115.-116. (A világ egy hosszú szakaszos tizedes tört, amelynek az egész ...)

115. A világ egy hosszú szakaszos tizedes tört, amelynek az egész része Brahman. Az ismétlődő szakasz látszólag elkezdődik és véget ér, de a törtrész végtelen; soha nem lesz vége, és soha nem volt valódi kezdete.

116. A dolgok kezdete és vége tapasztalatunk megszokott megnevezése; a dolgok igazi létezésében ezeknek a megnevezéseknek nincsen valósága: nem létezik vég és nem létezik kezdet.

A múlt héten ismét volt ezeknek a tapasztalatoknak egy teljes fejlődése.

Végső soron a világokkal ugyanaz a helyzet, mint az egyénekkel, és az univerzumokkal ugyanaz, mint a világokkal. Csak az időtartam, amely különbözik: az egyén nagyon kicsi, a világ egy kicsit nagyobb, és a világegyetem még nagyobb! De ami elkezdődik, véget ér.

Mégis Sri Aurobindo azt mondja: "nem létezik vég és nem létezik kezdet".

Kénytelenek vagyunk szavakat használni, de a dolog kijátszik minket. Számunkra lefordítva az "örök Princípium", a "Legfelsőbb", "Isten", ezeknek nincs se kezdete se vége: kénytelenek vagyunk azt mondani, "ez van", de ez nem így van, mert túl van a megnyilvánulatlanon és a megnyilvánuláson; van valami amit a megnyilvánulásban képtelenek vagyunk felfogni és érzékelni, és ez AZ, aminek sem kezdete, se vége. De folyamatosan és örökké AZ nyilvánul meg, mint valami, ami kezdődik és végződik. Azonban két út van a "vége"-hez: az egyik rombolásként, pusztításként, a másik átalakulásként jelenik meg; és úgy tűnik, ahogy a megnyilvánulás egyre tökéletesebb, a pusztítás szükségessége csökken, a pontig, amikor el fog tűnni, és helyébe a fokozatos átalakulás folyamata lép. De ez teljesen emberi és külső módja a megfogalmazásnak.

Teljes mértékben tudatában vagyok a szavak alkalmatlanságának, de a szavakon keresztül kell megragadnunk a dolgokat... Az a nehézsége az emberi gondolatnak, és még inkább a kifejezésnek, hogy úgy érezzük, hogy a szavaknak mindig kezdete van.

(csend)

Van egy megfigyelésem erről a megnyilvánulásról — egy "lüktetés" megnyilvánulása, mondhatnám — amely kinyílik, összezsugorodik, kinyílik, újra összezsugorodik, és eljön egy pont, amikor a kinyílás, a cseppfolyósság, a plaszticitás, a kapacitás változás, olyan erős, hogy nincs szükség újra felszívódásra az újra alakulás érdekében, és az egy progresszív átalakulás lesz. Theon szokta mondani — azt hiszem, már beszéltem neked erről — , hogy ez a hetedik egyetemes teremtés, hogy volt hat pralaya ¹ előtte és ez a hetedik teremtés, ám, hogy ezt lehetséges lesz átalakítani anélkül, hogy felszívódna — ami nyilvánvalóan teljesen lényegtelen, mert a pillanatban amikor rendelkezel az örök tudatossággal, a legkevésbé sem számít, hogy a dolgok így mennek vagy úgy. Van a korlátozott emberi tudatosságnak egyfajta ambíciója, vagy szüksége valaminek, ami nem ér véget, mert belül van ott valami, amit nevezhetünk az "örökkévalóság emlékének" és annak az örökkévalóságnak az emléke törekszik a megtestesülésre, hogy részt vehessen ebben a végtelenségben. De ha az örökkévalóságérzés aktív és jelen van, ne siránkozz — ugye nem siránkozol, ha megválsz egy kopott ruhától? Lehet, hogy kötődsz hozzá, de amúgy nem siránkozol. Ez ugyanaz a dolog: ha a világegyetem eltűnik, az azt jelenti, hogy már teljesen betöltötte szerepét, hogy elérte a lehetőségeinek határát, és másikra kell cserélni.

