Hibaüzenet

Notice: Undefined offset: 1 counter_get_browser() függvényben (/var/www/html/mother/sites/all/modules/counter/counter.lib.inc 75 sor).

Mentális becsületesség (CWM 9. kötet, 1958. május 21.)

Nyomtatóbarát változat

Kedves Anya, mit jelent pontosan a "Mentális becsületesség"?

Azt, hogy egy elme, nem próbálja becsapni magát. És valójában, ez nem egy "próba", mert nagyon jól sikerül neki!

Úgy tűnik, az ember szokványos pszichológiai összetételében az elme szinte folyamatos feladata az, hogy elfogadható magyarázatot találjon arra, ami a "vágy-lényben" zajlik, a vitálisban, az elme leganyagibb és a test legfinomabb részeiben. Van egyfajta általános cinkosság lényünk összes része között, hogy magyarázatot, sőt megfelelő igazolást találjunk mindarra, amit teszünk, és ezáltal elkerüljük - amennyire lehetséges - a hibáink által hátrahagyott fájdalmas nyomokat és a nemkívánatos mozgásokat. Például, hacsak nem kaptunk vagy kezdünk magunktól megfelelő képzésbe, bármit is teszünk, az elme megfelelő magyarázatot talál rá, így nem zavartatjuk magunkat. Csak a külső reakciók, körülmények, vagy másokból származó mozgások kényszerítenek arra, hogy kevésbé előnyösen ítéljük meg magunkat és a tetteinket, és elkezdhetnénk kérdezni magunktól, vajon a dolgok nem lehetnének jobbak ennél.

Spontán módon az angolul "self-defense"-nek nevezett önvédelemmel kezdjük. Saját védelmünkre kelünk, és önkéntelenül igazolást akarunk ... a legapróbb dolgokért, amelyek tökéletesen jelentéktelenek - ez szokványos hozzáállás az életben.

A magyarázatot pedig magunknak szolgáltatjuk; csak a körülmények kényszerítenek rá, hogy másoknak vagy egy másik személynek magyarázkodjunk, de elsőként magunkat kell meggyőznünk. Először azt mondjuk: "Így történt, mert így kellett történnie, emiatt történt. ,.. " Mindig másokat, vagy a körülményeket hibáztatjuk. Valódi erőfeszítést igényel - kivéve, ha képzést kaptunk és megtanultuk automatikusan csinálni -, hogy megértsük, a dolgok talán nem így varrnak, talán nem pontosan úgy cselekedtünk vagy reagáltunk, ahogy kellett volna. Amikor ezt elkezdjük észrevenni, még nagyobb erőfeszítés kell, hogy beismerjük ... hivatalosan.

Amikor észrevesszük, hogy hibáztunk, az elme első mozdulata, hogy azt háttérbe szorítja, beborítja egy nagyon ügyes kis magyarázattal. s amíg nem muszáj megmutatnunk, addig rejtegetjük. Ezt hívom én a mentális becsületesség hiányának".

Először szokás szerint becsapjuk magunkat, de még ha el is kezdjük beismerni az igazat, akkor is eljön egy pillanat, amikor ösztönösen megpróbáljuk megtéveszteni magunkat, hogy kényelmes legyen. Miután rájöttünk, becsaptuk magunkat, még nagyobb lépés szükséges, ahhoz, hogy őszintén elismerjük: "Igen, tévedtem".

Mindezek a dolgok annyira megszokottak, hogy nem is vesszük észre; ám ha megpróbálsz uralmat gyakorolni a lényed fölött, akkor olyan felfedezésekre jutsz, melyek rendkívül érdekesek. Amikor ezt meglátod, rájössz, hogy folyamatosan ... a legjobb szóval élve "önbecsapásban", szándékos megtévesztés állapotában élsz; tehát spontán módon félrevezeted magad. Nem is kell gondolkodnod: önkéntelenül elleplezed, amit tettél, így az nem mutatja meg valódi mivoltát ... ráadásul mindezt teljesen jelentéktelen dolgok miatt teszed, amelyek egyáltalán nem fontosak! Érthető lenne, ha a hibátok elismerése súlyos következményekkel járna az életetekre nézve, a fennmaradás ösztöne hajtana, hogy megvédjétek magatokat, de nem erről van szó, hanem olyan dolgokról, amelyek tökéletesen jelentéktelenek, amelyeknek semmi következménye nincs, azon kívül, hogy azt kell mondanotok magatoknak: "Tévedtem".

Ez azt jelenti, erőfeszítést kell tenni, a mentálisan őszintévé váláshoz. Erőfeszítést kell tenni, önfegyelmet kell gyakorolni. Természetesen nem arról beszélek, amikor valaki azért hazudik, hogy ne kapják el: mindenki tudja, hogy ez nem helyes cselekedet. Ráadásul a legbutább hazugságok a leghaszontalanabbak, mivel annyira átlátszóak, hogy senkit sem tévesztenek meg. Erre folyamatosan találunk példákat; tetten érünk valakit, aki éppen rosszat csinál, és azt monjuk neki: "Ez nem helyes". Ő buta magyarázatot ad, amelyet senki sem ért meg és senki sem fogad el; az egész helyzet szerencsétlen, mivel az illető azt gondolja, hogy ezzel megvédi magát.

Önkéntelenül történik, de az elkövető tud róla. De egy másikfajta ámítás annyira spontán és szokásos, hogy nem is vagyunk tudatosak róla. Tehát mentális becsületességet csak folyamatos és fenntartott erőfeszítéssel érhetünk: el.

Azon kapjuk magunkat, hogy a fejben, vagy itt (Anya a szivére mutat) - ez az eset még súlyosabb - kedvező kis magyarázatot gyártunk. Ha fogást találunk magunkon, szembenézünk magunkal és azt mondjuk: "Te úgy gondolod, így van?" Ha nagyon bátrak vagyunk és nyomást gyakorlunk magunkra, azt válaszolhatjuk: ,,Nagyon jól tudom, hogy nem így van!"

Ez pár év munkába kerül. Idő kell hozzá, hogy belül változzunk, hogy megváltozzon a látásmódunk, a helyzetünk:, a körülményekkel való kapcsolatunk, hogy tisztán és teljes egészében meglássuk, mennyire becsaptuk magunkat - pedig az adott pillanatban meg voltunk győződve, hogy őszinték vagyunk.

(Csend)

Valószínűleg a tökéletes őszinteség csak akkor jöhet el, amikor az ember a hamisság szférája - ami az élet, ahogy azt a földön ismerjük, a mentális élet is, sőt még a magasabb mentális élet is - fölé emelkedik.

Amikor valaki felugrik a magasabb szférába, az Igazság világába, képes a dolgokat a valódi formájukban látni, és mivel annak látja azokat, amik, képes lesz azok igazságában élni. Aztán az összes hamisság természetesen össze omlik. És mivel kedvezü magyarázatokra nem lesz tovább szükség semilyen célból, eltűnnek mjd, mert nem marad semmi megmagyarázni való.

A dolgok önmaguktól érthetővé válnak, az Igazság keresztül ragyog majd minden formán, a tévedás lehetősége el fog tűnni.

CWM 9. kötet, 1958. május 21.

magyar