Hogy lehet, hogy keresünk valamit, mégsem tudjuk, hogy mit (CWM 9. kötet, 1957. január 16.)

Az ember kezdetben vakon keres, és még azt sem tudja, hogy az isteni énjét keresi; mert az anyagi Természet homályából indul, és még amikor kezd is látni, sokáig megvakítja a fény, amely növekszik benne. Isten is homályosan válaszol a keresésére; Ő keres, és úgy élvezi az ember vakságát, mintha az egy kisgyerek keze lenne, amely tapogatódzva keresi az anyját.

SRI AUROBINDO
Thoughts and Glimpses, Cent. Vol. 16, p. 382

Kedves Anya, hogy lehet, hogy keresünk valamit, mégsem tudjuk, hogy mit?

Oly sok mindent gondolunk, érzünk, akarunk, sőt teszünk úgy, hogy mit sem tudunk róla! Te teljesen tudatos vagy magadról és arról, ami benned zajlik? Egyáltalán nem! Ha például hirtelen — úgy, hogy nem számítasz rá — megkérdezem, éppen miről gondolkodsz, a válasz kilencvenkilenc százalékban az, "nem tudom". Hasonlóképp, ha azt kérdezem, mit akarsz, a válasz nem tudom". "Mit érzel?" "Nem tudom." Csak azoktól kérdezhetünk ilyen pontos kérdést, és kaphatunk azonnali választ, akik hozzá vannak szokva, hogy figyelik magukat, figyelik, amiként élnek, akik koncentrálnak arra, hogy mi zajlik bennük. Az élet bizonyos pillanataiban elmerülünk az érzéseinkben, gondolatainkban, akaratunkban, és akkor ki tudjuk mondani: "Igen, ezt akarom, ezen gondolkodom, ezt tapasztalom". Ezek azonban csak a lét bizonyos pillanatai, nem minden pillanat.

Nem vettétek észre? Nem?

Ha rá akarunk jönni, mik is vagyunk valójában, miért vagyunk a földön, mi a fizikai létünk, földi jelenlétünk értelme, e forma, e létezés célja ... A legtöbb ember úgy él, hogy fel sem teszi e kérdéseket! Csak egy parányi elit kezd el érdeklődni, tűnődni, és még kevesebben kezdenek el a válasz után kutatni. Hiszen, hacsak nem vagyunk olyan szerencsések, hogy találkozzunk valakivel, aki tudja a választ, nem olyan könnyű rájönni. Tegyük fel például, hogy soha sem került a kezedbe Sri Aurobindo könyve, vagy bármely más író, filozófus vagy bölcs könyve, akik e keresésnek szentelték az életüket. Tegyük fel, olyan világban létezel, mint jelenleg milliók, ahol sohasem hallottál semmi ilyesmiről, kivéve néhány istenségről, vallásról, amely inkább szokásrendszer, mint hit, és amely nem igazán magyarázza meg, miért vagy a földön (és még erről is ritkán és lehet, hogy régen hallottál) ... Ekkor eszedbe sem jut, hogy ilyesmin gondolkodj. Napról napra élsz az események sodrásárban. Kiskorodban a játékra, az evésre gondolsz, később a tanulásra, majd az élet mindenféle körülményére. De hogy megfogalmazd a problémát, és feltedd magadnak a kérdést: De hát végül is miért vagyok itt?" Hányan teszik meg? Vannak, akik csak egy katasztrófa bekövetkeztével teszik fel a kérdést. Ha egy szerettük meghal, vagy ha kivételesen fájdalmas és nehéz körülmények között találják magukat, akkor — ha elég intelligensek — magukba néznek és felteszik a kérdést: "Valójában mi ez a tragédia, amelyben élünk? Mi a haszna és mi a célja?"

És csak ekkor kezdenek el tudni keresni.

És ekkor jönnek rá arra, amiről beszélünk, hogy van egy Isteni Énünk, és hogy ezt az Ént kell megkeresnünk ... Ez igen későn következik be, mégis, a fizikai testbe születés első pillanatától kezdve ott van a lény mélyén e pszichikus jelenlét, amely e beteljesedés irányába hajtja a lényt. De ki ismeri, vagy ismeri fel ezt a pszichikus lényt? Ez is csak különleges körülmények között következik be, és ezek sajnos legtöbbször fájdalmas körülmények, máskülönben az ember tovább folytatná gondolkodás nélküli életét. Lényünk mélyén pedig ott van ez a pszichikus lény, mely próbálkozik, próbálja felébreszteni a tudatot és helyreállítani az egységet. Az ember erről mit sem tud.

Amikor tíz éves voltál tudtad ezt? Nem. Nos, a lényed, a pszichikai lényed mélyében már akartad és kerested. Valószínűleg ez volt az ami idehozott.