Követtem az ívet. Amikor nagyon kicsi vagy a tudatosságodban és fejlődésedben, nagy szükségét érzed annak, hogy a Föld ne tűnjön el, hogy továbbra is fennmaradjon — miközben átalakulhatunk amennyire csak szeretnénk, de mindig a föld előrehaladásával. Kicsit később, amikor már egy kicsit ... érettebb vagy, sokkal kisebb jelentőséget tulajdonítasz neki. És amikor állandó közösségben vagy az örökkévalóság érzetével, ez puszta választás kérdése lesz; ez nem szükséges többé, mert ez valami, ami nem befolyásolja az aktív tudatosságot. Néhány nappal ezelőtt — nem emlékszem mikor, de egészen mostanában —, egy egész délelőtt éltem, abban a tudatosságban és láttam, hogy a lény fejlődése ívében ez a fajta igény, egy látszólag intim szüksége, a Föld élete meghosszabbításának — a Föld élete határozatlan meghosszabbításának — láttam, hogy ez az igény tárgyiasult, hogy úgy mondjam, ez nem olyan intim már; olyan, mint nézni egy előadást és megítélni, hogy így legyen vagy úgy. Ez nézőpontváltozásként érdekes.

Olyan ez, mint egy művész, azonban egy művész formálja magát, és tesz egy kísérletet, két kísérletet, három kísérletet, többet mint amennyire szüksége van, majd végül elér valamit, ami kellőképpen teljes önmagában is, és fogékony ahhoz, hogy képes legyen alkalmazkodni az új megnyilvánulásokhoz, az új megnyilvánulások igényeihez, úgy, hogy ne legyen szükséges mindent ledönteni, újra összekeverni, és mindent újraépíteni. De ez több ennél, és mint mondtam, egy választás kérdése. Más szóval, a megnyilvánulás a tárgyiasítás örömének készült — örömére, illetve érdekében, vagy ... valami —, és miután ami megtestesült kellően plasztikus, befogadó, rugalmas és nagy ahhoz, hogy folyamatosan formálható legyen a megtestesülő erők által, nem lesz többé szükség mindent szétbontani ahhoz, hogy átalakítsuk.

Az ívvel együtt jött egy mondás is: "Minden kezdetnek van vége..." Úgy tűnik, hogy ez egyike azoknak a mentális emberi konstrukcióknak, amelyek nem feltétlenül igazak. De szubjektíven, az az érdekes, hogy a probléma elveszíti átható voltát, ahogy ránézel egyre magasabb nézőpontból.

Az alapelv — nem "alapelv," ez nem egy alapelv — úgy tűnik ugyanaz a törvény mind az egyének, a világoknak és univerzumoknak.

(hosszú csend)

Abban a pillanatban, amikor megpróbálod kifejezni (Anya egy érvénytelenítő gesztust tesz), minden meghibbant... A Tudatosság és az Egész közötti kapcsolat tapasztalatát szemléltem: a kapcsolatot az emberi lénynek az Egésszel, a Földnek (a földi tudatosságnak) az Egésszel, a megnyilvánult univerzum tudatosságának az Egésszel, és a tudatosságnak ahogy elnököl az univerzum fölött — összes univerzum fölött — az Egésszel, és az megmagyarázhatatlan jelenség, hogy a tudatosság minden pontja — egy pontnak nincs kiterjedése — a tudatosság minden pontja az Összes tapasztalatra képes... Ezt nagyon nehéz kifejezni.

Mondhatnánk, hogy csak határok teszik a különbségeket: különbségek az időben, a különbségek a térben, a különbségek a mértékben, a különbségek az erőben. Ezek csak korlátok. És amint a tudatosság kívülre megy a határain, a megnyilvánulás bármely pontján, és függetlenül ennek a megnyilvánulásnak a dimenzióján, — igen, a megnyilvánulás dimenziója teljesen lényegtelen —, bármely pontján a megnyilvánulásnak, ha kiemelkedsz a határokból, ott van A Tudatosság.

