érteni, amikor itt lesz, mert megkapod a magyarázatot.”

Ezeket az élményeket mindig megelőzi a Legfelsőbb Jelenlét, nagyon bensőséges és belső módon közelebb húzódva, egy bizonyos sugallattal: „Bármire kész vagy?” (ez két éjszakával ezelőtt volt). Természetesen azt válaszoltam: „Bármire”. S a Jelenlét olyan csodálatos intenzitást vesz fel, hogy egész lényünkben egyfajta szomjúság támad arra, hogy ez állandóan így legyen. Semmi más nem létezik többé, csak Az, csak Annak van „raison d'être”-je, létjogosultsága immár. S eközben jön a sugallat: „Bármire kész vagy?”

A testről beszélek. Nem a belső lényünkről, hanem a testről. És a test mindig igent mond, így csinál (magát megadó mozdulatot tesz). Nincs választás, nincs preferencia, nincs vágyakozás, csak: teljes megadás. Nos, ilyesfajta dolgok jönnek rám; tegnap például egész nap ez: „Egy halott ember aki a Földön él.” Az e test életmódja és más emberek, mindenki más, a hozzám beszélő és velem élő emberek életmódja közötti hatalmas különbség érzékelésével (még nem túl pontos érzékelés, de már elég tiszta) jár. Még nem teljesen áttekinthető, vagy éles, vagy túl pontos, de nagyon tiszta – nagyon tiszta, nagyon érzékelhető. Ez egy más életmód.

Az ember hajlik rá, hogy azt mondja ez nem előny a tudatosság szempontjából, mivel a dolgok elhomályosulnak. Nem tudom, lehet ez a gyarapodás egyik módja?

Ez csak átmenet lehet. Ez egy átmeneti mód.

A tudatosság szempontjából ez egy hatalmas előny! Mert minden szolgaság, minden kötődés a külső dolgokhoz, minden ami befejeződött, teljesen megszűnt – teljesen megszűnt: abszolút szabadság van. Más szavakkal, csak Az maradt egyedül, a Legfelsőbb Úr az úr. Ilyen szempontból ez csak gyarapodás lehet. Ez egy nagyon radikális eredmény.... Ez az abszolút szabadságnak tűnik, valaminek, aminek elérését lehetetlennek tartják, hétköznapi életet élve a Földön.

Ez megfelel annak az abszolút szabadság élménynek, amit az ember lényének felsőbb rétegeiben él meg, amikor már teljesen függetlenné vált a testétől. De a kiemelkedő jelentőségű dolog az (és erre nagy hangsúlyt fektetek), hogy A TEST tudatossága az ami átéli ezeket az élményeket.... és ez a test még mindig láthatóan itt van (!)

Természetesen, már semmi nem maradt abból, ami az emberi lényeknek az „életbe vetett bizalmat” adja. Látszólag már semmiféle támogatás nem érkezik a külvilágból; csak a.... legfelsőbb Akarat létezik. Hétköznapian megfogalmazva, nos, a test úgy érzi, hogy csak azért él, mert a legfelsőbb Úr akarja, hogy éljen, másképp nem lenne képes élni.

Igen, de nekem úgy tűnik, hogy a tökéletesség egy állapota kellene, hogy körülvegyen mindent, azért, hogy az ember a legfelsőbb állapotában lehessen anélkül, hogy az eltüntetné az anyagi állapotot.

De az nem tünteti el.

Nem, de te mégis azt mondod, hogy „messze van”, „egy fátyol mögött”, hogy már nem pontos és éles.

Ez egy tisztán emberi és felületes felfogás. Egyáltalán nem érzem azt, hogy bármit is elvesztettem volna, épp ellenkezőleg! Egy olyan állapot érzete van bennem, amely sokkal magasabb szintű a korábbinál.

Még materiális szemszögből is?

Amit az Úr akar, az teljesül – ez minden. Ott kezdődik és ott is ér véget.

Ha Ő azt mondaná nekem... Bármit is akar Ő a testtől, azt az meg tudja tenni: mert már nem függ a fizika törvényeitől.

Tudja látni azt, amit Ő akar látni;tudja hallani azt, amit Ő akar hallani.

Tagadhatatlanul.

S amikor materiálisan akar látni, vagy hallani, akkor tökéletesen lát és hall.

Ó, tökéletesen! Időnként a látás élesebb, mint valaha is volt. De röpköd: jön és megy; valószínűleg azért, mert csak egy ígérete annak, ami lesz. De, például az emberek belső valóságának érzékelése (nem annak aminek hiszik magukat, vagy aminek tettetik magukat, vagy aminek tűnnek – mindezek eltűnnek) végtelenül sokkal pontosabb, mint korábban. Amikor például látok egy fényképet, már nem kérdés többé, hogy „átlátok” valamin: szinte kizárólag azt látom, hogy MILYEN az az ember. Az „átlátás” egészen addig a pontig csökken, hogy időnként már egyáltalán nem létezik.

Természetesen, ha az emberi akarat érvényesíteni akarná magát ezen a testen, ha az emberi akarat azt mondaná: „Anyának ezt kell tennie”, vagy „Anyának azt kell tennie”, vagy „képesnek kell lennie megtenni ezt, képesnek kell lennie megtenni azt...”, akkor teljesen csalódott lenne, és azt mondaná: „Ő haszontalanná vált”, mert ez a test már nem engedelmeskedne neki többé. S az emberi lények állandóan érvényesítik az akaratukat egymáson, vagy kapnak sugallatokat, és azokat saját akaratukként nyilvánítják ki, anélkül, hogy felismernék, hogy ez mind a külső Hamisság.

(csend)

A testben van egyfajta bizonyosság, hogyha csak pár másodpercre is elveszítettem a kapcsolatot (az „én” a testet jelenti), ha tehát a test elveszítené a kapcsolatot a Legfelsőbbel, abban a pillanatban meghalna. Csak a Legfelsőbb tartja életben. Ez így van. Szóval természetesen a figyelmetlen és ostoba emberi tudatosság számára ez egy szánalmas állapot – számomra viszont ez az igazi állapot! Mert számukra ösztönösen, spontán és úgymond abszolút módon, a tökéletesség jele az élet ereje, a hétköznapi életé... Nos, ez többé már egyáltalán nem létezik – teljesen megszűnt.

Igen, jónéhányszor, számos alkalommal, a test valóban feltette azt a kérdést, hogy: „Miért nem érzem a Te Erődet, s a Te Hatalmadat bennem?” S a válasz mindig mosolygós volt (igyekszem megfogalmazni, de nem lehet szavakba önteni), a válasz mindig az: „Türelem, türelem, erre előbb KÉSZEN kell állnod.”