Olyan sok dolog történik és nem is kérdezzük, hogy miért. Vesszük őket... egyik olyan mint a másik. Nagyon érdekes lenne tudni azt, hogy hány esetetek volt addig amíg nem beszéltem nektek erről, megkérdeztétek magatokat, hogy történhetett, hogy itt voltatok?

Természetesen, az idő nagy részében, a válasz talán igen egyszerű: "A szüleim itt vannak, ezért vagyok itt." Azonban ti sem itt születtetek. Senki sem született itt, te Bangarole-ban születtél. Senki nem született itt... És mégis mindannyian itt vagytok. Nem kérdeztétek magatoktól miért-is volt így, mivel ez volt a helyzet! És ezért saját magad megkérdezése és egy kielégítően végsőként elfogadható válasz adása között, majd mondod magadnak: "Talán ez egy végzet, az életcélom jelzése..." Milyen hosszú utat kell megtennünk ahhoz, hogy oda eljussunk!

És mindenkinek vannak többé-kevésbé külső okai, amelyek amellett, hogy nem sokat érnek, és mindent a lehető legsötétebben magyaráznak meg, de van még egy mélyebb ok, amelyet még nem ismertek. És sokan vannak közületek akiket nagyon érdekelne, hogy miért vannak itt? Közületek hányan tették fel maguknak a kérdést: "Mi az igazi oka annak, hogy itt vagyok?"

Feltetted magadnak a kérdést?

Kérdeztelek egyszer, Kedves Anya.

Oh! Ez igaz. És te? ... És Te?

Nem emlékszem.

Nem emlékszel. És te?

Ezelőtt nem, Anya. .

Ezelőtt nem. Most kezd jönni! És te?

Nem.

Nem... És kérdezhetnék még sokat másokat is. Nagyon jól tudom. Csak azok, akik azért jöttek, miután már némi élettapasztalattal rendelkeztek, és jöttek, mert jönni akartak, és tudatos oka volt eljövetelüknek, természetesen tudják mondani nekem: "Azért jöttem, hogy", és az lehetne legalább egy részleges magyarázat. A legigazibb, legmélyebb ok, lehet még elkerüli őket, azaz, amit speciálisan meg kell valósítani a Munkában. Ez megköveteli, hogy az út számos szakaszán végigmentek már.

Lényegében csak akkor villan fel egyetlen képben a korszakokon átívelő egyéni fejlődésünk, ha tudatossá váltunk a lelkünkről, ha azonosultunk a pszichikus lényünkkel. Ekkor elkezdünk tudni ... de előtte nem. Ekkor — biztosíthatlak benneteket — minden nagyon érdekessé válik. Megváltozik az élethez való hozzáállásunk.

Nagyon nagy különbség van aközött, hogy homályosan érzünk valamit, határozatlan benyomásunk van valamiről: egy erőről, egy mozgásról, egy impulzusról, egy vonzerőről, az élet valamely hajtóerejéről (de még nagyon homályos, bizonytalan és határozatlan); és aközött, hogy tisztán látjuk, pontosan észleljük és teljesen megértjük az életünk értelmét. Csak ekkor kezdjük el a dolgokat valós mivoltukban látni, előtte nem. Ekkor vehetjük fel sorsunk fonalát, csak ekkor láthatjuk meg tisztán a célt és a célhoz vezető utat. Ám ez csupán belső felébredések sorozatán át következik be, mint amikor a kitáruló ajtók hirtelen új horizontokat nyitnak meg — ez valójában egy valósabb, mélyebb és tartósabb tudatosságba való újjászületés.

Ennek bekövetkeztéig azonban egy felhőben élünk, tapogatózva, oly sors súlya alatt, mely néha összeroppant, és azt az érzést kelti, hogy olyan sajátos módon lett megalkotva, ami ellen tehetetlenek vagyunk. Egy olyan létezés terhét nyögjük, amely lenyom, földön csúszásra kényszerít, ahelyett, hogy fölemelne, és megmutatná a szálakat, a vezérfonalakat, melyek különböző elemeket kapcsolnak a derengő megvalósítás felé mutató, egyedülálló mozgásba.

Ki kell törnünk abból a fél-tudatosságból, melyet általában természetesnek tartanak. Ez létünk "normális" állapota, még csak nem is lépünk belőle egyet hátra, hogy ráláthassunk, elcsodálkozva e bizonytalanságon és pontatlanságon. Ezzel szemben, ha tudni akarjuk, miként kutatunk, és ha tudatosan, szándékosan, állhatatosan, módszeresen akarunk kutatni, akkor ez a kivételes, csaknem "abnormális" állapot. Pedig ez az egyetlen út, ha valóban el akarunk kezdeni élni.

CWM 9. kötet, 1957. január 16.