Ebből a szempontból azt mondhatjuk, hogy a határok elfogadása engedte meg a megnyilvánulást. A megnyilvánulás lehetősége a határ érzésének elfogadásával jött... Lehetetlen kifejezni. Amint elkezdesz beszélni, az az érzésed, hogy valami, ami úgy ment mint ez (ugyanaz az érvénytelenítés gesztusa) és befejeződött, a lényege elveszett. Aztán a metafizikai értelemben vett jön, és azt mondja: "Mondhatjuk így, mondhatjuk, úgy" ... Szavakba önthető: a tudatosságnak minden pontja végtelen és örök — ezek szavak, semmi csak szavak —. Ám ott van a tapasztalás lehetősége. Olyan ez mint a visszalépés kívül a téren... Mondhatnánk szórakozásból, hogy még a kő, sőt ... — Ó, természetesen a víz, a tűz minden bizonnyal — rendelkezik a tudatosság hatalmával: az eredeti — az összes szó ami jön a ostoba! —, esszenciális, ősi — mindez értelmetlen — , örökkévaló, végtelen tudatosság hatalmával... Ez értelmetlen, ez olyan számomra, mintha port hintenének az üveglapra, hogy megakadályozzák annak átláthatóságát! ... Végül is a konklúzióm: miután átéltem azt a tapasztalatot — ez többször is volt nekem az elmúlt napokban, szuverén maradt minden ellenére — munka, tevékenység — és uralt mindent —, hogy bármely mintához való akármilyen kötődés, még azokhoz is, amelyek korokon keresztül kavarogtak az emberekben, gyerekesnek tűnik nekem. És most ez csak választás kérdése: választhatsz közülük, hogy ez ilyen, mint ez, vagy olyan mint az, vagy amolyan; akkor mondhatod, ez vagy az vagy amaz — szórakoztassátok magatokat gyerekeim ... ha ez szórakoztat téged.

De az bizonyos — ez egy megfigyelés általános használatra — az biztos, hogy az emberi elme késztetése működéséhez, szükséges építenie egy lakóhelyet — többé kevésbé nagyot, többé kevésbé teljeset, többé kevésbé flexibiliset, de szüksége van egy lakhelyre. (Nevet) Ám ez nem az! Ez torzít mindent!

És a furcsa dolog — a furcsa dolog —, hogy kifelé élhetsz tovább automatikusan bizonyos életviteli szempontok szerint, amelyek már azzal az erénnyel sem rendelkeznek, hogy fontosnak látszódnak számodra, amelyek már a szokás hatalmával sem rendelkeznek, és amelyek elfogadottak, és majdnem automatikusan élik őket, azzal az érzéssel, — egyfajta érzés vagy benyomás, de ez se nem érzés sem nem benyomás, ez egy fajta nagyon finom érzékelés — hogy Valami, olyan hatalmas, hogy meghatározhatatlan, akarja ezt. Azt mondom "így akarom" vagy azt mondom "így választok" de ez az "így akarom"; ez egy Akarat ami nem úgy működik mint az emberi akarat, de hogy így akarom — akarom, vagy látom, vagy döntök így. És minden egyes dologban, ott van az a fényes, aranyló, parancsoló Rezgés... amely szükségszerűen mindenható. És ez nyújtja mint egy háttér a bizonyosságát a tökéletes jólétnek, amely egy kicsit lejjebb a tudatosságban, kifejeződik mint egy jóindulatú és szórakoztató mosoly.

Úgy érzem feltennék neked egy kérdést. Később Sri Aurobindo beszél a világokról, amelynek sem kezdete, sem vége, és azt mondja, hogy a teremtésük és pusztulásuk "egy bújócskajáték a külső tudatunkkal." ²

Ez természetesen egy nagyon elegáns módon ugyanazt mondja, mint amit most mondtam!

Amit akartam kérdezni, hogy vajon a másik oldalról, az anyagi világ továbbra is világosan látható-e, vagy minden elpárolog... amennyire, erről az oldalról látszik, a másik világ úgy tűnik elpárolog?

Ez egy másik tapasztalata az elmúlt néhány napnak. Jött hozzám egy abszolút bizonyossággal — bár ezt nagyon nehéz kifejezni —, hogy ez az úgynevezett anyagi világ hibája, mivel ez a helyzet, nélkülözhetetlen volt; amit az előbb mondottam neked; vagyis az érzékelés, a dolgok tudatos megélésének materiális módja, amely módot ennek a teremtésnek a "hibája" révén szereztünk meg, és nem jött volna létre nélküle, és ez nem olyan dolog, ami el fog tűnni a nemlétbe amikor már elnyertük a valódi tudatosságot, — ez valami, ami egy KIEGÉSZÍTÉS egy különleges módon — és ez érzékelt, és megélt volt abban a pillanatban az esszenciális tudatosságban.

Olyan volt mint a teremtés egy indoklása, amely lehetővé tette az érzékelés egy bizonyos módját, azt amit mi képesek vagyunk s "pontosság" "precizitás" szavakkal leírni a tárgyiasításban, ami nem is létezhetett nélküle. Mert amikor ez a Tudatosság — a tökéletes Tudatosság, az igaz Tudatosság, A Tudatosság — ott volt, jelen és megélt, kizárva minden mást, ott volt egy "valami", mint egy vibrációs mód, ha szabad így mondanom, objektív precizitással és pontossággal, ami nem is létezhetett a teremtés ezen anyagi formája nélkül... Látod, mindig ott volt ez a nagy "Miért?" - A nagy "Miért így?", "Miért ez az egész?" amint kifejeződött mindez az emberi tudatosságban a szenvedés és nyomorúság és tehetetlenség és minden által, a hétköznapi tudatosság összes borzalmai — miért? Miért ez? És akkor, így ez volt a válasz: az igazság Tudatosságban van egy vibrációs módja a precizitásnak, pontosságnak, tisztaságnak, a tárgyiasításban, ami nem létezhetett volna anélkül, aminek nem lett volna lehetősége megnyilvánulni. Ez biztos. Ez a válasz — a mindenható válasz a "Miért?" -re

Egyértelmű — nagyon világos —, hogy ami számunkra fejlődésként fordítódik, fejlődő megnyilvánulásként, az nem csak az anyagi megnyilvánulás egy törvénye, ahogy mi ismerjük, de pontosan ez az örök megnyilvánulás alapelve. Ha le akarunk mászni ismét a földi gondolat szintjére, azt mondhatjuk, hogy nincs megnyilvánulás haladás nélkül. De mit nevezünk MI haladásnak, mi a "haladás" a tudatosságunknak, fent... akármi is lehet: szükséglet, bármi, amit akarunk. Van egyfajta abszolút, amit nem értünk, a lét egy abszolútuma: ez így van, mert ez így van, ez minden. De a tudatosságunknak ez "több és több", "jobb és jobb" — és ezek a szavak ostobák —, egyre tökéletesebbnek, és egyre jobbnak érzékelt. Pontosan ez a manifesztáció elve.

És van egy tapasztalat, ami nagyon futólag jött, de éppen eléggé ahhoz, hogy lehessen mondani (nagyon esetlenül), — azon voltam, hogy mondjam a Megnyilvánulatlan "íze" — hogy a Megnyilvánulatlannak van egy különleges íze, mert az megnyilvánult.

Mindezek csak szavak, de ez minden, amink van. Egy nap talán, lesz szavunk, és olyan nyelv, amely képes ezeket a dolgokat megfelelően kifejezni; hogy ez lehetséges, de attól ez még nem lesz egy fordítás.

Van itt egy szint (gesztus a mell szintjén), ahol valami játszik a szavakkal, képekkel, mondatokkal, ily módon (csillogó, hullámzó gesztus): szép képeket fest; és van egy hatalma, hogy kapcsolatba kerülj "a dologgal" talán egy nagyobb hatalom (legalább akkora, de talán nagyobb), mint itt (gesztus a homlok tetejénél), mint a metafizikai kifejezése —"metafizikai" egy megfogalmazás. Képek. Más szóval: költészet. Van benne egy majdnem közvetlen elérés e kifejezhetetlen Rezgéshez. Látom Sri Aurobindo kifejezésének, annak költői formájában, van egy varázsa, és egy egyszerűsége — egy egyszerűsége és egy puhasága és egy átható varázsa — amely sokkal intimebben hoz kapcsolatba, mint a fej összes dolgai.

Amikor az ember az örökkévaló Tudatosságban van, testben vagy anélkül létezni alig jelent különbséget, de amikor az ember „halott”, ahogy azt nevezik, szeretném tudni, hogy vajon a fizikai, anyagi világ érzékelése tiszta és precíz marad, vagy ha olyan bizonytalanná és pontatlanná válik, mint az ember tudatossága a többi világról, amikor még ezen az oldalon van, ebben a világban? Sri Aurobindo beszél egy különös bújócskáról, de a bújócska játék akkor érdekes, ha az egyik létállapot nem fosztja meg az embert a többi állapot tudatosságától, ugye?

Tegnap vagy tegnapelőtt egész álló nap — reggeltől estig — valami azt súgta: „Én vagyok... Vagyok, vagy enyém egy halott ember tudatossága a Földön.” Szavakba önteném, de úgy tűnt, azt mondja: „Ez az, ahogy egy halott személy tudatossága kapcsolatban áll a Földdel és a fizikai/testi dolgokkal... Én egy Földön élő halott vagyok.” A tudatosság álláspontja szerint — mert a tudatosság állandóan változtatja az álláspontját —, tehát a tudatosság álláspontja szerint: „így állnak a halottak kapcsolatban a földdel”, majd pedig „abszolúte olyan vagyok, mint egy halott ember viszonya a földdel”, majd: „Én vagyok a mód, ahogy egy halott személy minden, a Földről szerzett tudatosság nélkül él”, majd pedig „majdnem olyan vagyok, mint egy halott ember, aki a földön él...” stb. S folytattam a beszédet, cselekvést, tevést, ahogy szoktam. De már hosszú ideje így van ez. Nagyon hosszú ideje, több, mint két éve így láttam a világot (felszálló kézmozdulat, egyik szintről fel, egy magasabb szintre), s immár így látom (leszálló kézmozdulat). Nem tudom, hogy magyarázzam, mert nincs benne semmi mentális, s a nem-mentális érzékelések kissé homályosak, amit nehéz meghatározni. De a szavak és a gondolat egy bizonyos távolságra voltak (mozdulatot tesz a feje körül), mint valami, ami figyel és elismer, más szóval, ami elmondja, amit lát – valami a közelemben. S ma ez különösen erős volt kétszer vagy háromszor — úgy értem, hogy ez az állapot uralta az egész tudatomat — egyfajta benyomás — vagy érzés vagy érzékelés, de valójában egyikre sem hasonlít — ami azt sugallja: Egy halott ember vagyok, aki a földön él.

Hogy tudnám ezt elmagyarázni?

A látás esetében például, az objektív pontosság hiányzik (Anya olyan mozdulatot tesz, mintha nem látna tisztán a szemeivel.) Én a tudatosságon keresztül látok. Ami a hallást illeti, én teljesen máshogy hallok; van benne egyfajta „diszkrimináció” — ez nem „tisztánlátás” —, valami, ami választ az érzékelésben, valami, ami dönt — dönt, de nem úgy, mint egy bíró, hanem automatikusan — valami, ami dönt, hogy mi hallatszik és mi nem, mi az amit felfogok és mi az, amit nem. Valami már látványként is megjelenik, de még mindig erősebben érzékeljük a hallásunkkal: bizonyos dolgoknál nem hallunk mást, csak folyamatos zümmögést; másokat viszont nagyon tisztán, kristálytisztán hallunk; megint mások, csak homályosan, félig hallatszanak. A látással ugyanez a helyzet: mindent egyfajta fénylő köd takar — bár nagyon fénylik, mégis egy köd, ami azt jelenti, hogy a kép nem éles —, s ekkor egyszerre csak egy bizonyos dolog abszolút élessé és tisztává válik, minden részletét egészen pontosan látni lehet. A látott kép általánosságban a tudatosság kifejeződése a dolgokban. Vagyis látszólag minden egyre szubjektívebbé válik, s egyben egyre kevésbé objektívvé... És ezek nem olyan víziók, amelyek rátevődnek a látásra, vagy zajok, amelyek rátevődnek a hallásra: ez a tudatosság egyfajta mozgása, ami bizonyos dolgokat felfoghatóvá tesz, míg másokat egy homályos háttérben tart.

A tudatosság választja ki, hogy mit akar látni.

Ebben nincs semmi személyes — semmi személyes. Nyilvánvalóan megvan a választás és döntés érzése, de nem a személyes választás és döntés érzése — mi több, a „személyesség” ezen beavatkozás elvégzésének szükségességére redukálódik (Anya megcsípi a bőrt a kezén). Evéskor például, ez nagyon furcsa – nagyon furcsa.... Olyan ez, mint amikor valaki figyel egy testre — ami még csak nem is egy pontosan meghatározott dolog, hanem egy egybe tartozó konglomerátum —, nézőként figyelve... hogy mi történik! Ez egy valóban fura állapot. Ma, amióta felkeltem, és egészen mostanáig nagyon erős volt, uralva az egész tudatosságomat. S időnként úgy érzed, hogy egy apró semmiség is elég ahhoz, hogy elveszítsd a kapcsolatot (A szétkapcsolás mozdulatát teszi, mintha a testtel való kapcsolat megszakadt volna), és ez (a kapcsolat), csak úgy vehető fel újra, ha nagyon mozdulatlan és nagyon közömbös maradsz.

Ezeket az élményeket mindig megelőzi a Legfelsőbb Jelenlét, nagyon bensőséges és belső módon közelebb húzódva, egy bizonyos sugallattal: „Bármire kész vagy?” — ez két éjszakával ezelőtt volt. Természetesen azt válaszoltam: „Bármire”. S a Jelenlét olyan csodálatos intenzitást vesz fel, hogy egész lényünkben egyfajta szomjúság támad arra, hogy ez állandóan így legyen. Semmi más nem létezik többé, csak Az, csak Annak van „raison d'être”-je, létjogosultsága immár. S eközben jön a sugallat: „Bármire kész vagy?”

A testről beszélek. Nem a belső lényünkről, hanem a testről.

És a test mindig igent mond, így csinál (magát megadó mozdulatot tesz). Nincs választás, nincs preferencia, nincs vágyakozás, csak: teljes megadás. Nos, ilyesfajta dolgok jönnek rám; tegnap például egész nap ez: „Egy halott ember aki a Földön él.” Az e test életmódja és más emberek, mindenki más, a hozzám beszélő és velem élő emberek életmódja közötti hatalmas különbség érzékelésével — még nem túl pontos érzékelés, de már elég tiszta — jár. Még nem teljesen áttekinthető, vagy éles, vagy túl pontos, de nagyon tiszta — nagyon tiszta, nagyon érzékelhető. Ez egy más életmód.

Az ember hajlik rá, hogy azt mondja ez nem előny a tudatosság szempontjából, mivel a dolgok elhomályosulnak. Nem tudom, lehet ez a gyarapodás egyik módja?

Ez csak átmenet lehet. Ez egy átmeneti mód.

A tudatosság szempontjából ez egy hatalmas előny! Mert minden szolgaság, minden kötődés a külső dolgokhoz, minden ami befejeződött, teljesen megszűnt — teljesen megszűnt: abszolút szabadság van. Más szavakkal, csak Az maradt egyedül, a Legfelsőbb Úr az úr. Ilyen szempontból ez csak gyarapodás lehet. Ez egy nagyon radikális eredmény.... Ez az abszolút szabadságnak tűnik, valaminek, aminek elérését lehetetlennek tartják, hétköznapi életet élve a Földön.

Ez megfelel annak az abszolút szabadság élménynek, amit az ember lényének felsőbb rétegeiben él meg, amikor már teljesen függetlenné vált a testétől. De a kiemelkedő jelentőségű dolog az (és erre nagy hangsúlyt fektetek), hogy A TEST tudatossága az ami átéli ezeket az élményeket.... és ez a test még mindig láthatóan itt van (!)

Természetesen, már semmi nem maradt abból, ami az emberi lényeknek az „életbe vetett bizalmat” adja. Látszólag már semmiféle támogatás nem érkezik a külvilágból; csak a.... legfelsőbb Akarat létezik. Hétköznapian megfogalmazva, nos, a test úgy érzi, hogy csak azért él, mert a legfelsőbb Úr akarja, hogy éljen, másképp nem lenne képes élni.

Igen, de nekem úgy tűnik, hogy a tökéletesség egy állapota kellene, hogy körülvegyen mindent, azért, hogy az ember a legfelsőbb állapotában lehessen anélkül, hogy az eltüntetné az anyagi állapotot.

De az nem tünteti el.

Nem, de te mégis azt mondod, hogy „messze van”, „egy fátyol mögött”, hogy már nem pontos és éles.

Ez egy tisztán emberi és felületes felfogás. Egyáltalán nem érzem azt, hogy bármit is elvesztettem volna, épp ellenkezőleg! Egy olyan állapot érzete van bennem, amely sokkal magasabb szintű a korábbinál.

Még materiális szemszögből is?

Amit az Úr akar, az teljesül – ez minden. Ott kezdődik és ott is ér véget.

Ha Ő azt mondaná nekem... Bármit is akar Ő a testtől, azt az meg tudja tenni: mert már nem függ a fizika törvényeitől.

Tudja látni azt, amit Ő akar látni;tudja hallani azt, amit Ő akar hallani.

Tagadhatatlanul.

S amikor materiálisan akar látni, vagy hallani, akkor tökéletesen lát és hall.

Ó, tökéletesen! Időnként a látás élesebb, mint valaha is volt. De röpköd: jön és megy; valószínűleg azért, mert csak egy ígérete annak, ami lesz. De, például az emberek belső valóságának érzékelése — nem annak aminek hiszik magukat, vagy aminek tettetik magukat, vagy aminek tűnnek — mindezek eltűnnek — végtelenül sokkal pontosabb, mint korábban. Amikor például látok egy fényképet, már nem kérdés többé, hogy „átlátok” valamin: szinte kizárólag azt látom, hogy MILYEN az az ember. Az „átlátás” egészen addig a pontig csökken, hogy időnként már egyáltalán nem létezik.

Természetesen, ha az emberi akarat érvényesíteni akarná magát ezen a testen, ha az emberi akarat azt mondaná: „Anyának ezt kell tennie”, vagy „Anyának azt kell tennie”, vagy „képesnek kell lennie megtenni ezt, képesnek kell lennie megtenni azt...”, akkor teljesen csalódott lenne, és azt mondaná: „Ő haszontalanná vált”, mert ez a test már nem engedelmeskedne neki többé. S az emberi lények állandóan érvényesítik az akaratukat egymáson, vagy kapnak sugallatokat, és azokat saját akaratukként nyilvánítják ki, anélkül, hogy felismernék, hogy ez mind a külső Hamisság.

(csend)

A testben van egyfajta bizonyosság, hogyha csak pár másodpercre is elveszítettem a kapcsolatot — az „én” a testet jelenti —, ha tehát a test elveszítené a kapcsolatot a Legfelsőbbel, abban a pillanatban meghalna. Csak a Legfelsőbb tartja életben. Ez így van. Szóval természetesen a figyelmetlen és ostoba emberi tudatosság számára ez egy szánalmas állapot — számomra viszont ez az igazi állapot! Mert számukra ösztönösen, spontán és úgymond abszolút módon, a tökéletesség jele az élet ereje, a hétköznapi életé... Nos, ez többé már egyáltalán nem létezik — teljesen megszűnt.

Igen, jónéhányszor, számos alkalommal, a test valóban feltette azt a kérdést, hogy: „Miért nem érzem a Te Erődet, s a Te Hatalmadat bennem?” S a válasz mindig mosolygós volt — igyekszem megfogalmazni, de nem lehet szavakba önteni —, a válasz mindig az: „Türelem, türelem, erre előbb KÉSZEN kell állnod.”

1966. március 4. és 9.

¹ Pralaya: világvége _(vissza)

² 117. aforizma ''Nincs olyan, hogy én nem léteztem ezelőtt, vagy te, vagy ezek a királyok, és olyan sincs, hogy mi mind nem leszünk ezután.'' Nem csak Brahman, hanem a lények és a dolgok Brahmanban is örökkévalók; az ő teremtésük és pusztulásuk egy bújócskajáték a külső tudatunkkal. _(vissza)